Rossz élménnyel kezdődik kolumbiai utazásunk, de aztán pár nap alatt minden megszépül. Bogotában nem töltünk sok időt, viszont Villa de Leyva környékét alaposan körbejárjuk, és leesik az állunk. Kolumbia olyan Venezuela után, mint egy Gundel-palacsinta a rizses csirke után. Svájcban érezzük magunkat, igaz, az élménynek ára is van. Kolumbia nem olcsó, nagyon nem.
Átlépvén a kolumbiai határt azonnal felpattanunk egy helyi járatra, ami Cúcuta termináljára megy. Pesóhoz kell jussunk. A venezuelai kettős váltásnak köszönhetően Cúcutában mindenki csencsel a valutával, így az ember azt gondolná, hogy könnyen váltanak majd neki, de ez nincs így. Mivel Cúcuta nem egy turistabarát hely, ezért nem érdemes az utcán leszámolni a pénzköteget, mert jó eséllyel még azelőtt lába kél, mielőtt az ember kezébe kerülne. A buszpálaudvaron van pár hivatalos pénzváltónak tűnő hely, de gyorsan rájövünk, ezeket az irodákat ugyanazok a simlisek tartják fenn, akik az utcán hamis pénzzel próbálják a hozzánk hasonló határátkelőket megtéveszteni. Mivel sikerült Venezuelában kicsit több bolívart váltanunk a kelleténél, tömegében elég sok pénz van nálunk. Lényeg a lényeg, bármennyire is próbálunk figyelni, a srác könnyedén csap be minket 200 000 pesóval.
Nem jó szájízzel utazunk Bogotáig. Endre elég sokszor járt már az országban, de ez az első alkalom, hogy negatív élmény éri; kifejezetten rossz, hogy ez már most, az első órában bekövetkezik. A buszút iszonyatosan hosszú a fővárosig. 16 órán át tart, olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Végül dél magasságában futunk be a nyolcmilliós metropoliszba, amire bevallom, nem nagyon emlékszem. 2009-ben egyszer már jártam itt Endrével, de csak annyi maradt meg belőle, hogy hideg és rengeteg a hajléktalan az utcákon. Nos, az időjárás változatlan, viszont a koldusok többsége eltűnt.
Bogotá látképe Monserratéról
2009-ben még nem nagony voltak hostelek Bogotában, mostanra azonban nyílt vagy húsz. Endre az Explorába szokott járni a csapataival, ezúttal is ebben a hostelben kötünk ki. Egyetlen ágy a dormitorióban annyiba kerül, mint Venezuelában egy kétágyas privát szoba. Azt hiszem, egy időre véget ért a jólét.
A Mirador-csapat holnap érkezik. Egész nap a következő két hét programjait szervezzük, így nem marad időnk Bogotá felfedezésére. Velük persze ellátogatunk az Aranymúzeumba valamint a Monserratéra, de annyira csak a kötelező látnivalókra koncentrálunk, hogy az igazi Bogotára nem marad idő. Ezúttal nem is írnék róla, majd akkor, mikor visszatérünk év végén.
Villa de Leyva főterén gyakran tartanak vásárokat
Ehelyett írok Villa de Leyváról, amit négyórás buszúttal érünk el Bogotából. Fapalettás ablakú, fehérre meszelt házaival, macskaköves, ódon utcáival számomra már az első perctől fogva San Pedro del Rio hangulatát idézi. A tisztaság, rendezettség és a hostelek árai azonban árulkodó jelei annak, hogy már nem Venezuelában, hanem Kolumbiában vagyunk. Bár már Bogotá sem volt olcsó, Villa de Leyva simán túltesz rajta. A legolcsóbb szoba 40 dollárba kerül, az éttermekben 20 000 peso alatt nincs semmi.
Több száz éves épületek veszik körbe a teret
Ha az idetévedő turista őslénykutatói ambíciókkal rendelkezik, a házak falát érdemes alaposabban szemügyre vennie. Egyes építőelemekben ugyanis ősi fossziliákat, csigák és csúszómászók maradványait fedezheti fel. No persze Villa de Leyva múltja nem tekint vissza évmilliókra, csak 450 évre. Bár már az 1530-as években létrehozták a helyén az első villát, azt a muiscák még felégették. Végül 1572-ben tették le a település alapkövét; nevét a Granadai alkirályság elnökéről, Andrés Díaz Venero de Leyváról kapta.
Aki Villa de Leyvában házat szeretne magának, annak csúnyán a pénztárcájába kell nyúlni
Villa de Leyvának azért volt létjogosultsága, mert egy olyan völgyben fekszik, aminek a klímája engedi a búza- és szőlőtermesztést. Ilyen helyből nem sok van Kolumbiában, ezért vonzotta a nagybirtokosokat, akik rabszolgájukká tették az őslakos muiscákat. Aztán a 17. század végén egy betegség kipusztította a búzát, Villa de Leyvát pedig elhagyták a földesurak. A régi házakat szegényebb kreol és mesztic családok kezdték lakni, akiknek nem volt pénzük modernizálni a falut, ennek köszönhetjük, hogy Villa de Leyva szinte ugyanúgy néz ki, mint a 18. században. Ma már persze gazdag embernek számít az, akinek itt háza van; állítólag a legkisebb ház is több mint 200 millió pesóba kerül.
Ebédre betérünk egy füstös kis vendéglőbe, ahol a pincérnő a ház specialitását, sült kolbászt és véres hurkát ajánl. Dél-Amerikában most először kínálnak hurkával. Természetesen élünk a lehetőséggel és örömmel konstatáljuk, hogy nem is olyan rossz a felhozatal.
Sült kolbász és véres hurka az ebéd
Villa de Leyva számos útikönyv ígéretes turistacélpontja, s ezt a népszerűséget nem csupán a falu zavarba ejtő szépségének köszönheti. Alig néhány percnyi autóútra található a föld legnagyobb égetett kerámiából készült háza, a Casa Barro, ami egy megalomániától szenvedő kolumbiai építész agyszüleménye. Az épület nincsen teljesen készen, hónapról hónapra újabb falrészlettel bővítik.
Ez a föld legnagyobb kerámiaháza
Égetett kerámiából házat építeni nagyon őrült ötletnek tűnik, mégis azt kell mondjam, az eredmény lenyűgöző. A helyszínen olyan érzésem támad, mintha a Jancsi és Juliska meséjében szereplő mézeskalács házikó elevenedne meg. Az sem lepne meg, ha az egyik szobából egyszer csak egy vén, vasorrú banya toppanna elénk. Csupa szabálytalan alakú, vörös falú helyiség alkotja a házat. Óriási üvegablakok, titokzatos, félköríves folyosók, színes üvegfestékkel díszített csempék és kaktuszokkal körbeültetett terasz ad sajátos hangulatot az épületnek.
A ház belseje
Állítólag ki is lehet bérelni, de az árakkal nem a hátizsákos turistákat célozzák meg; 2 millió peso egy éjszaka. Jó lenne eltölteni itt egy estét, bár kedvemet szegi, hogy félreérhető pózokban heverő, ember nagyságú agyagfigurák fetrengenek a ház körül, kissé morbiddá téve az udvar hangulatát.
A Casa Barro hátsó terasza
Visszapattanunk a kocsiba és a helyi kis Stonehange felé vesszük az irányt. Az El Infiernito, vagyis a "Poklocska" nevű ősi, ceremoniális tér a muisca indiánok egykori áldozó helye volt. Belépve a park területére azonnal feltűnik, hogy mindenhol méretes falloszok meredeznek az ég felé. Az egész helynek perverz a hangulata, de ha az ember megismeri a muiscák teremetéstörténetét, akkor már nem is tűnik annyira betegnek a falloszimádat.
El Infiernito
Történt egyszer, hogy egy csodaszép nő, Bachué kiemelkedett újszülött fiúgyermekével a Villa de Leyva felett található Igauque-tóból. Leült a lagúna partjára és megvárta, amíg a gyermek felnő. Amikor már elég naggyá cseperedett, megházasodtak. Az ő gyermekeik lettek a muisca indiánok. Ha egy anya a saját fiával alapít családot, majd törzset, akkor a mindenfelé meredező falloszok látványa már nem is annyira zavarba ejtő, igaz?
Temetkezési helyként is funkcionált
Amúgy a chibcha nyelvet beszélő muiscák kukoricatermesztésből és vadászatból tartották fenn magukat, emellett fejlett volt a kézművességük is. Államszövetségük Dél-Amerika legnagyobb és legjobban szervezett törzsi egységét képezte, amíg a konkvisztádorok le nem igázták őket. A spanyolokra nem jellemző módon nyelvüket lejegyezték, így a nyelv nem halt ki teljesen, sőt, egy Cota nevű faluban máig tanítják a helyi fiataloknak.
Több méteres falloszok láthatók a parkban
Vallásukban helyet kapott az emberi áldozat bemutatása. Minden család köteles volt egy gyermekét 15 esztendősen föláldozni a nap istenének, bár állítólag ez a hagyomány a konkvisztádorok érkezésekor már nem tartotta magát. A falloszszobrok a termékenységért való fohászban játszottak szerepet, s látva a dél-amerikai lakosság mai lélekszámát és forróvérűségét, az imák meghallgattattak.
A Santo Ecce Homo-kolostor bejárata
Az El Infiernitótól nem messze áll egy dominikánus zárda, aminek virágzó növényekkel teli kerengője a központi ódon kúttal egészen varázslatos, múltidéző élmény. Nem vagyunk nagy kolostorjárók és a Mirador-csapat tagjai sem azok, így néhány fotó elkattintása után a többség nagy örömére Kolumbia egyetlen borászata, a Marqués felé vesszük az irányt.
Nagyon hangulatos a belső tér
Én magam nem szeretem a bort, mindig fáj tőle a gyomrom, úgyhogy csak azt tudom elmondani a borokról, amit Endre mond nekem. A vörösbor állítólag hagy némi kívánnivalót maga után, de a sauvignon blanc-juk egészen ihatós, viszont egy kis szóda jót tenne neki. A borsos árak mellett Endre nem tud felönteni a garatra, de legalább kipipálhatjuk, hogy megkóstoltuk a kolumbiai bort.
A Marqués Borászat 2010-es és 2011-es tételei
Az utolsó állomás a Museo El Fósil. Már Villa de Leyvában is láttuk, hogy némelyik kő tele van fosszíliákkal, nos ez nem véletlen. A völgy Kolumbia legnagyobb paleontológiai lelőhelye, innen került elő a föld legjobb állapotban megmaradt, 120 millió éves kronoszaurusza. A nehezen fotózható, nyolc méter hosszú tengeri dinoszauruszon kívül látunk néhány érdekes fosszíliát, de a múzeum azért elég pici ahhoz, hogy jónak mondhassuk.
Ő itt egy 120 millió éves kronoszaurusz
Itt az ideje, hogy visszatérjünk Villa de Leyvába, mivel kezdődik Kolumbia soros világbajnoki selejtezője, amit kötelező a téren a helyiekkel megtekinteni. A hangulat remek, az egyetlen aprócska gond, hogy Kolumbia kikap 1:0-ra. Ráadásul pont Venezuelától. Szerencsére a kolumbiaiak nem egy letargikus nép. Pont ugyanúgy mulatnak a meccs után, mintha nyertek volna. Már most imádom ezt az országot.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
