Most, hogy véget ért a patagóniai túrám, ismét van pár hetünk együtt utazni a családdal. A karácsonyt Chilében, a tengerparton szeretnénk tölteni, de nem kapkodunk, inkább nekivágunk az Andoknak és az Aconcagua Nemzeti Parknak. Csodás napon vagyunk túl, leszámítva azt, hogy Barangót megtépte egy kutya. Nincs semmi gond, jól van.
A hosszúra nyúlt patagóniai kitérőm után kellett pár nap, amíg Barangó felfogta, hogy visszatért az apukája. Másfél éves korban a gyerekek memóriája már elég fejlett ahhoz, hogy elraktározzon arcokat, de ahhoz még nem, hogy kétségek nélkül el is fogadja azok felbukkanását és eltűnését. Barangó elég edzett, hiszen születése óta többször is nélkülöznie kellett, de csak mostanra érett meg arra, hogy hiányoljon, s ha késve érkezem, haragudjon rám. Szerencsére egy-két óra oldódás után minden visszatér a normál kerékvágásba, így folytathatjuk utazásunkat hármasban Argentína kevésbé ismert nevezetességei mentén.
Uspallata felé sem csúnya az út
A Santiago-Mendoza távot október óta háromszor buszoztam le, viszont egyetlen alkalommal sem álltam meg a látnivalóknál (leszámítva a Potrerillos-víztározót, ahová Erivel és Barangóval kirándultunk el még az első napokban). A következő túrám majd Panamában lesz, addig azonban még van több mint két hetünk, így nem kapkodunk. Első megállónkat az egyetlen említésre méltó kisvárosban, Uspallatában tartjuk, ahonnan szeretnénk majd ellátogatni az Aconcagua Nemzeti Parkba.
Uspallata nem nagy hely, viszont tömve van vendégházakkal és hostelekkel. Bár Közép-Argentínától - egy-két helyszínt leszámítva - nem voltunk elájulva, egy dolog miatt mégis irigy vagyok erre az országrészre. Akármennyire is messze esik egy-egy település a kitaposott ösvényektől, hátizsákos utazókra berendezkedő hostel szinte mindenhol van. Régóta vesszőparipám a magyarországi turizmus hitvány helyzete. Odahaza a fővárost leszámítva a külföldi utazó magára van hagyva, a hostel és a tour operator fogalma a Budapest határát jelző táblánál kitörlődik a szótárból. Ezzel szemben Argentína turisták által talán legkevésbé járt országrészében mindenhol sikerült hostelt találnunk, ahol minden létező látványosságról informálni tudtak minket.
Uspallata nem túl látványos település, csak a templom érdemel fotót
Uspallatában például a Hostel Sadaminak köszönhetjük, hogy hallunk egyáltalán a Cerro 7 Colores névre hallgató természeti képződményről. A városkától nagyjából tíz kilométerre fekvő színes hegyek nem egyedülállóak az Andok középső vonulatánál, elég csak a perui Szivárvány-hegyre vagy az Észak-Argentínában megbújó Serranía de Hornocalra gondolni. Méretében persze egyikhez sem fogható az Uspallata melletti színes hegy, de az Aconcagua Nemzeti Parkba tett kirándulásunk előtt tökéletes lesz bemelegítésnek. A hostel mindenesét megkérjük, szerezzen nekünk kocsit, de ne csak a Cerro 7 Coloreshez, hanem az El Leoncito Nemzeti Parkba is, ahová majd holnapután kívánunk eljutni.
Amíg a srác szervezi a fuvarunkat, mi teszünk egy sétát a városkában. Nincs nagy élet, alig pár ember lézeng az utcákon, pedig errefelé már nincs olyan dögletes meleg, mint volt Mendozában. Szerencsére a sziesztát nem veszik annyira komolyan, így nem kell este kilencig várnunk, hogy kinyisson az első étterem.
A carna a la olla híres fogás errefelé, csak nem egy nagy eresztés
Uspallata tipikus étele a carne a la olla, amit állítólag az Al Juanban készítenek a legjobban. Nem vészesen drága, bár a kettős váltásnak hála manapság semmi nem az Argentínában. A carne a la olla valójában nem más, mint a mi vadashúsunk (már ha marhából készítjük) néhány vele főtt zöldséggel. Szóval ahelyett, hogy ezek a jó argentinok csinálnának a húshoz egy jó mártást a zöldségekből, egyszerűen odakotorják a tányérra azokat. Mindegy, Eriéknek ez is felüdülés a sok értelmezhetetlen milanesa után (én azért Chilében ettem jókat).
A srác szerzett nekünk fuvart; Hernán, a falu mankóval járó hobója visz majd el minket a színes hegyekhez. Reggel nyolckor már ott toporog a bejáratnál a rommá szakadt Suzukijával, amit valószínűleg soha nem takarított ki. Európában nem hogy embereket nem szállíthatna, valószínűleg a műszakin sem menne át a kocsit, de ez Argentína, ami ugyan kicsit olyan, mintha otthon lennénk, mégis sok tekintetben laza, mint egy latin ország.
Na nem állunk meg Uspallatában, nem is hallunk a Cerro 7 Coloresről
Hernán azért jár mankóval, mert tíz éve volt egy motorbalesete, ami után nem tudtak életet lehelni a lábába. Már akkor amputálni szerették volna, de Hernán annyira ragaszkodott hozzá, hogy végül maradt, viszont elmondása szerint mostanra leromlott a végtag állapota, így a közeljövőben kénytelen lesz tőle végleg megszabadulni. A lógó láb szerencsére nem hátráltatja a vezetésben, így bár nincs engedélye fuvarozni, a falu elnézi ezt neki, mivel ez az egyetlen munkakör, amit Uspallatában fél lábbal el tud látni.
A Cerro 7 Coloresnél nem egyszerű meglátni a hét színt
A Cerro 7 Coloreshez vezető út nem igazán izgalmas, ahogy maguk a hegyek sem azok. A hét színt nehéz beleképzelni a sziklákba, inkább csak a lilának és a zöldnek néhány árnyalata figyelhető meg. És ha zöld, akkor réz. Uspallata létezését az ezüstnek köszönheti, ami elég gyakran mutatkozik együtt a rézzel. A színes hegyek látványa arra ösztökélt a 18. század végén néhány szerencsevadászt, hogy ezüst után kutasson, amit nem messze innen meg is találtak. Az ezüst feldolgozásához azonban víz kell (pontosabban az olvadt ezüst hűtéséhez), amiből Uspallata térségében nem volt sok. Mivel ekkortájt még nem épült ki az infrastruktúra, hogy az ásványokat máshová szállítsák, az ezüstbányászat visszaszorult. Ami megmaradt utána, az maga Uspallata, aminek lakói ma már nem bányászatból, hanem turizmusból próbálnak megélni.
Lehet, rommá kéne fotosoppolni, és akkor látványosabb lenne
A bányák megnyitására azóta többször tettek kísérletet, de rövid időszakoktól eltekintve a kezdeményezés mindig elhalt. Legutóbb egy orosz vállalat tárgyalt a kormánnyal, de úgy néz ki, abból sem lesz semmi, mert Uspallata lakói tiltakoznak ellene.
- Ahogy az ezüsthöz, úgy a rézhez is kell a víz. Abból meg itt nincs sok. Ha azt a maradékot is elszennyezik, ami még van, akkor mi marad nekünk? - teszi fel a kérdést Hernán.
Uspallata lakói ma nem panaszkodnak. A hegymászás fénykorát éljük, amikor minden mezei túrázó nekivág egy Aconcaguának, csak hogy elmondhassa magáról, megmászta Dél-Amerika legmagasabb hegyét. Uspallata rájuk rendezkedett be. A hostelek és vendégházak sok mászó kiinduló- és végpontját jelentik, de a nyári hétvégék sem unalmasak, mivel Mendozából tömegek menekülnek ide hűsölni. Ebbe az idilli állapotba egy ezüst- vagy rézbánya nem fér bele.
Búcsút intünk a Cerro 7 Coloresnek
És akkor az Aconcagua... Nem, mi nem fogjuk megmászni egy másfél évessel a nyakunkban, azonban a nemzeti parkot szeretnénk útba ejteni, még ha utazásunk kezdetén meg is fogadtuk, hogy a gyereket három éves kora előtt lehetőleg nem visszük magashegyi környezetbe. Barangó azonban a határátkelőnél sem panaszkodott légszomjra, így megkockáztatjuk, hogy a 3000 méteren fekvő Laguna de Horconesszel sem lesz baja.
A buszút most is hihetetlenül látványos. Negyedik alkalommal megyek végig ezen az úton, de ha még hússzor kéne megtennem, az sem zavarna. Itt-ott keresztezzük a Mendozát Santiagóval összekötő, de ma már használaton kívüli vasutat, valamint néhány síközpontot, amik azonban csendesek, mivel az Andok ezen oldalán évek óta nem esett a hó.
Sajnos a vasút megszűnt Santiago és Mendoza között
A belépő a nemzeti parkba 300 peso, kevesebb, mint öt dollár. Amúgy ismerve a roppant szociális Argentínát, az a meglepő, hogy egyáltalán van belépő. Dél-Amerika többi országával szemben Argentínában a kiránduláshoz való jog mindenkié, a természeti látványosságokért csak nagyon kevés helyen kérnek pénzt. Az egyik oldalról nézve ez jó, a másikról viszont nem annyira. A nemzeti parkok fenntartása így a kormányra hárul, amit persze közvetve az adófizetők szponzorálnak. Ebben is hasonlítunk rájuk, a mi nemzeti parkjaink helyzete sem valami rózsás.
Közeledve a nemzeti parkhoz színesebbé válik a táj
Az Aconcagua azonban termel szépen. A kiadott mászóengedélyek valószínűleg nem csak ezt, de sok más nemzeti parkot is eltartanak, ettől függetlenül az ötdolláros belépő szerintem kevés Dél-Amerika legmagasabb hegyének látványáért.
Az Aconcagua havas csúcsának a megpillantásán túl a park amúgy nem kínál sokat. Vezet egy ösvény a Laguna de Horconeshez, valamint a kilátóponthoz, de nincsenek sem információs táblák, sem padok, hogy az ember kicsit tanulhasson a környék élővilágáról vagy megpihenhessen.
Feltűnik az Aconcagua a Laguna de Horcones mögött
Barangónak ezúttal sem okoz gondot a magasság. Néha ugyan felül a nyakamba, de a túra nagyját saját lábán teljesíti. Csak a végén lesz elege, amikor felerősödik a szél, és olykor ledönti a lábáról.
Élete első havas hegye az Aconcagua
A nemzeti park bejáratától nem messze található Puente del Inca, egy természetes híd, aminek az aljában hőforrás található. Először Charles Darwin írta le 1835-ben, majd a vasút megépülése után fürdőt építettek hozzá. A Las Cuevas-folyó kiszámíthatatlansága miatt azonban a fürdőt felszámolták, így annak ma már csak a romjai láthatók.
Stoppal jutunk idáig, ahogy innen vissza Uspallatába is. Egy mendozai testvérpár vesz fel minket, akik nagyon meglepődnek, hogy egy másfél évessel utazunk. Azt mondják, nekik még a nemzeti parkban tett sétánk is sok volna, nemhogy mindezt az otthonuktól 12 000 kilométerre tegyék.
Sajnos az élővilágról nem tudunk meg sokat, de az biztos, hogy a képen látható phrygilusok őshonosak
Gyönyörű napunk volt. Készülődnénk a holnapi túránkra az El Leoncito Nemzeti Parkba, ha kisfiunk nem rendelkezne másként. Barangó néhány hete elkezdte imádni a kutyákat, ami nem egy rossz tulajdonság ugyan, csak képtelenek vagyunk neki elmagyarázni, hogy az ebek nem feltétlen szeretik, ha fogdossák az orrukat. A hostel befogadott szőnyegcirkálója, ami a srác elmondása szerint soha senkire még rá sem mordult, a sokadik orrán trombitálást megunva nekiesik Barangónak. Nem egyszerű módon, azonnal kisfiunk arcát kezdi marcangolni. Szerencsére a közelben vagyunk, így sikerül a kutyát leszedni Barangóról, aki meglepő módon nem veszi zokon a támadást. A meglepődéstől ugyan legörbül a szája, de csak pár másodpercig tart a sírás, utána máris kéredzkedik le, hadd nyomkodhassa tovább a kutya orrát. Az sem érdekli, hogy az arca vérzik és bucira dagadt.
Puente del Inca
A kutyának sajnos nincs oltási könyve, mivel az utcáról nem régen befogadott jószág, így rohanunk az uspallatai kórházba veszettség elleni vakcináért. Ott aztán megnyugtatnak minket, hogy nem kell aggódnunk, mert Uspallatában több mint ötven éve nem mutattak ki veszettséget semmilyen élőlényben, így oltásra sincs szükség. Ha mégis jelentkezne valamilyen tünet, jöjjünk vissza.
Bekötözik Barangó sebét, amiért egy fillért nem fogadnak el cserébe. Hihetetlen, de 14 éves hátizsákos utazásaink során soha, semmilyen ellátásért nem kellet fizetnünk, pedig volt már korábban kutyaharapás, allergiás roham, kiszáradás okán is találkozónk a dél-amerikai egészségüggyel.
Estére mindenki megnyugszik, így nem mondjuk vissza a holnapra tervezett túrát. Irány Hernánnal az El Leoncito Nemzeti Park és Barreal faluja.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
