Costa Ricában nem alapítottak a spanyolok városokat, így az ember, ha szépre vágyik, kénytelen a természetben keresni azt. Három napon át kutattam, hátha valami megfog a főváros környéki településeken, de az eredmény a nagy semmi.
Mirador csapat érkezik, ezért - Erit hátrahagyva - visszatérek egy kicsit San José környékére. Rengetegszer jártam már a Costa Rica-i fővárosban, amit kifejezetten nem szeretek, ezért úgy döntök, a reptérhez közel, Alajuela városában szállásolom el magam. Mivel még van pár nap a banda érkezéséig, ezért van időm körbejárni a vidéket, eljutva kevésbé ismert és a turisták által csak igen ritkán látogatott hegyi falvakba.
Alajuela pont nem tartozik közéjük, ugyanis itt gyűlnek össze azok a hátizsákosok, akiknek későn érkezik vagy korán indul a repülőjük (a reptér csak pár kilométerre van a várostól), ezért estefelé mindenhol gringókba botlik az ember. Tízből kilenc turista egyetlen éjszakára érkezik a városba, én azonban négy napra bérlek ki egy ágyat a Cala Inn nevű hostel egyik dormitoriójában. A tulaj ezen annyira meglepődik, hogy Costa Rica-i szinten elképzelhetetlenül olcsón, mindössze 10 dollárért jutok hozzá az ágyhoz.
Alajuela 42 000 lakójával Costa Rica harmadik legnépesebb városa, ettől függetlenül nem sok látnivalóval rendelkezik. Valamiért a spanyolok nem gondolták úgy, hogy szükség van a városra, mert bár már a 16. században is tartottak itt fenn helyőrséget, Alajuela alapjait csak 220 évvel később, 1782-ben fektették le. Ekkortájt csak egy templomot és egy parókiát építettek, igazi településsé csak a függetlenségi háborúk után, 1828-ban vált a város (ebben az évben alakították ki az első utcákat). Felfutását - a környékbeli településekhez hasonlóan - a kávénak köszönheti, ami a 19. század végére nem csak a várost, de egész Costa Ricát is gazdaggá tette.
Alajuela főterén az árusok csupa gagyit kínálnak eladásra
Alajuelából bőven elég annyi, hogy az ember egyszer körbesétálja, így másnap reggel kibattyogok a város poros pályaudvarára, és felszállok egy Sarchíba tartó buszra. A 118-as út bár fontos főút, a haladás rajta iszonyatosan lassú. Egész Costa Ricára jellemző, hogy a hegyi utak szűkek, ráadásul a patakok felett átívelő hidak többsége mindössze egy sávos, így folyamatosan ácsorognak a kocsik az úton. A 20 kilométeres utat másfél óra alatt tesszük meg.
Az alig 7000 fős Sarchí állítólag a Costa Rica-i kézművesség fellegvára, de én ebből semmit nem érzékelek. Az útikönyvek mind azt írják, hogy a településen közel 200 család foglalkozik fafaragással, kosarak készítésével és azok eladásával, de az összes, amit látok, az egy főtéren felállított hatalmas kávés szekér, amiket Costa Rica szerte szép színesre pingálnak. Állítólag a sarchi szekér a legnagyobb a világon.
A Föld állítólag legnagyobb szekere Sarchíban van
A tér túloldalán álló a templomot nem mondanám szépnek, inkább érdekesnek. A helyiek is így vannak vele, nem véletlenül nevezik "esküvői tortának". Én inkább LEGO várnak nézem.
Ez itt nem templom, ez egy esküvői torta
Állítólag Sarchí neve azték nyelven annyit tesz, hogy "nyugodt hely", ami abszolút illik rá. Annyira nem történik semmi errefelé, hogy pár perc téren ücsörgés után elunom a dolgot, és megindulok a sarki taxiállomás felé. Állítólag innen nem messze van egy vízesés, bizonyos Catarata del Toro, de a taxisok azt mondják, Sarchíból az út nagyon rossz állapotban van, ezért csak kisebb vagyonért lennének hajlandóak engem oda elfurikázni. Állítólag San Carlos felől jobb az odajutás, úgyhogy elnapolom a kalandot.
Greciába buszozom. A Sarchínál csak kicsit nagyobb városka egyetlen nevezetessége a főtéren álló, vörösre festett, acélból készített templom. Az épületet állítólag Belgiumban állították fel, majd felajánlották azt Görögországnak. A legenda szerint a menetlevélre véletlenül a városnév mellé írták azt, hogy Gréce, s mivel ehhez hasonló nevű város az adatbázis alapján csak Costa Ricában volt, hát oda küldték. Gondolom, volt nagy meglepetés a városban, mikor kinyitván a konténereket, egy egész templom nézett ki belőle.
Ennek a templomnak eredetileg Görögországban lenne a helye
A templomon túl itt sincs sok minden, a várostól nem messze azonban van egy vízesés. Ezzel nem járok úgy, mint a Catarata del Toróval, ide ugyanis megy busz. Illetve közvetlen a zuhataghoz nem, de Tacaresig sikerül eljutnom, ahonnan négy kilométert kell besétáljak egy mellékúton. A vízesés magánkézben van, így a belépőt megúszom 2000 colónból.
Egy földúton, majd egy elég sáros ösvényen baktatok végig, mire feltűnik a Los Chorros névre hallgató zuhatag. A parkot egy nicaraguai srác őrzi, aki úgy örül nekem, mintha most látna először turistát. Azt mondja, kevés külföldi jön ide, azok is mind vezetővel, így soha nincs senkivel beszélnie. Megszánom és eldiskurálgatok vele Nicaraguáról, arról, hogy odahaza kemény munkával negyed annyit sem keresne, mint itt a semmittevéssel, s hogy mennyire örül, hogy kiszakadt az otthoni közegből.
Los Chorros-vízesés
Körbefotózom a vízesést, majd kisétálok a park bejáratához, ahol meglepetésemre áll egy busz Alajuela felirattal a szélvédőjén. Mint utóbb kiderül, két óránként van a parkhoz buszjárat, így végképp nem értem, miért nincsenek itt turisták.
Másnap első utam Atenasba vezet, aminek nevét leszámítva semmi köze sincs a görögökhöz. Szemben Greciával, még egy valamirevaló templomot sem kaptak a névazonosság miatt.
Atenas temploma
Atenasba azért jöttem, mert állítólag ez Costa Rica gasztronómiai központja. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudom meg, mert hétköznap délelőtt lévén minden étterem zárva tart. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy le tudna nyűgözni egy gallo pinto csak azért, mert állítólag itt készítik a legjobban, így egy-két fotó után hiányérzet nélkül ülök fel egy Palmerasba tartó buszra.
Costa Rica gasztronómiai központjában minden éttermet zárva találok
Az út nagyon kellemes kávéföldek között vezet, néhol egészen elképesztő villák tűnnek fel. Állítólag Atenas környékén több villanegyedet alakítottak ki, ahol ma amerikai nyugdíjasok tengetik az életüket. Én is el tudom itt képzelni magamat 120 évesen.
Palmeras valamivel nagyobb Atenásnál, de egy szürke kőtemplom kivételével itt sincs a világon semmi. Egykoron állítóleg fontos kávéközpont volt, de erre utaló jeleket sehol nem találok a városban.
Palmeras egyetlen nevezetessége a kőtemplom
Innen alig tíz percnyire fekszik a környék legnagyobb városa, San Ramón, ami az eddigi városkák közül a legnyüzsgőbb, de egyben a legcsúnyább is. A főterén áll egy meghatározhatatlan stílusú templom, ami ezt körbeveszi, az tulajdonképpen nem más, mint piac. Boltok, árusok mindenfelé, lépni is alig lehet az utcán. Az összes épület iszonyatosan le van pukkanva, mintha egyikben sem lakna senki. A legtöbb ház raktárrá lett alakítva, amitől olyan a városka hangulata, mintha egy 1950-ből visszamaradt bevásárlóközpontban barangolnék, aminek beszakadt a teteje. San Ramón szürreális élmény. Olyannyira letaglóz a látvány, hogy egyszerűen csak átszaladok a városon, és az első távozó buszra felpattanok. Naranjóba visz, ami Sarchítól van pár kilométerre. Nem ez volt a terv, de el San Ramónból, most!
Ha még nem unnád a templomokat, ez itt San Ramoné
Naranjo semmi több, csak egy elágazás Alajuela és San Carlos között, a legszebb templomra mégis itt sikerül rátalálnom. Meg egy iszonyatosan részeg indián srácra, aki addig zaklat pénzt követelve, hogy végül menekülőre fogom.
Naranjo temploma a legszebb mind közül, gyorsan van is itt róla két kép
Végigjártam a San Josétól nyugatra eső összes települést, de túl sok mindent nem láttam. Costa Rica annyira hidegen hagyta a spanyolokat a koloniális időkben, hogy elfelejtettek itt városokat alapítani, aminek hála az összes település ugyanúgy néz ki. Most már értem, hogy Alajuelába miért csak egyetlen napra mennek a turisták...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
