Aki egyszer Antioquiában jár, annak kötelező felkeresnie Jéricót és Santa Fét. Mindkét városka más miatt érdekes, a klímájuk is különböző, mégis nagyon hasonló az ember érzete az utcákon sétálva. Antioquiában van valami hihetetlen nyugalom, amit az ember sehol máshol, esetleg csak Santander apró falvaiban érezhet. Jó itt lenni!
Cholo pontosan érkezink értünk, így korán reggel búcsút intünk Elizabethéknek, akiknél emlékezetes két napot töltöttünk. Tapartó zseniális hely, biztos, hogy a jövőben még visszatérek a völgybe.
Visszakocsikázunk Andesbe, mert a Rio San Juan felett átívelő híd leszakadt. Amíg sofőrünk felméri a lehetőségeket, mi bedobunk egy jó calentadót a piacon, majd az andesi tanyavilágon keresztül megindulunk Jéricóba.
Buenos Aires-i pihenő - naná, hogy esik!
Buenos Airesig az út csendesen telik, de a faluhoz érve ismét esni kezd. Tanulván a Riosucio és Jardín közötti fagyoskodásból gyorsan veszünk egy üveg rumot, nehogy kihűljünk az út során.
Buenos Aires látképe Jéricó felé autózva, háttérben a Farallones de Citará 3500 méteres hegyei
Buenos Aires után egy ideig még kávéföldek szegélyezik az utat, majd ahogy magasabbra hágunk, úgy jelennek meg a legelők és a köderdők. Szerencsére a camperónk jobban teljesít, mint pár hete a chiva, amivel Eriékkel vettük célba Jéricót; alig két órás utazás után, még jócskán délelőtt futunk be az apró hegyi városba, ahol sokkal nagyobb a nyugalom, mint volt a múltkor. Elfoglaljuk a szállásunkat, eszünk egy menüt az egyik kifőzdében, majd a csapat néhány tagjával a Parque Las Nubes felé veszem az irányt. A terv eredendően az volt, hogy a Salto de las Monos felől közelítünk, de az ösvényt a pandémia miatt benőtte az erdő, ezért a vízesést kénytelenek vagyunk hanyagolni.
Jérico városkája nagyon kellemes hely
Bár a háromórás túra alatt végig lóg az eső lába, végül megússzuk az elázást. Sőt! Felérvén a kilátóba fantasztikus látványban van részünk. A Rio Cauca völgyéből épp felszáll a pára, így ellátunk a szürreálisan ég felé mutató Cerro Tusáig.
A csapat tagjaival küzdünk a köderdei ösvényen
Lefelé menet természetesen betérünk a botanikus kertbe, majd felmászunk a Krisztus-szoborhoz, ahonnan rálátni az egész városra.
Ezért a látványért megérte megkockáztatni, hogy elázunk
Jéricó nem a legszebb település Antioquiában, de van benne valami hihetetlen nyugodtság, ami miatt nagyon szeretem. Itt este sincs őrület, mint volt Jardínban, az éjszakai bárlátogatás is kimerül csendes italozásban, beszélgetésben.
Jérico látképe a Krisztus-szobortól
Búcsú Jéricótól
Másnap irány Santa Fé de Antioquia, ahol öt hét után végre találkozhatom a családommal. A délelőtt tízes busszal Bolombolóba megyünk, ahol van másfél óra átszállási időnk, így be tudunk dobni egy remek rizses babot az egyik kifőzdében. Bolomboló amúgy szörnyű hely. Itt találkoznak a Manizales, a Santa Fé, a Quibdó és a Medellín felől érkező autóutak, ezért kegyetlen a forgalom és a zajszennyezés.
Bolomboló elég szörnyen néz ki
Szerencsére mi a legkevésbé forgalmas útra, a Santa Fébe tartóra térünk rá, amin mindössze másfél órát utazunk. A város határában végre kisüt a nap. Több mint egy hete nem láttuk, így jól esik leszállni a buszról és érezni, ahogy megcsap minket a 30 fokos meleg.
A Hotel Encomenderóban foglaltam szállást a csapatnak, ahol welcome drinkkel fogadnak minket. A szállón nincs rajtunk kívül senki, így a medence csak a miénk. Befut a családom is. Barangó birtokba veszi a medencét, én pedig újra bemutatkozom Zarándnak, aki öt hét alatt elfelejtette, ki az apukája. Egész addig megy a pancsolás, amíg ismét esni nem kezd.
Barangó, Zsuzsi és Peti élvezik a strandot
Délután teszünk egy rövid, kétórás sétát a városban. A település ikonikus épületeit járjuk végig, amikből van elég.
Santa Fét 1541-ben alapították, 1545-ben pedig városi rangot kapott. Egészen 1826-ig Antioquia fővárosa volt, de a függetlenségi háborúk lezárása után az összes spanyol villát megfosztották a vezetői rangtól, így lassan 200 éve Medellín a központja Kolumbia leggazdagabb államának.
Santa Fé 1826-ig Antioquia fővárosa volt
Santa Fé fontos kereskedelmi központ volt a Rio Cauca hajózási útvonal mentén. A Calíból érkező aranyszállító uszályokat itt pakolták át, de a városnak saját aranymosója is volt, mivel a környező hegyekből leereszkedő folyók rengeteg aranyport szállítottak a Caucába.
Bár a város 1960 óta védettséget élvez, a gerilla- és drogháborúk korában nem maradt pénz a felújításokra. Santa Fé az enyészeté lett, csak a 2000-es évek elején kezdték újfent felkarolni.
Santa Fé katedrálisa több mint 200 éves
2014-ben, mikor utoljára hosszabb időt töltöttem itt, Santa Fé csendes, nyugodt kisváros benyomását keltette. Ezzel szemben ma legalább annyian vannak az utcákon, mint voltak Jardínban. A város körül aquaparkok létesültek, a nyolc évvel ezelőttihez képest pedig megsokszorozódott a szállodák és éttermek száma. Az árak is az égbe emelkedtek; 150 000 peso alatt alig találni szobát, az éttermekben bőven nyugat-európai tintával fog a toll.
Naplementekor kezd el igazán élni a város
Az áraktól eltekintve Santa Fé jó hely, csak nem kell tőle túl sokat várni. Ha az ember megelégszik az andalgással a macskaköves utcákon és van pénze beülni egy-egy jobb étterembe, akkor nagyon kellemes hely lehet pár nap erejéig.
Santa Fé jobb hely lett az elmúlt nyolc évben
Másnap délelőtt még elugrunk tuktukkal Santa Fé egyik híres látványosságához, a Puente de Occidentéhez, ami 1895-ös átadásakor igazi építészeti csodának számított. A José Maria Villa átal tervezett híd 291 méteres hosszúságával a Föld akkori olyan leghosszabb függőhídja volt, amin járművel is át lehetett kelni. Ma már csak motorok és tuktukok mehetnek át rajta, mivel 1978 óta a híd emlékmű.
A Puente de Occidente kötelező látnivaló Santa Fében
Következő állomásunk Dél-Amerika start-up fővárosa, a kontinens legdinamikusabban fejlődő települése, Medellín lesz.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
