Bár nem terveztem három napot Tegucigalpában tölteni, a csapatom csomagjainak elmaradása okán a hondurasi főváros rabja lettem. Nem mondanám, hogy szeretem ezt a várost, sőt! Tegucigalpa kimondottan kellemetlen hely, s bár van pár vállalható látnivalója, a közbiztonság hiánya rányomja a bélyegét a közhangulatra. Ezzel szemben Comayaguába beleszerettem, oda biztos, hogy visszatérek még.
Holnap érkezik a Moszkító-partra vágyó csapatom, úgyhogy nincs sok időm Tegucigalpában. Korán reggel nyakamba veszem a várost, és átsétálva az óvároson Comayagüela piaca felé veszem az irányt. Kell vegyek ezt-azt, valamint meg kell keressem a Palestína Patucába induló buszok utcáját. Mert hogy Tegucigalpában nincsen központi pályaudvar, minden busz máshonnan indul.
Másfél órás céltalan bandukolás után rá kell ébredjek, a közvetlen palestínai járat megszűnt. Danlíban át kell szállni, de szerencsére van olyan sofőr, aki ismeri nagyjából a menetrendet, úgyhogy nyugodt szívvel vetem bele magamat a piaci életbe.
Comayagüelánál nehéz csúnyább várost elképzelni
Comayagüela Közép-Amerika egyik leggázabb városa, nagyjából az El Salvador-i Soyapangóval és a panamai Colónnal lehet egy lapon említeni. 2012-ig rengetegszer fordultam itt meg, utána azonban elmaradtak a Moszkító-part túráim, úgyhogy nem volt érkezésem Honduras legnagyobb piacára. Mert hogy a Tegucigalpához hozzáépült, de attól különálló város nagy részét a piac teszi ki, ami összeér a buszfordulókkal és a hegyoldalba felkúszó nyomornegyedekkel. San Pedro Sula Barrio Medinája és Tegucigalpa Villa Nuevája mellett itt követik el a legtöbb gyilkosságot az országban, a rablás pedig annyira mindennapos, hogy az áldozatok rendőrt sem hívnak, ha kitépik a kezükből a telefont, vagy leszedik a hátukról a hátizsákot.
2012-ben, egyik utolsó Moszkító-part túrám előtt szemtanúja voltam a nagy piactűznek, amiben szinte az egész városrész megsemmisült. (A nagy comayagüelai piactűzről szóló bejegyzést itt találod.) A tűzben senki nem halt meg, de sokan megsebesültek, valamint odalett a teljes piac, de öröm az ürömben, hogy így lehetősége nyílt a városvezetésnek az utcák felújítására. A nagy rekonstrukció során végre leaszfaltozták az utcákat, kiépítették a szennyvízhálózatot, és a piacnak is rendezettebb arculatot varázsoltak. Ez persze nem jelenti azt, hogy Comayagüela olyan lett, mint a budapesti karácsonyi vásár, de tény, hogy sokkal átláthatóbb, élhetőbb hely vált belőle, még ha egy-két óránál többet nem is okos dolog gringóként errefelé mászkálni.
Comayagüela ma sokkal jobban néz ki, mint tíz éve, de azért van gond bőven továbbra is
Gyorsan megveszem, ami kell, majd felhajtok egy normális pénzváltót Tegucigalpa főutcáján, aki hajlandó lesz házhoz jönni holnap, hogy a csapatomnak ne kelljen az utcán váltania.
Amúgy a belváros semmit nem változott. Ugyanolyan szedett-vedett betonregeteg, mint volt, talán csak a szemét lett kevesebb. A Comayagüelát Tegucigalpától elválasztó folyó is tisztább lett; ma nem döglött tehenekből falatozó keselyűket látni a parton, hanem sódert szitáló nincsteleneket, akik kevés lempíráért cserébe szívesen telelapátolnak egy dömpert.
Aki nincstelen, de nem bűnöző Comayagüelában, az a folyóparton kap munkát sóderlapátolóként
A hülyeség persze itt is megvan. A Nemzeti Múzeum előtti utcát esernyőkkel borították be, mintha az átlag tegusinak az eső jelentené a legnagyobb problémát. Mert hogy nem az eső a baj, hanem a bűnözés. Bár a belváros statisztikái nem mérhetőek San Pedro Sulához és Comayagüelához, de az mindent elmond az itteni éjszakákról, hogy mostanra az utolsó diszkó is bezárt, 6 órakor pedig az összes vendéglátóhely lehúzza a rolót.
Nem tudom, hogy ezektől az esernyőktől jobb hely lett-e Tegucigalpa
Az óvároshoz kapcsolódó Barrio Buenos Aires haramiák búvóhelye. 2009-ben Erivel végigsétáltunk rajta, sőt, onnan kapaszkodtunk fel a városra letekintő Jézus-szoborhoz, de mostanra annyira vállalhatatlanná vált a közbiztonság arrafelé, hogy a Picachóra vezető lépcsősort egyszerűen lezárták a forgalom elől. Egy szó mint száz, Tegucigalpa belvárosa nap közben sem igazán vállalható, naplemente után pedig kerülendő.
Tegucigalpa főtere naközben biztonságos, mert minden sarkon rendőrök állnak állig felfegyverezve
A Santa María de los Dolores a város talán legszebb temploma
Más hely Colonia Palmira, Colonia Guijarro és a Kennedy városrész, ami egész szépen kikupálódott az elmúlt tíz évben. Latinos hangulatú condominiók épültek errefelé, Kennedyben pedig megjelentek az első felhőkarcolók, új üzleti negyedet kialakítva ezzel. Lett pár jobb étterem, valamint sorra nyílnak a KFC-k, Burger Kingek és Subwayek az amerikai álom jegyében. Mert bár Tegucigalpa eléggé tróger hely, a társadalmi és vagyoni szakadék szerencsésebb oldalán állók szeretnék városukat a második New Yorknak látni.
Colonia Palmira más, mint a belváros
Tegucigalpa annyira abszurd hely, hogy már repülőtere sincs. Mondjuk ezzel a város igazából csak nyert, mert a Toncontín a Föld egyik legveszélyesebb leszállópályája volt. Nem tudom, milyen megfontolásból, de anno a kifutót két domb közé építették egy katlanba, így a repülők kerekei súrolták a fák tetejét, földet pedig féloldalasan fogtak. Ráadásul az aszfaltcsík nem sikerült túl hosszúra, így ha a leszállást megúszta a gép szárnytörés nélkül, még volt esélye arra, hogy rácsússzon a főváros egyik legforgalmasabb útjára, a CA-5-re. Évente kétszer ez általában be is következett.
A comayagüelai piac egyik legnagyobb meglepetése a sajtos-tejfölös lángos
Az új repteret, a Palmerolát a fővárostól 80 kilométerre északra, Comayagua határában építették fel a San Pedro Sulába vezető autópálya mentén. Nem lenne ezzel semmi baj, ha lenne értelmes transzfer Tegucigalpába, de nincs. A Tegus és Comayagua között közlekedő buszok megállnak ugyan az autópályán, de felüljárót már nem sikerült építeni, ezért csomagokkal megrakva nem igazán opció. Naponta kétszer van shuttle, de a többi gép esetén taxit kell fogni, ami 100 dollárba kerül.
Korán megindulok a csapat elé, hogy legyen időm egyet sétálni Comayagua belvárosában. 2009-ben ez a városka nyerte el leginkább a tetszésünket Hondurasban, kíváncsi vagyok, mennyit változott az elmúlt bő évtizedben.
A buszon egy srác elegyedik velem szóba, kíváncsi, mit keres egy magyar errefelé. A pandémia előtt sem látogatta sok turista Comayaguát, azóta azonban a turizmus nagyjából nullára redukálódott. Átkelünk a Zambrano környéki fenyőerdőkön, majd leereszkedünk a Rio Humuya völgyébe, ami a partvidék után Honduras második legnagyobb mezőgazdasági központja. Errefelé többnyire cukornádat és rizst termesztenek, főként öntözéssel, mert a völgy meglehetősen forró és száraz.
Két és fél órás buszozás után futunk be Comayaguába. Elég messze vagyunk a központtól, de a mellém telepedő srác irányba tesz, így húsz perc sétával elérem az egykori főváros főterét.
Comayaguát, ami az egykor itt élő lenkák nyelvén annyit tesz, a vizek hatalmas földje, nem sokkal Trujillo után alapították, 1543-ban. Mivel nem sokkal később ezüstöt találtak a környékén, a spanyolok roham léptekben fejleszteni kezdték. Templomot és parókiát, 1557-ben városi rangot kapott, 1561-től pedig Honduras fővárosává avanzsálták, ami közvetlenül a Guatemalai Alkirályságnak jelentett.
Comayagua Honduras egyik legrégebben alapított települése
Fővárosi pozícióját a függetlenségi háborúkig megőrizte, majd a konzervatívok és liberálisok belső harcait követően a rang Tegucigalpára szállt. Ettől kezdve Comayagua csak annyit fejlődött, amennyit a mezőgazdaság engedélyezett neki: nem sokat. Az elvándorlás és a pénztelenség okán a város nem fejlődött, ennek köszönhetjük, hogy a gyarmati korban emelt házak megmaradtak az utókornak.
Az elmúlt harminc évben sokat fordítottak a város megmentésére, s bár messze nem olyan szép, mint Antigua vagy Granada, bőven megér néhány napot az ember életéből. Nekem most csak pár órám van a csapat érkezéséig, ami arra elég, hogy megpróbáljam felidézni magamban a 2009-ben itt töltött időket. Be kell valljam, a főtéren kívül nem maradt meg semmi az emlékeimben, amihez valószínűleg az is hozzájárul, hogy a város a szép épületek ellenére meglehetősen unalmas.
A Paseo Ronda de la Alameda jó hely is lehetne, csak élettelen
Bár a főtértől két sarokra létrehoztak egy új sétányt, a Paseo Ronda de la Alamedát, amin éttermek sokasága nyílt, egy-két embert leszámítva ebédidőben sem ül az asztaloknál senki. Nem tudom, este megéled-e az utca, ezt majd egy következő Hondurasban tett utazás után biztosan lecsekkolom.
A mellékutcák lerobbant házait újabban nem felújítják, hanem falfestményekkel, igényes graffitikkel díszítik. Nem olyan kétértelműek, mint a kolumbiai graffitik, de kétségkívül színesítik az utcaképet.
Ehhez hasonló festményekkel díszítik az unalmas falakat
Nagyjából három órán át rovom az utcákat, majd helyi busszal irány a repülőtér. A Palmerola ugyan új, de nagyon pici repülőtér, naponta alig tíz gép érkezik ide. A Toncontín anno forgalmasabb volt, de a bezárás után sok légitársaság nem újította meg a szerződését, hanem San Pedro Sula felé reptette a gépeit. Időbe telik, amíg a Palmerola felfut, de ebben segítségére lehet Comayagua, ami, ha jól kufárkodik a lehetőségeivel, sokat nyerhet a turisták érkezésével.
Szerzek egy privát kisbuszt a csapatnak, aminek tagjai pontosan, de csomagok nélkül érkeznek. Sokszor van ez, ha az Egyesült Államokon keresztül repül az ember. A csomagokat holnapra ígérik, így módosítani kell az útitervet. Valamelyik dzsungeltúrából kell lecsípnünk egy napot, hogy bevárjuk a holmit, de Csabáék nem bánják, mert érdekli őket a hondurasi főváros.
Kilátás a fővárosra El Durasnóból
Mivel naplementekor sikerül csak elfoglalnunk a szobákat, nem sok időnk marad ismerkedni a várossal. Váltunk pénzt, a vacsoránkat pedig a Morazán Boulevard egyik gyorsétkezdéjében költjük el. Este a Palmira Hostel tetőteraszán rumozgatunk.
Másnap átviszem a csapatot Comayagüela piacára étkezni. Készülnek jó felvételek az általuk forgatott Mit eszik a magyar? sorozathoz, majd a belváros megismerése után ráveszem őket, hogy fogjunk taxit, és keressük fel az ország legnagyobb bazilikáját, a Suyapát. Az évtizedeken keresztül tervezett kegyhely végül 2005-ben nyerte el a mai formáját, azóta Ferenc pápa is celebrált benne misét.
Csaba, Zoli és Máté az első hondurasi kocsmájában
A bazilikát a Suyapai szűznek emelték, ami egy apró, mindössze 6,5 centiméteres faragás. 1747-ben egy Isabel Colindres nevű asszony találta, aki a Tegucigalpa melletti erdőben töltött egy éjszakát. Éjjel arra ébredt, hogy nyomja valami az oldalát. Azt hitte kavics, így félredobta, majd reggel ismét arra ébredt, hogy a valami ugyanott nyomja az oldalát. Ekkor vette észre, hogy az egy apró fafaragás, ami Szűz Máriát ábrázolja. Hazavitte magával, majd a családja 21 évvel később a helyi papnak ajándékozta az apró szobrot, amit ki is állítottak a templomban. Az egyház később felkarolta a sztorit, így a templomból zarándokhely lett. A Suyapai bazilika amúgy nem egy remekmű, kicsit elnagyolt, modern katedrális, de hondurasi léptékkel tetszetős épület.
A Suyapai bazilika
Délután feltaxizunk az El Picachóra, ahol egy egészen rendben lévő tematikus parkot hoztak létre. Nyílt pár jobb étterem és bár a hegytetőn, de a 100 lempirás sör azért fáj egy kicsit. Rajtunk kívül nincsenek turisták, csak néhány gazdag család, akiket nem zavarnak a fenti árak. A hangulat kedvéért mi is iszunk valamit, közben csodáljuk a kilátást. Mert bár Tegucigalpa nem jó hely, a fekvése attól még pazar.
Az El Picacho Krisztus-szobra két méterrel magasabb, mint a riói "testvére"
Búcsúzóul kisétálunk a Krisztus-szoborhoz, amit 1998-ban állítottak a hegy tetejére. Bár népszerűsége nem említhető a riói Krisztus-szoborral egy lapon, azt érdemes tudni róla, hogy a tegucigalpai két méterrel magasabb a brazilnál.
Este ismét a tetőteraszon ücsörgünk, várjuk, hogy megérkezzenek a csomagok. A recepciósnak meghagyjuk, szóljon, ha megjöttek, de hiába várunk, csak annyi infó jut el hozzánk, hogy a zsákok úton vannak a reptérről. Éjfélkor végül kidőlünk, így csak remélni tudjuk, hogy reggelre lent lesz a recepción mindenki zsákja.
Tegucigalpa csak az El Picachóról szép
Mint utóbb kiderül, a csomagok már este 8-kor megérkeztek, csak a recepciós fogalmatlan volt, nem tudta összerakni a képet, kik vagyunk mi, és miért jönnek a hátizsákok külön fuvarral. Jó lesz most már megindulni a Moszkító-partra.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
