Bár Zolival azért utaztunk ki tíz nappal korábban, hogy madarászkodjunk, az élet úgy hozza, hogy fotózás helyett Chivor smaragdbányái felé kanyarodunk. Mielőtt azonban erre sor kerülne, bóklászunk egyet Macanal környékén. Abszolút nem bánjuk, hogy a tervek újraíródtak, fantasztikus két nap van mögöttünk.
Ahogy azt tegnap a kocsmában ígérték, hajnalban érkezik értünk egy autó. Egy tenzai fickó ül benne, aki ugyan nem tudja, kik vagyuk, de azt igen, hova kell minket vigyen.
- Első körben Macanal falujába viszem Önöket. A hivatal majd intézi a többit - közli velünk a beszállás után rögtönzött sofőrünk.
Bár tök mást terveztünk mára, Zoli egyáltalán nem akad fenn azon, hogy madarászkodás helyett Chivorba megyünk. Én sem jártam még a faluban, mert néhány éve, amikor a környéken utazgattunk Erivel, a smaragdbányák felkeresése egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Azóta azonban sok minden történt Kolumbiában; biztos vagyok benne, hogy Chivort nem csak hogy túléljük, de élvezni fogjuk minden percét.
Nincs meglepetés, Macanal is varázslatos helyen fekszik
Macanal egy apró falu a Chivor-víztározó felett. Nincs nagyon itt semmi, legfeljebb az a gigantikus Macanal felirat a hegy oldalában, aminek utolsó betűjét épp most rakják a helyére. Amíg nálunk lombkoronasétányokra verjük el a pénzt, addig Kolumbiában ehhez hasonló hülyeségekre, mintha a macanaliaknak az lenne a legfontosabb, hogy falujuk nevét kilométerekről látni lehessen.
San Pedro de Muceño felé is varázslatos a táj
Az önkorményzatnál türelemre intenek minket, ugyanis a turisztikai referens még nincs a helyén. Amíg megérkezik, addig felbaktatunk Zolival a felirathoz, aminek az egyetlen pozitívuma a kilátás.
A ránk rakott turisztikai referens a Macanal környéki legnagyobbik vízesésnél
Reggel 8 óra felé megérkezik emberünk, aki azonnal mesélni kezd Macanal látványosságairól. Ragaszkodik hozzá, hogy megmutassa nekünk a környéket, amit nem bánunk, bár már nagyon beleéltük magunkat Chivorba. Szereznek egy sofőrt, akinek az a feladata, hogy elvigyen minket a környező vízesésekhez. Ez meg is történik, a két és fél órás autókázás során azonban néhány csurgónál többet nem látunk. Nem igazán értjük, miért furikáznak minket egészen San Pedro de Muceñóig, mert a klasszikus közép-andoki tájon kívül nincs itt semmi, leszámítva azt a kilátót, ahonnan rálátni a víztározóra.
Azért mentünk el San Pedro de Muceñóba, hogy neked már ne kelljen
Úgy érezzük, kicsit meg vagyunk csúszva, ezért megkérjük a referenst, hogy szervezze meg az utunkat Chivorba.
Macanal határában van egy kilátó, ahonnan remek panoráma nyílik a Chivor-víztározóra
- Uraim! Már minden le van szervezve. Komppal átkelnek a tavon, a túlpartról pedig felmennek kocsival Chivorba, ahol várja majd Önöket egy úr, Hugo. Vele mennek majd el a bányába.
Bár a környéken nem látunk sok madarat, párat azért sikerül lencsevégre kapnunk
A fickó odaadja Hugo kontaktját, mondván, ő intézi a fuvart is a tópartról. Ráírok, de nem jön válasz. Nem aggódok, biztos jön értünk, ha már Tenza és Macanal önkormányzata is azzal van elfoglalva, hogy a két magyart bejuttassa valahogy a smaragdbányákba.
Zoli hiába hozta magával az objektívet, a Sendero Los Clavellinoson nnem találkozunk madárral
Mivel a komp később indul, ezért még van időnk ellátogatni egy közeli tanösvényhez, amit minden madarász oldal dícsér. Persze madarászkodni nem délben kell, de úgy esik, hogy mi ebédidőben érünk a Sendero Los Clavellinoshoz. Az ösvényt kezelő idősebb úr felhívja a figyelmünket arra, hogy ebben a napszakban rejtőzködnek a madarak, ezért ne készüljünk nagy dolgokra, de azért elkísér minket, hátha segítségünkre tud lenni.
A Cascada La 70 bár nem a legimpozánsabb vízesés Kolumbiában, a fekvése gyönyörű
Az ösvényről remek a kilátás a tóra, valamint a Cascada La 70-ra, ami nevét a magasságáról kapta.
Madarak helyett szubtrópusi virágokkal vígasztalódunk
Madarat végül egyet sem látunk, be kell érjük pár szép virággal és rovarral. A séta után a mellénk rakott sofőr levisz minket a tópartra, ahonnan csakhamar kihajózunk. Válasz Hugótól az üzenetemre azonban továbbra sincs. A komp visz autókat is, így nem aggódunk, bár azért vannak kétségeim afelől, hogy bárki is tud az érkezésünkről a faluban.
Az egyik furgon sofőrje felajánlja, hogyha nincs autó, elvisz minket, az egyetlen gond csak az, hogy a plató tele van pakolva. A tévétől kezdve a generátoron át a citromfáig minden van hátul, elképzelésem sincs, miként férnénk oda föl.
Kikötünk, de az értünk küldött kocsi nincs sehol, így felkéredszkedünk a furgonra. Zoli beül a hátsóülésre, ahol a fickó családja is nyomorog, én pedig bepréselem magam a holmik közé.
Az út Chivorba igen hosszúnak tűnik, főleg azért, mert mozdulni sem tudok. Ráadásul a sofőrt nem igazán hatja meg, hogy ember van a fedélzeten, úgy rángatja a kormányt, hogy röpködök, mint holland turista Ozorán. Néha a kocsi farát odacsapja az utat szegélyező partfalnak, ezekben a pillanatokban azt érzem, nem élem túl a rodeót.
Chivor főtere
Aztán egyszercsak befutunk a faluba. Alig bírok leszállni a platóról, de próbálok jó fejet vágva köszönetet mondani a fuvarért. A fickó felesége odalép hozzám és meginvitál minket a házukba. Ekkor veszem észre, hogy a kora ellenére igen tetszetős asszonyka nyakában, fülében és ujjain hatalmas smaragdok vannak, némelyik egészen elképesztő színben pompázik. Holnap vacsorára hív minket, de sajnos nemet kell rá mondjunk, mert néhány nap múlva érkezik a csapat Yopalba. Pedig megnéztem volna egy chivori smaragdbánya-tulajdonos hétvégi házát.
A falu főterén álló Hostal Anniban szállunk meg. Egyszerű, de legalább tiszta szobát kapunk 75 000 pesoért. Megkérem a házi nénit, hogy próbálja meg elérni a Macanalból szervezett helyi vezetőt, de azt mondja, Hugo biztosan nem fog tudni a rendelkezésünkre állni, mert a gyereke kórházba került és emiatt nincs is Chivorban. Remek! Elküzdöttük magunkat a világ végére, hogy ne lássunk semmit?
A samargdcsiszoló megengedte, hogy fényképezzük őt munka közben
Jobb híjján nyakunkba vesszük a falut. Chivor más, mint Muzo, sokkal apróbb nála. Talán még Quipamánál is kisebb, de az emberek mintha itt nyitottabbak, kedvesebbek lennének. Elsőként betérünk egy kőcsiszoló mesterhez, aki simán engedi, hogy fényképeket készítsünk a műhelyéről. Ezután többen is behívnak minket a házukba, hogy megmutassák a gyűjteményüket, persze eladási szándékkal. Még egy olyan pincébe is lejutunk, ahol nem csupán smaragdok, de egyéb féldrágakövek, borostyánok, cserépedények, sőt, hatalmas csontok is előkerülnek. Minden eladó, de semminek nincs ára. Mikor rákérdezünk egy-egy dologra, mi mennyibe kerül, képtelen összegeket mondanak, majd azonnal engednek az árból 90%-ot. A muzói tapasztalataim alapján tudom, hogy ezeknél a házaknál nem okos vásárolni, mert fogalmad nincs mit veszel, és valójában a kövek jó részének az ára meghatározhatatlan.
Ilyen leletanyag a múzeumban sincsen
Este 9 órakor megérkezik Hugo, aki sűrű bocsánatkérések közepette lemondja a velünk való foglalkozást. Mondjuk, mikor bemondja, mennyit kérne amúgy a bányalátogatásért, elkerekedik a szemem, így egyáltalán nem bánom, hogy nem kell vele üzletelnünk.
- Szólok az unokaöcsémnek. Úgysincs munkája, örül, ha pénzt kereshet - hív oda magához a házi néni - Biztos meg tudnak vele alkudni. Ismer mindenkit, elviszi Önöket a bányába, de erről senkinek egy szót se. Nem szeretik a helyiek, ha idegenek mászkálnak a bányákban.
Útban Chivor bányáihoz
Reggel ott áll a szálló előtt az unokaöcsi, aki 150 000 pesót kér a bányalátogatásért. Vállalható ár, mivel a tegnapi fickó fejenként 500 000-re akart volna minket lerántani.
Az út a bányákig nem hosszú és nem is kimondottan látványos. Néhány felhagyott tárna után leparkoljuk a kocsit, majd megindulunk a törmeléklejtő irányába. A srác célirányosan visz minket az egyik tárnához, ami előtt néhány bányász és egy munkairányító ücsörög. Hatalmasat köszönnek és leültetnek minket maguk mellé. Láthatóan örülnek, hogy külföldiekkel tereferélhetnek. Mesélek nekik Magyarországról, valamint arról, miként keveredtünk ide, mire szívélyesen utat mutatnak nekünk:
- Menjetek be nyugodtan! Ott a bánya. Nagyjából 500 méter hosszú. Van bent egy-két ember, de ma még nem találtak semmit. Talán szerencsét hoztok nekik.
A chivori bányák semmiben nem hasonlítanak a muzóiakra
Bebotorkálunk a tárnába, ami sokkal nagyobb, mint bármelyik, amivel eddig dolgom volt Muzóban. Inkább alagútra hasonlít, mint tárnára, nincsenek aládúcolások, sem lépcsőzetes kialakítás. A tárnában igen sok a víz, ezért nem jutunk sokáig, az azonban tisztán kivehető, hogy a chivori smaragdképződés teljesen más, mint a muzói. Itt nincsenek visszamaradt iszappalák közé benyomuló sóerek, itt gneisz van, amibe mészkőtellérek kerültek. Itt-ott a járat fala márványosnak tűnik, ami nem egyedülálló a samargdképződés helyét illetően; Brazília ékkövei is ilyen geológiai viszonyok között képződnek.
Az egyik bányász tolja ki a törmeléket a tárnából
Chivor bányái azért nem olyan értékesek, mint a Muzo környékiek, mert az idősebb kőzetanyagnak köszönhetően a smaragd színét adó szennyeződések nehezebben jutnak be a kristályba, ezért az itt talált smaragdok világosabbak. Ettől persze Chivorban ugyanúgy megéri bányászni, mint Quipamában vagy Cosquezben, erre a legjobb példa Victor Carranza, aki a chivori találatának köszönhetően lett a smaragd pápája.
Ők engednek be minket a bányába
A tárnánál mindig érdekesebbek a huaquerók, vagyis kapirgálók. Ők azok a szerencsevadászok, akik a bányák törmeléklejtőin várják a csodát, hátha kiesik a csilléből egy apró kavics, amit pénzzé tehetnek. Ahogy a bányavidék sem olyan nagy, mint Muzóban, úgy a törmeléklejtő sem túl grandiózus; alig egy tucat embert látunk a kövek között guberálni. Megtalálnak azért minket egy-két kővel, de a lábunk előtt heverő, senkinek nem kellő kísérőásványok számunkra sokkal érdekesebbek. Zolival jó egy órát elbóklászunk a piritmezőkön, úgy gyűjtjük a bolondok aranyát, mintha nem volna holnap.
Barátnők, akik évtizedek óta kapirgálnak Chivorban
Pár óra alatt bejárjuk a völgyet, majd visszatérünk a faluba, ahol összepakolunk és felülünk a bogotái buszra, ami Almeida falu érintésével Las Juntas elágazásáig visz minket. Itt leszállunk és fogunk egy Los Llanos felé tartó buszt. Elérkezett az idő, hogy végre szafarizzunk egy kicsit.
Nekem nem kell a smaragd, beérem a gangákkal és piritekkel (fotó: Markolt Zoltán)
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
