Az El Leoncito Nemzeti Park


Uspallatából északnak utazunk tovább, mert szeretnénk ellátogatni az El Leoncito Nemzeti Parkba. A hegyek látványa szép ugyan, de az El Leoncito az egyik legunalmasabb nemzeti park, ahol valaha jártunk. Végül Barreal falujában kötünk ki, ami ugyan kellemes hely, csak turistaként nehezen értelmezhető. Itt is jártunk, de megkockáztatom, utoljára.

Szerettünk volna autót bérelni és azzal Barrealba utazni, de Uspallatában sajnos nincs autókölcsönző, Mendozáig pedig nem akartunk emiatt visszautazni. Hernán, aki tegnap elvitt minket a Cerro 7 Coloreshez, elvállalta a fuvart 4000 pesóért, ami egyáltalán nem sok egy 120 kilométeres útért, amit visszafelé ráadásul üresen kell megtennie.

Sok infót nem találunk a ritkán járt 149-es útról, így teljes egészében rábízzuk magunkat mankóval közlekedő sofőrünkre. Hernán nem egy tipikus fuvarozó, arra például egyáltalán nem ad, hogy is néz ki a kocsija. Egy szakadt gyerekülést leakasztott valahol a faluban, de az annyira ócska, hogy Eri Barangót inkább az ölébe ülteti.

A függetlenségi háborúk idején a forradalmárok öszvérháton keltek át az andoki hágókon

Az első megállónkat Uspallata határában, az egykori ezüstöntödénél tartjuk. 1790-ben építette egy argentin testvérpár, Manuel és Francisco Molina, valamint egy spanyol bányamérnök, José Moret, de az öntöde csak a függetlenségi háborúkig működött, mivel utána államosították, az állam pedig nem sokkal később bezáratta. Volt ugyan néhány próbálkozás az újranyitására, de rövid időszakoktól eltekintve az épületegyüttes elhagyatottan állt. 1945-ben műemlékké avanzsálták, azóta múzeumként működik. No, nem kell komoly dologra gondolni. Néhány korabeli eszközön kívül sok minden nincs az öntöde épületében, mivel a felszerelés jó részét a 19. században ellopták. Nagyjából tíz percet töltünk a bóvedánál, aztán irány a sivatagot keresztülszelő kőszórásos út.

Az egykori ezüstöntöde ma múzeumként működik

A következő megállónkat fél óra autózás után tartjuk a kiszáradt Rio Tambillo partján fekvő régészeti feltárásnál. A spanyolok érkezése előtt a huarpes indiánok lakták a völgyet, ezért a régészek feltételezik, az épületek maradványai is hozzájuk köthetők, de vannak, akik az inkák jelenlétének tulajdonítják létezésüket. Az egykori tambókhoz, vagyis pihenőkhöz kell egy kis képzelőerő, mivel azokat a Rio Tambillo hordaléka az évszázadok során betemette. Itt-ott a régészek kiástak néhány falrészletet, de az épületek alaprajzát ők is csak légifelvételek segítségével tudták rekonstruálni.

A bozótos közepén szerencsére emeltek egy kilátót, így a kibontott falrészletek előtűnnek a bozótosból. Ezeknél azonban sokkal látványosabb az 5680 méter magas Cerro del Tambillo havas csúcsa.

A régészeti park nem, a Cerro del Tambillo viszont elég látványos

Elhagyván a völgyet a vidék még az eddiginél is szárazabbá válik. A félsivatagos táj melankolikus hangulatát csak néhány magányosan kóborló guanaco töri meg, amik unottan bandukolnak a tüskés cserjék között.

Guanaco csodálja a tájat

Megérkezvén San Juan tartomány határához az út aszfaltozottá válik. A sebességet azonban nem élvezhetjük sokáig, ugyanis pár perc múlva felcsap a Suzuki motorházteteje, ami átbucskázva a kocsi tetején az úttesten végzi. Szegény Hernánnak már biztosan deficites az útja, bár nem biztos, hogy egy leszakadó motorháztető megugorja az ingerküszöbét ahhoz, hogy a járgányt szervízbe vigye.

Nincs mit tenni, mint várni, hátha valaki elviszi Uspallatába vagy Barrealba a leszakadt motorháztetőnket

Fél órán át próbáljuk a lehulló alkatrészt visszarakni a helyére, de esélytelen a dolog, mert a csavarok egyszerűen belerohadtak a menetbe. Nincs mást tenni, mint leülni és várni, hátha valaki erre jön, és magával viszi a motorháztetőt Uspallatába vagy Barrealba. A várakozás közben megjelenik mellettünk egy róka, ami kaját jön kunyerálni. Nem sokkal később jön egy furgon, aminek sofőrje pont az ilyesfajta jószágok miatt járja a sivatagot.

- Évek óta nem volt eső, az állatok egyszerűen éheznek. Heti rendszerességgel járja az alapítványunk a környéket, élelmet helyezünk ki a rókáknak és más állatoknak - magyarázza a sofőr, aki kiszór a kocsink körül bóklászó jófejnek egy adag tápot.

Ha nem etetnék őket az emberek, a rókák egyszerűen éhen pusztulnának

A srác segítőkész. Megígéri, hogy Hernán motorháztetőjét elviszi Barrealba és leteszi a kinézett hostel udvarán. Megköszönjük a segítségét, majd visszaszállunk a roncsba és csökkentett üzemmódban megindulunk az El Leoncito Nemzeti Park irányába. Nagyjából egy óra autókázás után érkezünk meg a parkhoz, aminek határában húzódik a Pampa del Leoncito, egy kiszáradt sós tó, aminek háta mögött magasodik az Andok nyolcadik legmagasabb csúcsa, a Mercedario.

Nagyjából másfél hónappal ezelőtt jártunk a San Luis melletti Salinas del Bebederónál, és Barangó tisztán emlékszik, hogy az ilyen végtelenül hosszú hófehér síkságok sót rejtenek. Amint kiszáll a kocsiból, azonnal felmarkol egy adagot belőle és nyalni kezdi. Nem gondoltam volna, hogy így emlékszik az utazásunk minden apró mozzanatára.

Ha nem lehet a sót nyalni, akkor inkább megmászom a Mercedariót!

Az El Leoncito Nemzeti Park ingyenes, amit ezúttal indokoltnak is tartok. Értem én, hogy az Arroyo El Leoncito a környék egyetlen állandó forrása, de sem a patak, sem a völgy nem nyújt semmi olyat, amit innen száz kilométerre ne kapna meg bárhol máshol az ember. A nemzeti park besorolás erősen vitatható, pláne úgy, hogy a völgyben egyetlen endemikus faj sincsen.

Az El Leoncito Nemzeti Park bejárata

Az emberek többsége amúgy nem is a szédítő panoráma vagy az egzotikus növények miatt érkezik a parkba, hanem a csillagvizsgálók miatt, amik állítólag a legtisztább égboltra néznek rá Argentínában. Minket a csillagok kevésbé, inkább a nemzeti park érdekel, így Hernánnal elvitetjük magunkat az összes kilátóhoz, valamint a Cascada El Rincónhoz, ami a park egyetlen értékelhető természeti látványossága.

A nemzeti park miatt nem éri meg ennyit utazni

Körbesétáljuk az összes tanösvényt, de már az elsőnél érezzük, hogy az El Leoncito nem lesz a legemlékezetesebb nemzeti parkunk. Nagyjából két órát töltünk a völgyben, aztán felébresztjük a kocsijában hortyogó Hernánt, hogy mehetünk, láttunk mindent, amit akartunk.

Az El Leoncito egyetlen fotogén látványossága a három méter magas Cascada El Rincón

Barrealba kora délután futunk be. A hostelnél szerencsére ott van a Suzuki motorháztetője, így sofőrünk szívéről leesik a kő. Kifizetjük neki az előre megbeszélt menetdíjat, majd elbúcsúzunk tőle és elfoglaljuk a szobánkat a hostelben. Hihetetlen, hogy egy olyan porfészekben, mint Barreal is van egy hostel, és ami ennél is meglepőbb, hogy nem mi vagyunk itt az egyetlen vendégek. Az udvaron egy középkorú páros ücsörög. Nem szólnak egymáshoz, nekünk is csak épp hogy biccentenek. A szálló tulajdonosnője azt mondja, lengyelek, épp alfaállapotban készülnek a holnap rajtoló mászóexpedíciójukra, ami a Mercedarióra vezet majd.

Kilátás a Pampa del Leoncitóra és a Mercedarióra a Felix Aguilar csillagvizsgálótól

Nem akarjuk őket zavarni, inkább teszünk egy sétát a faluban, ami még annyira sem izgalmas, mint volt Uspallata. Barangó örömére találunk egy nyitva tartó fagyizót, majd lebaktatunk a Rio Los Patos partjára, ahonnan rálátni nem csak a Mercedarióra, de a szomszédos Ansiltára is.

Barangó sincs elvarázsolva Barrealtól

Délután öt óra felé kinyitnak a boltok, így sikerül ételhez jutnunk. Vacsora közben végre szóba elegyedünk a lengyelekkel, akik nem először járnak errefelé. Az ötvenes éveiben járó páros már az 1990-es években mászta az Aconcaguát, és elmondásuk szerint akkor döntötték el, hogy soha többé nem másznak népszerű hegyet. Azóta a Himalájában is csak senki által nem ismert csúcsokat céloztak meg, és az Andokban is a ritkán mászott hegyeket preferálják. Ebben teljesen egyetértek velük. Én magam sem nagyon értem, hogy miért mindenki ugyanazt a négy-öt hegyet mássza az Andokban, közben sok olyan csúcs van, ami a nagy klasszikusoknál nem csak izgalmasabb, de szebb is. Végül az este könnyed borozásba torkollik, de csak módjával, mert hajnalban indulnak fel a Mercedarióra.

Balra az Andok nyolcadik legmagasabb hegye, a 6720 méteres Mercedario, jobbra pedig az 5530 méter magas Ansilta

A cél az volna, hogy karácsonyra valahogy megérkezzünk a chilei La Serenába, ehhez azonban valahogy el kéne jussunk San José de Jachál falujába. Amint azt a szállásadónktól megtudjuk, busz csak Calingastáig van, onnan tudomása szerint San José irányába nem közlekedik semmi. Ugyanezt az infót kapjuk a busztársaság irodájában is, ahol a holnapi egyetlen, Calingastába közlekedő buszra váltunk jegyet. Délben indulunk, így van egy teljes délelőttünk, hogy kezdjünk magunkkal valamit. Eri úgy dönt, ők maradnak a szállón, mert jó lenne kipihenni a tegnapi masszív napot, én azonban felkerekedek, és teszek egy sétát a Los Tres Escalones névre hallgató völgybe.

A birka és a béka... már aki látja, ugye!

Rövid kirándulásra készülök, így mindössze egy félliteres vizet viszek magammal. Ezen döntésemet nagyjából egy órán belül megbánom. A Los Tres Escalones egy vörös sziklák közé beékelődött apró kanyon, ami már korán reggel ontja magából a forróságot. Kitartok a kanyon végéig, ami pont annyira látványos, mint amennyire híres: semennyire. Valószínűleg csak azért kapott nevet és került fel a térképekre, hogy a Barrealba olykor beeső turistáknak legyen mivel elütni az idejüket. Van ugyan néhány érdekes sziklaformáció, de semmi olyan, amit bárhol máshol ne látna az ember.

Ezt a látványt az Andok ezen részén bárhol megkapja az ember

Három órán át küzdök az elemekkel, szénné égett fejjel térek vissza a szállóra. Felmálházunk és irány a busztársaság irodája, ahol belebotlunk egy amerikai párosba. Mivel a busz késik másfél órát, van időnk beszélgetni. Azt mondják, önkéntes munkára érkeztek egy Barrealtól nem messze fekvő ranchre, ahol a gyümölcsösben kellett volna dolgozniuk. A tulajdonost azonban annyira nem érdekelte, hogy mi van velük és a birtokkal, hogy menekülőre fogták. Három hetet töltöttek a világtól elzárva egy unalmas birtokon, ahol semmi dolguk nem volt, csak nézték a hegyeket egész álló nap. Úgy néz ki, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik úgy gondolják, Argentína ezen része nem véletlenül nem vonz sok utazót...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!