A Rio Dulce vidéke méltán vált a turisták egyik kedvenc desztinációjává. Van itt erőd, esőerdő, csendesen andalgó dzsungelfolyó, kekcsi indiánok és olyan nyugalom, ami csak kevés helyen. Nekünk hatalmas kedvencünk Guatemala ezen vidéke.
Sofőrünk pontosan érkezik értünk Yaxhába, így ezúttal nem kell kigyalogolnunk a csapattal a főútig, mint pár éve, mikor az előre kifizetett kisbusz elfelejtett értünk jönni. Minden cumónkkal a hátunkon bénázhattunk majd három órán át a bokáig érő sárban, a végén pedig a csapatot egy nyergesvontató vette fel és szállította Santa Elenába. Kifakadásomra kiművelt barátosném, Annamari csak annyit mondott: kalandtúrán vagytok, mit nyafogtok?!
És igaza van. Guatemala mindig tartogat meglepetést, ettől annyira izgalmas az utazás errefelé, akár még csoportosan is. Sofőrünk az első kilométer után felajánlkozik, hogy elvisz minket feketén Rio Dulcéba, csak hívjam fel este, és megoldja a kisbusz kicsempészését a telephelyről. Nem sokkal többért, mint hetünk buszjegye, bevállalja a fuvart, úgyhogy este már tárcsázom is legújabb barátomat, hogy reggel 8-ra guruljon már a Los Amigos felé.
Az út Rio Dulcébe nem túl izgalmas. Klasszikus peténi táj leirtott esőerdőkkel, végtelen legelőkkel, néhány mészkőszirttel, amik rengeteg maják által rettegett barlangot rejtenek. Itt is kéne majd egyszer bóklászni, de erre most nincs idő.
Mészkődombok, legelők és ültetvények - ennyi maradt Petén esőerdőiből
Dél magasságában befutunk Rio Dulce zsúfolt kisvárosába, ahol ebédre bedobunk egy jó baleadát, majd kivitetjük magunkat sofőrünkkel a San Felipe-erődhöz. Az Izabal-tó és a Rio Dulce határán fekvő erőd építését a 16. század végén II. Fülöp spanyol király rendelte el, de átadása után pár évvel angol kalózok lerombolták. A 17. század közepén a spanyolok újra felépítették a várat, amit a következő 150 évben még legalább háromszor elfoglaltak és kiraboltak a kalózok.
Szegény San Felipe-erőd megjárta párszor
A bejáratnál a kezünkbe nyomnak egy papírt, amin részletesen leírják az erőd történetét. Az egészből az derül ki, hogy a spanyolok tulajdonképpen folyamatosan építkeztek, amíg az angolok romboltak és raboltak. 1817-ben az erődöt végleg elhagyták a spanyolok, és az anyészeté lett. 1955-ben újították fel, 2002-ben pedig felterjesztették az UNESCO listájára, de azóta sem világörökség.
1955-ben sikerült az erődöt felújítani
És hogy milyen belülről? Vicces. Olyan az egész, mint egy LEGO vár. Mivel a spanyolok néhány évszázaddal ezelőtt mindössze átlag 150 centi magasak voltak, az erőd minden szobája és folyosója alacsony és szűk. A legizgalmasabb része a börtön, amit úgy alakítottak ki, hogy a rabok dagály idején vízben kellett ücsörögjenek.
Olyan az erőd, mint egy LEGO vár
Délután 3 magasságában az erődhöz jön értünk a Finca Tatín csónakja. Az egzotikus hangzású őserdei lodzsot tíz éve fedeztem fel magamnak. Akkortájt még nem ismerték a turisták, aztán egyre népszerűbb és népszerűbb lett, olyannyira, hogy az argentin tulaj, Carlos néhány éve megnyitotta a másik szállóját is, a Round House-t.
A csónakút nem túl izgalmas, a Rio Dulce ezen része még elég széles, nem sokat lehet élvezni az élővilágból. Az egyetlen említésre méltó dolog a folyó felett átívelő híd, amit 1980-ban adtak át, és ami összekötötte Petént a hegyvidéki területekkel (korábban nem vezetett út közvetlenül Santa Elenába).
A Rio Dulce partján rengeteg lodzs épült az elmúlt években
A Finca Tatínon már vár rám Gaby, Carlos felesége, akit 2009-ben ismertem meg. Akkor még nagyon szolíd lány volt, mostanra azonban igazi nagyszájú dáma vált belőle. Carlosszal Nicaraguában ismerkedtek meg, ő hozta el a lodzsra dolgozni, majd egymásba szerettek, azóta együtt üzemeltetik a szállót. Gaby hihetetlenül jó fej, szereti, ha a lodzson vagyok, mert tudja, hogy lesz kivel söröznie. Carlos jóval idősebb nála, és már nincs kedve a szállóhoz, úgyhogy vele nehéz mulatnia.
Ilyen bungallókban alszunk a Finca Tatínon
Gaby vacsora előtt még gyorsan átfurikáz a Round House-hoz, ami jó ugyan, de én már rég beleszerettem a Finca Tatínba, úgyhogy nem tud arról meggyőzni, hogy a jövőbe oda vigyem a csapatokat. Bírom a lodzs csendjét, nyugalmát, a közös vacsorákat (mindig mindenki ugyanazt eszi) és az önkiszolgáló bárt. Ennek a helynek köszönhetően döntöttem el, hogy egyszer Magyarországon én is csinálok egy hostelt, és a kocsmát én is így fogom majd üzemeltetni. A hostel lassan meglesz, de hogy a magyar jogszabályok szerint miként kivitelezhető egy önkiszolgáló bár, arról egyelőre fogalmam sincs.
Már a szálló miatt is megéri ennyit utazni
Hogy mit lehet csinálni a Rio Dulcén? Nem sokat. Van a folyón feljebb egy termálfürdő, de lévén minden turista felkeresi, én ki nem állhatom. Soha nem értettem, mi abban a jó, ha ugyanabban a medencében főzi egyszerre 20-30 ember a tojásait. Jó nyolc éve, hogy inkább kajakozom a folyón, a csapataimat is szeretem elrángatni magammal. Ez most sincsen másképp.
A legjobb, amit a Rio Dulcén csinálhatsz, a kajakozás
A Rio Dulce egyik mellékága annyira kis esésű, hogy szinte áll, ezért a felfelé lapátolás sem nehéz. Ahogy beszűkül a folyó, úgy lesz egyre izgalmasabb a természet, amit csak egy-egy kekcsi család birtoka bolygat meg. Feljebb a Rio Dulcén rengeteg ökolodzsot, magán villát látni, amit gazdag amerikaiak birtokolnak. Tíz-tizenöt éve fillérekért lehetett mangrovét és erdőt venni, ma már azonban magyar pénztárcával nézve értelmezhetetlenül drága a földterület. De nem itt a folyó ezen mellékágán, ahol még minden olyan, mint volt anno. Az indiángyerekek boldogan integetnek a nagy ritkán előforduló turistáknak (szerintem többnyire csak én járok erre külföldiekkel), a folyó még őrzi eredeti arculatát. Nincsenek yachtok, vitorlások, és jetskiseket sem kell kerülgetni.
A folyó ezen részén rengeteg szép gémet látunk
Másfél óra evezés után az egyik háznál megállunk. Felszaladok a családhoz, akik meglepetten néznek rám. Megkérdezem őket, hogy van-e babjuk és tortillájuk, mert visszafelé beugranánk falatozni egy hamisiítatlan kekcsi fogást, természetesen fizetés ellenében. Anyuka vonakodik ugyan, de a férje kiszagolja az üzleti lehetőséget, így annak ígéretében lapátolunk tovább, hogy visszafelé pótolni tudjuk majd az energiaveszteséget.
Fürdőgatya és papucs - így igazi a dzsungeltúra
A folyó a végére teljesen beszűkül és egy zúgóban végződik. Kikötjük a kajakokat, majd gyalog indulunk neki az erdőnek, hogy húsz perc battyogás után megérkezzünk a Lampara-vízeséshez. 2012-ben, mikor Posta Tibor barátommal kettesben jártam erre, az apró vízesésnek még nem volt ismert a neve. Ő viccesen a cége után Sat.hu-nak nevezte el a Google Mapsen, azóta sokszor futottam bele úgy az interneten, mint Sathu Waterfall. Mondjuk utánunk is rengeteg kilátót neveztek már el szerte Latin-Amerikában. :)
A Lampara-vízesés, amit újabban Sathu-vízesésnek is hívnak, hála egyik cimborámnak
Csobbanunk egyet, majd visszasétálunk a kajakokhoz, és irány a kekcsi család rezidenciája. Mire visszaérünk, behűlt sörök fogadnak minket, a gyerekek pedig a fenn maradt karácsonyi fényeket szépen szedegetik lefelé. Azt még nem mondták el nekik, hogy a fénysor nem egyszer használatos, így kicsit furcsáljuk, mikor puszta szórakozásból törni kezdik az égőket. Apuka csak vigyorog, mint aki nem érti, miért lepődünk meg a romboláson.
A kekcsik máig metatén törik a kukoricát
Anyukának segítsége akadt, a 16 éves lánya beállt mellé tortillát készíteni. Érdekes látni, hogy ugyanolyan metatén törik a kukoricát, mint tették azt az őseik évezredekkel ezelőtt. Errefelé az emberek még tényleg hagyományos életmódot folytatnak. A lány egyszercsak a kezembe nyom egy adag kukoricamasszát, hogy kezdjek tortillákat gyúrni, mert egyedül soha nem végez ennyi emberre. Végül az egész csapat beszáll lepényt készíteni, ki kevesebb, ki több sikerrel. Ha valaki azt képzelné, hogy tortillát könnyű csinálni, azt ki kell ábrándítsam, mert nem az.
Gyerünk tortillákat készíteni!
Megesszük a babot, s bár barátunk kicsit túlárazza az étket, senkinek nem fáj a 15 quetzal, amit kér érte. Ennyit biztosan megért az, hogyha csak egy órácskára is, de betekintést nyerhettünk az életükbe. Búcsúzóul még megkínálnak minket a klasszikus édességükkel, a mézes yukkával. Olyan, mintha juharszirupos krumplit ennél. Tisztességből mindenki belekóstol, de az otthoni túrórudit senki nem fogja ilyenre cserélni.
Bab tortillával - klasszikus guatemalai csemege
Visszaevezünk a lodzsra, ahol a nap hátralévő részében fürdőzünk és sörözünk. Ellenénk még itt egy pár napot csak úgy semmit tenni, de az idő véges - a csapatnak nemsokára haza kell repülnie. Így hát holnap irány Livingston és egy kis garifúna kultúra.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
