Miután a tehénszállítók jóvoltából sikerült átkelnünk az Andok hegyláncain, Bailadores felé vettük az irányt. Tettük ezt azért, mert a helyiek elmondása szerint Bailadores a környék legszebb települése. Cáfolnunk kell! Bailadores bár nem ördögtől való, San Pedro del Rio simán túltesz rajta. San Pedro - ami nem csak a környék, de Venezuela legszebb faluja is egyben - tökéletes hely lenne, ha nem gondolnák úgy, hogy a pálinka marhalábszárból a legjobb.
A marhaszállító teherautóról délután kettő magasságában sikerül leszállnunk egy Estanques nevű tanyabokornál. Szinte azonnal érkezik egy busz, ami a közeli Tovarba tart. Az út egészen káprázatos az apró andoki városkáig. Amíg Canaguá környékén a hegyek kopárak voltak, addig errefelé minden hihetetlenül zöld.
Tovarba nem töltünk sok időt. Alighogy leszállunk, már pattanunk is fel egy Bailadoresbe tartó buszra, mert állítólag az a falu a környék legszebbje. Mondjuk Jajínál nehéz lesz szebbet mutatni, de hiszünk a helyieknek.
Bailadores szépen felújított temploma
Az esti órákban futunk be Bailadoresbe, ami nevét egy itt élő indiánközösségről kapta. A konkvisztádorok elleni harcban az őslakók furcsa, táncszerű mozgást végeztek, ami miatt a spanyolok táncosoknak, azaz bailadoresnek nevezték el őket. A városka ma egyáltalán nem indián, de még csak nem is gyűjtőhelye a táncoslábúaknak. Pontosan ugyanolyan álmos falucska, mint volt Mucuchachí vagy Canaguá. Jajínál egész biztosan nem szebb.
- A vízesést jöttek felkeresni? - kérdezi a központtól két sarokra álló szállón a fiatal recepciós lányka.
- Milyen vízesést? - kérdezek vissza, mivel nem tudunk semmilyen vízesés létezéséről.
- Hát az India Carút. Nem hallottak róla? Muszáj megnézniük.
Én az India Carú-vízesés lábánál
Itt döntjük el végleg, hogy hagyjuk az útikönyveket a fenébe és mostantól térképpel utazunk. Másnap reggel fogunk egy taxit és adjuk ki az ukászt, miszerint irány a vízesés.
Az India Carú-vízesés kb. 30 méter magas, lófarokra hasonlító, kis vizű zuhatag. Nem csúnya, de láttunk mi már elég ilyet, viszont csak kevéshez hallottunk olyan megható történetet, mint ehhez. India Carú a legenda szerint a bailadores törzs főnökének a lánya volt, aki szerelembe esett egy daliás harcossal. Éppen készülődtek a mennyegzőre, mikor egy őrszem idegen sereg érkezésére hívta fel a figyelmet. A törzs férfitagjai azonnal fegyvert fogtak, és elébe mentek a spanyoloknak. Azok megelpődésükben nem tudták hova kapjanak, így az indiánok meghátrálásra kényszerítették őket. A csatában azonban elhunyt a vőlegény.
A vízesés története megindító
India Carú meghallván a tragédiát, szerelme holttestét magához ragadva felmászott a szomszédos hegyre, és három napon át zokogva imádkozott annak szelleméhez, hogy adja vissza szerelme életét. A hegy és erdő istene hallván az imát, így szólt: "Életét vissza nem adhatom, de emléke örökké élni fog". A lány könnyeit összegyűjtve levetette azt a legmagasabb szikláról, így született meg az India Carú-vízesés. Kicsit csöpögős a történet, de passzol a völgyhöz; van valami megfoghatatlan romantikája a helynek.
Mivel a vízesés eléggé messze esik a falutól, nem forgolódnak a por puestók a bejáratnál. Kénytelenek vagyunk sétálni, ami Venezuela más részein maga lenne az öngyilkosság, de errefelé szerencsére nem kell haramiáktól tartani. Az Andok teljesen más, mint volt a partvidék vagy az Orinoco környéke. Itt mindenki nyugodt, láthatóan senkinek nincsen megélhetési gondja.
Tovar egyetlen látnivalója ez a nehezen értelmezhető betoninstalláció
Itt az ideje, hogy lassan megérkezzünk Kolumbiába. Bailadorest magunk mögött hagyva visszatérünk Tovarba, ahol van egy óránk a határra induló buszig. Körbejárjuk a városka főterét és keskeny utcáit, de oly annyira érdektelen a település, hogy inkább a piacon ücsörgünk és nézzük az embereket.
Csodás köderdőkön keresztül ereszkedünk le a Maracaibo-öböl partjára, ahol hatalmas hőség fogad minket. Nem tudom, hogy a nagy meleg okoz-e agyalágyultságot, de a szokványos katonai ellenőrzőponton a nem is fiatal tiszt Eri útlevelét a kezében tartva csak annyit kérdez:
- Maga ugye arab?
Ilyen helyzetben jobb nem azonnal kiröhögni a szervet. Szerencsére helyettünk megteszik ezt az útitársak, aminek az lesz az eredménye, hogy a busz ezúttal nem miattunk rostokol húsz percet az út szélén, hanem miattuk, mivel a tiszt nem viselvén a gúnyt rommá szívatja a mosolygókat.
San Pedro del Rio az első pillanatban levesz minket a lábunkról
San Pedróba a kora délutáni órákban érkezünk. Nem sokat tudunk róla, LP-nk is csak annyit ír, hogy szép. Ebben mondjuk nem téved.
A macsakaköves utcákat fehérre mázolt, több száz éves koloniális épületek szegélyezik. Kovácsolt vas lámpák lógnak az ajtók felett, az ódon cseréptetőkön broméliák bontják virágukat, az ablakban vörös macska szundikál lábát kilógatva a rácson. Feltűnik egy lovas kocsi, aminek hajtója nagyokat köszön a házaik előtt hintaszékben ringatózó öreg népeknek. A venezuelai modern kor egyetlen jele, hogy némelyik ház előtt nem lovas kocsi, hanem egy negyven éves Dodge pihen. Kevés ilyen szép falut láttam Dél-Amerikában, talán csak Kolumbia koloniális településeit tudnám San Pedróhoz hasonlítani.
San Pedróban nem egy házikó háromszáz éves
Este beülünk egy idős úr apró éttermébe és megkóstoljuk a helyi parillát, ami grillezett csirke-marha-disznó kombó yukka alapon szervírozva. Száraz és rágós, de szerencsére le tudjuk öblíteni egy jófajta marhalábszár-pálinkával. Igen, jól olvasod, marhalábszár-pálinkával. A San Pedróban élő férfiak meg vannak arról győződve, hogy a marha lábából és patájából főzött szesz jót tesz a libidónak. Egyetlen feles után ezt nem tudom igazolni, azt viszont igen, hogy kevés ennél ocsmányabb ital létezhet a világon. Képzelj el egy bivalyerős, fehér színű pálinkát, aminek édes húsleves íze van.
A 21. századot a negyvenéves kocsik "jelentik"
San Pedrót nem a gasztronómiája miatt fogjuk megszeretni, az biztos. A hangulata azonban egészen zseniális. Mindenkinek van hozzánk egy kedves szava, a legaranyosabb az a 98 éves öregúr, aki maga kéri, hogy fényképezzük le.
98 évével ez az öregúr San Pedro valószínűleg legidősebb lakója
San Pedrótól a San Antonio de Táchira-i határátkelő alig negyven percre található. Az átkelés eléggé nyomasztó, mivel a nagy kocsitömegben nem találjuk a pecsételő helyet. Csak a kolumbiai kapunál derül ki, hogy nincs venezuelai kilépő pecsétünk, így sétálhatunk vissza a túloldalra. A határőr Eri útlevelét forgatva ismét értelmes kérdést tesz fel:
- Maga ugye kínai?
Kész, vége, lőjjenek agyon. Venezuela fantasztikus ország, de néha az az érzésünk, hogy zombik lakják. Eri egy nap alatt volt arab és kínai. Ha maradnánk még pár napot, tuti kitalálnák, hogy néger. Na, kinek van a legmultikultibb barátnője?
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
