Medellín az a város, amit úgy kötelező látni, hogy nincs benne semmi látnivaló. A múltját Pablo Escobar és a drogháborúk szelleme lengi be, a jelenét a buliturizmus határozza meg, a jövő útját pedig a start upok kövezik ki. Elvesztünk Laureles diszkóiban, meglátogattuk Pablo Escobar magán börtönét és sírhelyét, láttuk a bérgyilkosok Madonnáját és rácsodálkoztunk a Comuna 13 nyomorból kinövő hippitanyájára. Ez az a város, ahol mindenki megtalálja a számítását, kivéve azok, akik várost nézni szeretnek.
Az elmúlt két hetet apró andoki falvakban töltöttük, pont jól fog esni egy kis hétvégi lazulás Medellínben. Mivel a város nem csak Kolumbia, de az egész kontinens egyik legvadabb vigalmi negyedével rendelkezik, mi sem tervezünk mást, mint a napközbeni programok után elveszni Laureles diszkóiban.
Igen, nem tévedésből írtam Laurelest Poblado helyett. A pandémiáig ez utóbbi számított Medellín bulinegyedének, de az elmúlt években a külföldiekre berendezkedő pobladói bárok többsége a lezárások miatt lehúzta a rolót. A helyiek már a 2010-es évek második felében Laurelest preferálták, mivel itt nem szöktek égbe az árak, és nem kellett bedrogozott gringókat kerülgetniük valamilyen vállalhatatlan techno partin, de most, hogy Poblado végóráit éli, itt is megjelentek - hozzánk hasonlóan - a külföldiek. Persze a járvány még érezteti hatását, messze nincs az, mint volt a folyó túloldalán 2020 előtt. Van ugyan külföldi, de egyáltalán nem zavaró a jelenlétük, a diszkók is inkább bachatát és cumbiát játszanak, semmint elektronikus őrületet.
Laurelesben könnyű szállást találni, de csak akkor, ha az embernek végtelen pénze van, vagy igénytelen, mint a paraguayi konyha. Pihenésre is alkalmas hotel egyáltalán nincs a környéken, de az is csoda, ha az ember olyan helyet talál, ahol nem adnak ki szobát órára. Nekem végül a Hotel Parque 70-ára esett a választásom. Bár éjszaka van jövés-menés, a körülményekhez képest tiszta és normális szálló, ahol ráadásul kapunk reggelit és még medence is van a tetőn. Amit persze nem tudunk használni, mert a hetek óta tartó esők miatt hűvös van Medellínben. No de, fürdünk majd a Csendes-óceánban jövő hét elején, Antioquia fővárosában inkább bulizni kell.
Medellín nem egy szép város, de annál izgalmasabb
Laureles naplemente után kezd élni. Ekkor még a többség vacsorázik vagy sörözget valamelyik teraszon, de este 9 óra után kezdenek megtelni a táncparkettek. Megjelennek a drogot (is) áruló napszemüveg-, karkötő- és sapkaárusok, akikre persze minden este rászállnak a rendőrök. No meg azokra a turistákra, akik azt hiszik, Medellínben mindent szabad korlátlanul. Pár gramm kokainért senkit nem visznek őrszobára, de pár százezer pesótól azért megszabadítható a gringó, ha nincsen észnél.
Ugyanez a helyzet a lányokkal. Minden diszkóban kötelező kellék a széplány, akinek munkaköri leírása a turisták itatása. Itt nem húznak le úgy, mint Budapesten, egyszerűen csak itatnak, hogy költsd a pénzedet. Ezekkel a lányokkal persze nem megy semmire az átlag hátizsákos, egyéb szolgáltatást csak az arra érdemeseknek nyújtanak, de ahhoz elég sok dollár kell.
Ha az ember elkerüli a turistacsapdákat, Laureles egészen élvezhető tud lenni. A belépés szinte mindenhol ingyenes, az árak (még) nem vészesek, egyelőre nem akarják lerántani a turistákat, mivel nincs sok belőlük. Gondolom, ha a pandémia szorítása alábbhagy és visszatérnek a külföldiek Medellínbe, majd ez a városrész is elkurvul.
Medellínben kevés az említésre méltó épület, de a városi katedrálist azért illik megnézni
Medellín a bulik mellett két másik dologról nevezetes. Az egyik, hogy évtizedeken át innen irányították a világ kokainbizniszét, a másik, hogy az elmúlt években itt alakult ki a dél-amerikai szilícium völgy. A többség nem tudja, de a 2010-es évek elején Medellín Budapestet győzte le a start upokért folyó versenyben. Amíg mi épp a gazdasági világválságból és az államcsőd elől menekültünk, addig az éppen regnáló kolumbiai kormányzat dollár százmilliókat öntött a high techbe és annak támogatására, így rengeteg európai mikrovállalat a túltelített Észtország, a drága London és a "start up háborúban" alulmaradó Magyarország helyett Medellín felé fordult.
A befektetés megtérülni látszik, bár Antioquia kormánya szereti rózsaszínben feltüntetni a várost, így vannak, akik kritikusak Medellín vállalásaival kapcsolatban. Problémát jelent például az oktatás színvonala. Bár Medellínben több egyetem is indított elektromérnöki és számítástechnikai szakot, a felsőoktatás Kolumbiában nem ingyenes, így egy valódi szilícium völgy kialakulásához nincs elegendő szakember. Így pedig nehéz tervezni, még ha a munkaerő olcsó is.
Aztán ott van a közlekedés, ami horror. Bár Medellínben van metró, ritkán közlekedik, ezért nehézkes a városi utazás. Emellett a kivezető sugárutak is tömöttek, ráadásul nyomornegyedek ölelésében futnak, ami nem emeli Medellín ázsióját. És meg is érkeztünk a közbiztonsághoz, ami messze nem olyan szörnyű, mint volt 30 éve, de európai szemmel még mindig katasztrofális.
A Rafael Uribe Uribe Kulturális Palota előtérben néhány Botero-szoborral
Persze az elmúlt tíz évben rengeteget fejlődött a város. Megépült például a Ruta N névre hallgato start up központ, valamint az egyetemi város is sok új épülettel bővült. Megkezdődött egyes barriók rehabilitálása, bevonása az idegenforgalomba, ezért az utcagyerekek nem a turisták kirablásával vannak elfoglalva, inkább sört árulnak a Comuna 13-ben. Akiben pedig a művészi véna erősebb, mint a kereskedő, azoknak a számtalan művésztelep segít az integrálódásban.
Medellín tehát nem rossz hely, de van hová fejlődnie. Ennek egyik alapköve az volna, ha Escobar múltját végre nem levetkezni próbálná, hanem elkezdene vele együtt élni. Jelenleg még nem ez történik. Bár sok túraszervező indít Escobar-túrákat, a városháza és Medellín gazdagabb rétegének tagjai ezt erősen ellenezik. Pedig, ha leszámítjuk a bulinegyedet és a Comuna 13-t, a városnak nincs sok látnivalója. Sőt, Medellín kifejezetten csúnya város. Bár a környékén rengeteg a természeti szépség, a rossz infrastruktúra miatt a központ nem tud kiindulópontja lenni az oda tartó kirándulásoknak, ezért a turizmust csak úgy tudja fejleszteni, ha kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket.
A Plaza Botero és a mögötte álló Antioquia Múzeum
Ott van például az óváros, amit Bogotával, Cartagenával vagy Calíval szemben képtelenek rehabilitálni. A Parque Bolívar a heroinisták fellegvára, ahová naplemente után még a kóborkutya sem mer betévedni.
Fénykép alapján nem tűnik gáznak a Plaza Nutibara, pedig egyáltalán nem biztonságos
A Plaza Nutibara ikonikus épülete a Rafael Uribe Uribe Kulturális Palota, ami mellé sikerült odarakni a magasvasutat, legettósítva ezzel annak környékét. Fernando Botero, a neves medellíni festő- és szobrászművész 2004-ben 23 általa készített szobrot ajánlott fel az önkormányzatnak, hogy ezzel emeljék a város szívének számító tér nívóját, de ha nem lenne minden szobor mellett rendőr, biz' Isten nem merném elővenni a fényképezőmet.
A Parque San Antoniónál is láttunk már szebb teret
A gyarmati korból egyetlen épület maradt vissza, a Nuestra Senora de la Candelaria névre hallgató bazilika, ami persze ottjártunkkor zárva van.
A Parque San Antonio olyan, mint nálunk volt a Felvonulási tér: egy gigantikus betonplacc. Az egyik végében két Botero-szobor látható, egy lyukas és egy ép. Nem kell semmi elvont jelentést belelátni a szobrokba. A lyuk azért éktelenkedik az egyik galamb begyén, mert 1995. június 10-én egy koncert alatt tíz kiló dinamitot robbantottak fel a lábánál. 24-en haltak meg, több mint 200-an pedig megsebesültek. A sérült galamb mellé Botero tervezett egy újat, mögé pedig került egy Escobarról szóló cikk, mintha minden terrorcselekményért az egykori drogbáró lenne a felelős (megjegyzés: Escobar másfél évvel a robbantás előtt, 1993 decemberében halt meg).
Botero békegalambjai és persze Escobar
Mivel Medellín gyarmati óvárosából nem maradt semmi, a Nutibara-domb tetején 1978-ban felépítettek egy klasszikus antioquiai kisvárost, amit Pueblito Paisának neveztek el. Hétvégente családok ezrei sétálgatnak a 20x20 méteres főtéren, pedig ha tudnák, hogy Medellín körül rengeteg olyan kisváros van, aminek különb főtere van, mint ennek a replikának, nyilván nem itt tobzódnának.
A Pueblito Paisa közkedvelt hétvégi kiránduló hely
A csapatnak külön kérése volt, hogy járjuk végig Pablo Escobar életének szimbolikus helyszíneit. Ezt magánszervezésben nehéz lenne kivitelezni, ezért a buszsofőrünket megkérem, szerezzen nekünk egy helyi arcot, aki végigkalauzol minket a városon. Végül egy Comuna 13-ből származó fiatal srác csatlakozik hozzánk, akinek kora miatt személyesen nem, de a családjának volt kapcsolódása a drogbáróhoz:
- A Comuna 13-ben nőttem fel - kezdi Edison - Gyerekként teljesen normális volt, hogy nem volt víz, sem áram, és hogy mindenkinél fegyver volt. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy ez nem mindenhol van így, és én valójában rossz sorsú gyerek voltam - mosolyodik el.
- Volt részed a barrióban történő kegyetlenkedésekben?
- Én szerencsére kimaradtam belőle, de rengeteg barátom és családtagom megszenvedte az 1990-es éveket.
- Mi volt ekkor a Comuna 13 szerepe?
- Mivel a barrio tövében halad el a Karib-tengerre tartó autóút, ezért ütközőzóna volt a drogosok, a gerillák és a paramilitárisok között. Pablo innen toborozta a megfigyelőket, azokat az utcagyerekeket, akik leadták a drótot, ha gyanús mozgás volt a bekötőút mentén.
- A Comuna 13-n nem haladt át kábítószer?
- De igen. Csak nem Escobar idején. Pablo soha nem engedte, hogy gyerekekkel szállíttassák a drogot. Ő is utcagyerek volt, tudta jól, milyen kiszolgáltatott helyzet barrióban felnőni, még ha ő nem is származott szegény családból. Escobar halála után durvult el a Comuna 13, amikor Berna vette át a hatalmat. Na, ő egy gátlástalan köcsög volt. Simán teletömte a kölkök táskáját kokainnal és zavarta át őket a San Cristóbal mögötti veredákon, ahol a FARC és a paramilitárisok lőtték egymást.
A Comuna 13 Medellín emblematikus helye
A Comuna 13 Medellín egyik legkeményebb negyede volt Escobar halála után. A Medellín kartell úgy gondolta, jó ötlet gyerekekkel szállítani a kábítószert, mert kevesebb figyelem hárul rájuk. Azonban sem a gerillák, sem a paramilitárisok nem voltak figyelemmel rájuk, rengeteg gyerek lelte halálát a Medellínt körülvevő tanyákon.
Amikor a gerillák elérték Medellín határát, a harcok áttevődtek a barrióra. Évente átlag 4-500 áldozattal járt a drogútvonalak ellenőrzéséért folytatott háború, aminek végül Uribe vetett véget. 2002 és 2003 között több katonai akció keretében végül sikerült kifüstölni a házakból a gerillákat és a paramilitárisokat, bár a masszív utcai harcok rengeteg halálos áldozattal jártak. Hogy csak egy példával éljek, a 2002. október 16. éjszakáján vezetett Orión-akció során 88-an meghaltak, 110-en megsebesültek, 92-en pedig eltűntek.
A Comuna 13 ma már békés hely, de 2002-ig maga volt a pokol
- 2006-ban született meg a terv, hogy a Comuna 13-t turisztikai övezetté alakítsák - folytatja Edison - A következő években kaptunk felvonót, mozgólépcsőt, bevezették a házakba az áramot és a vizet. Ma már mindenki a turistákból él, de a megegyezés feltétele volt az is, hogy a Comuna 13 lakói adómentességet élvezzenek.
- Ez mit jelent?
- Pontosan azt, amire gondolsz. Aki itt vállalkozást nyit, annak nem kell egyetlen fillér adót sem fizetnie. Nincs ÁFA, sem jövedelemadó, semmi.
- És ebbe belement az önkormányzat?
- Persze, hiszen tudják, ez a béke záloga.
Medellín úgy próbálja rehabilitálni a szegénynegyedeket, hogy művésztelepeket támogat, ahol graffitizni tanítják a fiatalokat
A Comuna 13 tehát kijött a gödörből, de jöhet a kérdés, vajon mi van a többi barrióval?
- Nos, oda jobb, ha nem teszitek be a lábatokat - röhög fel Edison - Medellín jó hely, de azért rengeteg a megoldatlan probléma.
Eközben megérkezünk Escobar-túránk első állomásához, a Katedrálishoz. Az Envigado feletti hegyek mélyén megbúvó épületegyüttes ma nyugdíjas otthonként funkcionál, az 1990-es évek elején azonban börtön volt. Pablo Escobar magán börtöne, ahol a banditáival együtt töltötte a büntetését, amíg meg nem szökött onnan. A történetet talán mindenki ismeri, ezért nem fárasztanám vele az olvasót, legyen annyi elég, hogy nehéz elképzelni, hogyan gondolta azt a kolumbiai állam, hogy a Katedrális bármilyen módon védhető.
Pablo Escobar egykori börtöne, a Katedrális ma nyugdíjas otthon
- A kolumbiai állam mélyen benne volt a drogbizniszben, úgy - meséli Edison - Pablo Escobar szörnyeteg volt, de nem úgy, ahogy ábrázolják. A politikai elit máig demonizálja őt, csak elfelejtik hozzátenni, hogy halála után sokkal többen haltak meg a drogháborúban és háromszor annyi kokaint állítunk elő. Escobarra és az ellene folytatott háborúra szüksége volt az elitnek, mert így lehetett nagy pénzt keresni a kokainon. Azt például tudtátok, hogy Pablo anyja a miniszterlnökségen dolgozott, a fia halála idején pedig Washingtonban volt a Fehér házban?
- Nem a hotelben Escobar feleségével?
- De nem ám. Az csak a netflixes körítés.
Elsétálunk egy közeli apró vízeséshez, ami mellet egy Mária-szobor látható. Ide járt állítólag Escobar imádkozni.
Pablo Escobar egykori imahelye
A Katedrális után megindulunk Itagüi temetője felé. Itt van eltemetve az Escobar-család, köztük a drogbáró is, de rajtuk kívül a kor összes banditáját ezen a parcellán helyezték végső nyugalomra. Itt található például Griselda Blancónak, alias Fekete özvegynek a sírja, aki bevezette Escobart a kokainbizniszbe, s aki arról híres, hogy minden férjét eltette láb alól. Egyike volt azoknak a drogbáró(né)knak, akit kiadtak az Egyesült Államoknak. Pár évvel szabadulása után, 2012-ben lőtték agyon egy medellíni hentesboltban.
A Mirador-csapat az Escobar-család sírjánál
Sokan máig virágot tesznek Pablo Escobar sírjára
Az Escobar-család sírboltja előtt elég sokan gyülekeznek. Egy nagyobbacska család hozott virágot a sírra, ami előtt egy idősebb bácsi tart előadást. Az úr személyesen ismerte az Escobar-családot, annak minden tagját ő temette el. Ma már nem ás gödröt, inkább csak mesél a kíváncsiskodóknak. Azt mondja, a család minden tagja hihetetlenül kedves ember volt, sokáig nehezére esett elhinni, hogy Gustavo és Pablo tényleg gyilkosok.
Griselda Blanco, a Fekete özvegy sírja
Innen a Virgen de los Sicarioshoz megyünk. Ez az a kegyhely, ahová állítólag a bérgyilkosok jártak imádkozni egy-egy bevetés előtt vagy után. Nem vitás, csak Szűz Mária segedelmével lehetett sikeres egy gyilkosság.
A temetőből remek kilátás nyílik Itagüi toronyházaira
Pablo Escobar medellíni háza innen nem messze, a Carrera 44 mellett állt. A Monacónak nevezett épülettömböt azért ide építtette, hogy rálásson a Club Campestrére, aminek soha nem vették fel tagjai közé.
- Pablo nagyon hiú ember volt, minden elutasítást személyes sértésnek vett - okoskodik Edison - Azt mondta, ha nem veszik fel a Club Campestre tagjai közé, majd úgy intézi, hogy könyörögjenek neki a belépésért.
A Virgen de los Sicarios, vagyis a Bérgyilkosok Madonnája
A Monacót pár éve robbantották fel. Állítólag azért, mert az önkormányzatnak elege lett abból, hogy a turisták zarándokhelynek tekintik az épületet. A helyén létrehoztak egy emlékparkot, aminek a közepére egy hatalmas fekete falat emeltek annyi lyukkal, amennyi halálos áldozattal járt az Escobar által folytatott drogháború.
A Mónaco helyén emlékparkot hoztak létre, amit a drogháború áldozatainak szenteltek
Ezután felkeressük azt a házat, aminek tetején 1993. december 2-án meghalt Pablo. Edison azt meséli, a ház új tulajdonosának fogalma nem volt arról, hogy itt lőtték le a drogbárót, az csak azután vált számára világossá, hogy megkérdezte a háza előtt rendszeresen felbukkanó külföldieket, mit fényképeznek olyan nagyon.
Ennek a háznak a tetején lőtték le Pablo Escobart 1993. december 2-án
Pár nappal később a Comuna 13-n is teszünk egy rövid sétát. Élvezzük a nyomortelepből hippitanyává avanzsálódott barriót, ahol adó nélkül háromszor annyit fizetünk egy sörért, mint Laurelesben, de mindezt legalább izgalmas graffitik között tehetjük meg.
A Comuna 13 hippitanya lett
Medellín nem szép város, de elég izgalmas hely ahhoz, hogy az ember eltöltsön pár napot értelmetlennek tűnő lófrálással. No, meg bulizással, hiszen Medellínben talán az a legjobb...
Búcsú Medellíntől!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
