A közép-amerikai országok közül Panama után Honduras rendelkezik a leghosszabb karibi partszakasszal, igazán élvezhető tengert azonban nehéz találni az országban. Roatánon van ugyan egy-két tetszetős strand, de azokat teljesen beépítették az amerikaiak, a partvidék öbleiben pedig rengeteg a szemét. Éppen ezért üde színfolt Cayos Cochinos, a garifúnák paradicsoma, ahová alig jut el turista, pedig a Moszkító-part után messze ezek a szigetek a legszebb természeti látnivalói ennek a remek országnak. Üdvözlet a karibi édenkertből!
Hajnali 6-kor indul a csónakunk Batallába. Zolival 3-ig rohasztottuk az agysejtjeinket a Platával; nem állítom, hogy rendben vagyok, amikor kitántorgunk a mólóra. Szerencsére még tegnap lebeszéltem a csónakossal az utazást, így nem kell verekednünk a megmaradt helyekért, fix üléseink vannak a ladikban.
Napfelkeltekor hagyjuk el Brus Lagunát
A kora reggeli menetszél gyorsan kijózanít minket. A Rio Plátano torkolatvidékének mocsarait egy tikepálmák között kanyargó mesterséges csatornán érjük el. Ezek az apró morichalok egészen zseniálisak, a madárvilág pedig újfent fantasztikus.
Tikepálmák között kanyarog a Brus Lagunát Rio Plátanóval összekötő csatorna
A Rio Plátano a Patucánál kisebb, de nem kevésbé izgalmas folyó, aminek felső szakaszánál pecs indiánok élnek. Egyszer volt szerencsém a folyón Las Marias falujáig utazni, ahonnan a környező dzsungeleket jártuk körbe. Jó lenne újra arra utazni, talán a következő Moszkító-part túránkon majd útba ejtjük.
A Rio Plátanóból most csak a torkolatvidéke jut
A csatorna végén megérkezünk az Ebano-lagúnához, ami felett fantasztikus szivárványt fotózunk. Errefelé már ritkásabb az erdő és a csónak is több; közeledünk a civilizációhoz.
Az Ebano-lagúna is tartogat egy kis meglepetést
Nagyjából három órán át szeljük a habokat, mire megérkezünk Batalla falujába. Az apró garifúna település arról nevezetes, hogy ide érkeznek a terepjárók, amik Tocoa érintésével La Ceibába utaznak, így Batalla joggal tekinthető a Moszkító-part kapujának. Jó lenne egyszer több időt eltölteni a környéken, mert az elmesélések alapján a Rio Sico környéke sem unalmas, de most irány Sambo Creek, ahonnan a késő délutáni órákban Cayos Cochinosra kéne csónakázzunk.
Hétórás utazás vár ránk platón ülve
Számtalanszor végigvergődtem már a Moskitia Highwayen, ami a kontinens egyik legzseniálisabb rallyja. A sofőrök őrült módon nyomják Irionáig, sokszor a tengerben veretve. Mostanra azért finomodott a vezetési stílusuk, ami annak is köszönhető, hogy Iriona és Batallas között végre van normális földút, nem kell végig a tengerparton driftelni.
Egy régi, 2010-es felvétel a Moskitia Highwayen tett utazásunkról
Iriona után már teljesen normális, kétsávos földútra tévedünk, amin százzal nyomatja a sofőrünk. A platóra erősített deszkákon nem könnyű az ücsörgés, kifejezetten jól esik a pihenő az egyik tanyabokornál. A sarki kocsmában meghív minket a sofőr egy kör giffitire, és persze ő is kér magának egy deci gyomorkeserűt. A garifúnák piáját nehéz azzal vádolni, hogy jó volna. Amit mi nem tudunk meginni, azt a sofőr magába tölti; ha nem iszik meg három deci töményet tíz perc alatt, akkor semennyit.
A következő megállónkat Planes faluban tartjuk, ahol van egy normális kifőzde. Tíz nap után az első hely, ahol nem rizs és bab a menü, hanem lehet enni krumplit és salátát is. Amíg ebédelünk, elered az eső. Nem finom, de vissza kell másszunk a platóra, ahol elég sokáig küzdünk még az arcunkba csapódó vízzel.
A Piedra Blanca jelöli a szenvedéseik végét, mivel innen nem messze rátérünk az aszfaltútra
Tocoát délután 2 körül érjük el. Itt kiszáll mindenki, csak én és a csapatom maradunk a kocsiban. Az enyhén ittas sofőrünk érezhetően fáradt, mert gyakran ide-oda kapkodja a kormányt. Egy alkalommal a rendőrök is megállítanak minket. Nem értik, mit keres öt gringó a batallai terepjáró platóján.
Közeledvén Sambo Creekhez hívom a csónakosunkat, Jorgét, hogy érkezünk. Mire a faluba érünk, már készen áll a ladik, amivel a partoktól 20 kilométerre fekvő szigetekre, Cayos Cochinosra szeretnénk eljutni. Rajtunk kívül három ember toporog a homokban, ők mind Jorge barátai, akik vendégségben vannak nála, s lévén még soha nem voltak a szigeteken, kapóra jött nekik a túránk. Jorge azt mondja, ne készüljünk könnyű menetre, mert a tenger elég viharos, de ha minden jól megy, egy óra múlva már Cayos Cochinos vendégszeretetét élvezhetjük.
Sambo Creeket elhagyva még nem tűnik reménytelennek a helyzetünk
Két fiatal srác jön velünk, akiknek komoly gondot okoz a partvidék elhagyása. Negyven percen át nem csinálunk mást, csak a part mentén csónakázunk, lyukat keresve az áramlások által keltett gigantikus hullámok között. Amint ráfordulunk a hullámokra, elkezdődik egy olyan véget nem érő tengeri kaland, amit egy átlag ember legfeljebb csak Youtube videókon lát. A víz megállás nélkül ömlik be a csónakba, az út során alig bírjuk kinyitni a szemünket. Hét órán át ültünk egy terepjáró platóján, most pedig itt veretjük a naplementében a seggünket a csónak aljához. Ráadásul ránk sötétedik, a srácok tőlünk kérnek fejlámpát, hogy irányba tudják helyezni a csónakot. Máté hányingerrel küzd, a többiek csak pusztán kínlódnak a csónak hátuljában. Két és fél óra elteltével végre megérkezünk arra a szigetre, ahol be kell fizetnem a nemzeti park belépőt. A zsebemből egy köteg szétázott lempirát varázsolok elő, de ez nem okoz zűrzavart az irodában; nyilván nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen körülmények között futottak be Cayos Cochinosra.
A Laru Beya névre hallgató garifúna vendégházhoz még további fél óra az út, tökéletes sötétben sikerül partot érnünk. A szállót üzemeltető idős házaspár már lemondott rólunk, azt mondják, nem gondolták volna, hogy a viharos szél ellenére nekivágunk a tengernek. A két fiatal csónakosnak egyenesen megtiltják, hogy újra útra keljenek, s bár a másik három embernek nincs foglalása a szállón, az öregek megoldják, hogy ágyban aludjanak.
Szállásunk a Cayos Cochinoson
Nem kell mondjam, mindenkinek mindene csurom vizes. A szoba egy szempillantás alatt hatalmas fregolivá válik, ázott ruhaszag lengi be a légteret. De nem ez a legzavaróbb, hanem a rengeteg jejen és szúnyog, amik csak arra vártak, hogy végre valakik megszálljanak a fészkükben. Úgy csípkednek, hogy szinte egy szemhunyást nem alszom, és ezzel nem vagyok egyedül.
Másnap már jóval napfelkelte előtt kint botorkálok a parton. A nap Trujillo hegyei mögött kel fel egészen varázslatos fényjátékot produkálva. A víz hajnalban nyugodt, mintha a tegnapi hullámzás csak egy rémálom lett volna.
Napfelkelte a Cayos Cochinoson
A Laru Beya fantasztikus felyen fekszik, s bár nincsen fürödhető strandja, minden itt töltött perc maga a paradicsom. Reggelire tojást és gyümölcslevelet kapunk, semmi nem olyan, mint az elmúlt tíz napban.
Laru Beya valójában a partvidéken élő garifúnák halászfaluja
A program szerint ma snorkelezni megyünk. A srácok beszélnek Jorgéval, hogy küldjenek másik csónakot értünk, mert nekik a három embert vissza kéne vigyék Sambo Creekbe. Ha kicsit késve is, de megérkezik a váltás, így tíz óra magasságában újra csónakban találjuk magunkat. Szerencsére a tegnapi viharnak vége, a tenger teljesen nyugodt, az időjárás pedig káprázatosan jó.
A szigeteken alig egy-két szállóhely található, a többségük csilliárdokba kerül
A Chachahuate-szigeten lerendeljük az ebédet, utána a Cayo Grande nyugati végében található Pelícan's Beachre vitetjük magunkat. A pandémia előtt szebb napokat látott öblöt egy zátony veszi körbe, ahol annak ellenére zseniális dolgokat lehet látni, hogy elég erős az áramlás. Csodaszép papagájhalakat figyelünk meg, de a mélyben feltűnik pár gigantikus, vörös színű korall is. A víz egy picit zavaros az áramlás miatt, de ettől még bőven ad elfoglaltságot a szirt.
A Pelícan's Beach csak a miénk
Kicsit odébb, a Turtle Bay Eco Resort határában is merülünk egyet. Itt kevesebb dolgot látunk, a két helyi család által lakott Playa Lorna közelében azonban újra megmutatja magát a tengeri élővilág.
Csónakosaink unják a Karib-tengert
Ebédre visszatérünk a Chachahuate-szigetre, ahol zseniális rákokat szolgálnak fel nekünk. Hozzá cuba libre és mojito dukál. Mindezt egy olyan atollon, ahol rajtunk kívül nincs egyetlen turista sem.
Snorkelen kívül nem sok mindent lehet a szigeteken csinálni
A Cayos Cochinos zseniális hely
A sziget hátulja elég retkes, mivel a Cayos Cochinoson nincs szemétszállítás. Az egyik viskóból egy nagydarab asszonyság lép elénk, aki kókuszos kenyeret árusít. Veszünk tőle, legyen egy kis bevétele.
A Chachahuate-sziget és a mögötte álló magán rezidencia, a Cayo Redondo
Délután fürdőzünk, élvezzük a paradicsomi körülményeket, no és azt, hogy rajtunk kívül egyetlen turista nincs a szigeteken. A Cayos Cochinos egy igazi édenkert.
Ettől a hölgytől veszünk kókuszos kenyeret
Vacsorára visszatérünk a szállásunkra, ahol sült hallal kedveskednek a helyiek. Este italozgatunk, közben pedig megtervezzük az utolsó három napunkat. Utila van tervben, de senkinek nem kívánkozik visszavergődni a partra, hogy utána a fél napunkat a La Ceiba-i kikötőben töltsük. Megszületik a döntés: csónakkal vágunk majd neki a nyílt víznek. Máté nem repes az örömtől, de tudomásul veszi, hogy nem kerülheti el a sorsát...
Búcsú szállásadóinktól
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
