Hosszú utazás után végre megérkezünk az Andokba. Bucaramanga nem egy szép város, de a környéke egészen zseniális. Elsőként a Mesa de los Santost keressük fel, aminek déli csücskéből lesétálunk a Chicamocha-kanyon aljába. Ilyen panoráma még a Chicamocha Nemzei Parkból sem tárul az ember szeme elé. Kicsit bánom, hogy az időnk jó részét a karibi partvidékre fecséreltük el.
Itt az idő, hogy meginduljunk Kolumbia közepe felé, mivel másfél hét múlva indulunk haza. Elég szépen körbejártunk az ország nyugat-karibi partvidékét, jó lesz végre újra hegyek között lenni. Az igazat megvallva, Cartagenát és a Sierra Nevada de Santa Martát leszámítva nem nyűgözött le a Karib-tenger, sem Capurganá környéke, sem a San Bernardo-szigetek nem okoztak felejthetetlen élményt. A Guajira-félsziget északi csücske még várat magára, azt majd legközelebb ejtjük útba, bár ha Cabo de la Velából indulok ki, akkor ott sem számítok semmi jóra. Most azonban irány Bucaramanga és térsége, ahol ugyancsak vannak hiányosságaink.
A gyerekek nem bírnának egy hétórás utazást (ennyi időbe telne közvetlen busszal Mompóxból Bucaramangába utazni), így féltávnál megszakítjuk azt. Aguachicát nézzük ki magunknak, ami elég nagynak tűnik ahhoz, hogy érdemes legyen megállni egy éjszakára. Jártunk már itt korábban, igaz, csak átutazóban, mikor Valleduparból tartottunk Ocañába.
A buszút nem olcsó, ahogy semmi nem az Mompóx környékén. A háromórás utazás 50 000 pesóba kerül, ami bőven több, mint az ország más pontjain a menetdíj. Ennek oka az utasok hiányából fakad; Mompóx annyira távol esik mindentől, hogy az emberek csak kivételes alkalmakkor kelnek útra. A mi buszunk is majdnem üres.
Az út nem túl izgalmas, legelőket és ciénagákat látunk mindenfelé. El Bancónál kisebb dugóba keveredünk, de sikerül belőle kikeverednünk. Tíz évvel ezelőtt itt szálltam csónakra Barrancabermeja felé. Jó ötletnek tűnt az ötórás buszutat ugyanolyan hosszú hajóútra cserélni, de valójában nem érte meg. A Rio Magdalenán speed boaton vergődni órákon át elég unalmas, és az ember hallásának sem tesz jót.
Aguachica temploma
Aguachica iszonyatosan forró és párás, nem véletlenül nem akartak itt sokáig villát alapítani a spanyolok. Az Ocaña környéki földek azonban alkalmatlanok voltak az extenzív mezőgazdálkodásra, a népességnövekedés viszont megkövetelte az élelmiszer megtermesztését. Ezért hozták létre a 16. század végén a mai település helyén a San Roque de Aguachica nevű haciendát, ami egy legendás alak, Antón García de Bonilla kezébe került.
Antón García köré rengeteg legendát körítettek Ocaña és Aguachica lakói. Úgy esett, hogy a lovait imádó földesúr lányai súlyosan megbetegedtek, ő pedig Casciai Szent Ritának fogadalmat tett, hogyha meggyógyulnak, védelmezni fogja az elesetteket. A lányai csodával határos módon felépültek, Antón García azonban megfeledkezett a fogadalmáról, és inkább a birtokkal, valamint lovaial foglalatoskodott. Halálakor Szent Péter arra utasította, maradjon a Földön, és teljesítse be fogadalmát. Azóta a földesúr lovas szelleme éjszakánként járja Ocaña és Aguachica utcáit, éppen ezért, ha valaki sötétben összefut egy magányosan kóborló fekete lóval, úgy hiszi, Antón Garcíával találkozik.
Az elmaradhatatlan városfelirat fotó
A földesúr halálával a hacienda a spanyol koronára szállt, aminek helyén parókiát alakítottak ki. 1748-ban ismét magán kézbe került, 1786-ban pedig megalapították a helyén a mai Aguachicát. A városka feladata továbbra is Ocaña ellátása volt, agrár jellegét egészen a közelmúltig megtartotta. Az 1950-es években földgázmezőket fedeztek fel a környékén, de egészen az 1990-es évek végéig nem tudták megkezdeni a kitermelést, mert a gerillahelyzet túl forró volt hozzá. Azóta megnyíltak a kutak, s bár az Aguachica környéki mezők messze nem olyan jelentősek, mint a Los Llanos-iak, sok embernek adnak munkát.
A város maga turisztikailag értelmezhetetlen, ezért, hogy elüssük az időt, fogunk egy taxit, ami elvisz minket a közeli Gamarrába. A Rio Magdalena partján fekvő Gamarra sem jobb Aguachicánál, csak annyiban, hogy megtudjuk, innen indulnak a csónakok a folyó túlpartján, valamint a San Lucas-hegység lábánál fekvő és közúton elérhetetlen településekre, mint Morales vagy Santa Rosa del Sur.
Gamarra a nem túl fotogén Rio Magdalena partján fekszik
- Hetente több nagy tanker is elmegy a város előtt. Barrancabermeja kikötőjéből a folyón szállítják Barranquillába a kőolajat és a cseppfolyósított földgázt. Az egész megy az Egyesült Államokba - magyarázza a sofőrünk.
- Gamarra és Aguachica lát ebből pénzt?
- Semmit! Csak annyit, hogy a hajók szennyezése okán már halászni sem lehet a folyón.
Gamarra pont olyan szép, mint ez a fotó róla
Másnap felpattanunk egy Bucaramangába tartó buszra, ahová négy óra elteltével érkezünk meg. Sokáig agyaltam azon, hol szálljunk meg, de a gyerekek miatt ezúttal is Girónra esik a választás. A Bucaramanga határában fekvő kisváros az egyik kedvenc gyarmati településem, mivel nem ismert a turisták körében, így 100%-ban kolumbiai élményt nyújt.
Girón az egyik kedvenc gyarmati kisvárosom
Egy új posadában, a Hotel San Felipében találunk szobát, ahol négy éjszakát tervezünk eltölteni. Bár sokszor jártam már itt, a környék természeti látnivalóira eddig nem maradt időm, ezt pótoljuk most a családdal.
Girónt nem a turisták, sokkal inkább a bucaramangaiak lepik el esténként
Azt a Bogotá környékén tett kirándulásaink során megtapasztaltuk, hogy Kolumbiában érdemes a nagyvárosok agglomerációiban is kóborolni, mert sok titkos szépséget rejthetnek a városkák. Éppen ezért az első napunkat Bucaramangára és a vele összeépült Floridablancára szánjuk.
Bucaramangáról már írtunk korábban, így erre a városra nem térnék ki részletesebben. Elég annyi, hogy továbbra sem értem, miért Bucaramangát találják a legélhetőbbnek Kolumbia-szerte. Nekem az El Prado kivételével pont ugyanolyan igénytelennek és csúnyának tűnik, mint bármelyik hasonszőrű nagyváros az országban.
Bucaramanga egyáltalán nem szép város, nem értem, mit szeretnek rajta a kolumbiaiak
Floridablanca nem sokban tér el Bucaramangától. A főtér környékén van ugyan egy-két kononiális hangulatú épület, de elég szedett-vedett a belváros. Szeretnénk délután felmenni a Krisztus-szoborhoz, de esni kezd, a felhők pedig rátelepszenek a városra. Hiába áznánk, ha közben nem látunk semmit, így 2018 után ezúttal sem jutok fel Bucaramanga legjobb kilátójához.
Floridablancában is csak a templomot érdemes fotózni
Bucaramangába nem a város, hanem a természeti látnivalók miatt érkeztünk. A környék leghíresebb nevezetessége egyértelműen a Chicamocha-kanyon, ami az útikönyvek és az utazó oldalak vélekedésével ellentétben nem merül ki a Bucaramangát San Gillel összekötő út mentén kialakított teleféricóval. Sőt!
A Chicamocha-kanyon a Sogamoso-folyó víztárózójától egészen Socha városkájáig húzódik, több mint 150 kilométer hosszan. Ennek csak egy igen kis szeglete a PaNaChi, vagyis a telefericóra ráhúzott Parque Nacional de Chicamocha, ami persze gyönyörű, de csak ennyivel kilőni a kanyont botorság volna. A Socha-Jérico-Chita közötti szakaszt még 2016-ban utaztuk végig, és ámultunk el annak szépségétől. Most a Mesa de los Santos következik, ami népszerű kirándulóhely a kolumbiaiak körében, mivel jó éttermek, vízesések és csodás panoráma várja a kirándulókat.
Piedecuesta kellemes meglepetés
A táblahegy körbeutazását jobb saját autóval megtenni, mert a Salto del Mico, a Salto del Duende és a Salto de Veloza tömegközlekedve nem érhető el. Kocsit nem akarunk bérelni, mert nem érzem magamat arra késznek, hogy a kolumbiai utakon stressz nélkül tudjak a volán mögé ülni, így a vízesések ezúttal kimaradnak. Helyettük a Mesa déli csücskében található Los Santon falujába buszozunk, ahonnan gyalogosan szeretnénk leereszkedni a Chicamocha-kanyon aljában megbúvó apró településre, Jordanba.
A Los Santosba tartó buszt Piedecuestában kell megfogni, ahová taxival jutunk el. Girón mellett messze ez a város a legkellemesebb település Bucaramanga környékén. A főtere nem csak szép, de élő is; nehezen szabadulunk az árnyas parkból.
Los Santos falu egyik koloniális utcája
Piedecuesta után csodás villanegyed következik, amiket a táblahegy oldalában építettek a gazdag bucaramangaiak. Az időjárás alig fél óra alatt változik fülledt nyáriból kellemes, késő tavaszira. A Mesa de los Santos nem csak panorámájával, de klímájával is magával ragadja az embert.
A buszút döcögős, mert a sok kiránduló miatt feltorlódnak az autók. Szerencsére a Mercado Campesino után eltűnnek a kocsik az utakról, így az utolsó szakaszt már gyors tempóban tudjuk le.
Los Santos sokkal kellemesebb hely, mint Bucaramanga agglomerációja
Los Santos apró, csendes falu közvetlen a táblahegy peremén. Innen vezet le az ösvény a kanyon aljában található Jordanba, ahonnan az előzetes információink szerint van rendszeresen busz Bucaramangába, így nyugodt szívvel indulunk neki a távnak.
Kényelmes tempóban indulunk neki a kanyonnak
Cikkcakkban haladunk egy régi, királyi ösvény mentén, amit anno a guane indiánok köveztek ki. A kilátás az első méterek után lenyűgöző, végig zseniális panoráma nyílik a Chicamocha-folyó völgyére. A kanyon itt nem olyan mély, mint a nemzeti parknál, de sokkal látványosabb. Az elmaradó száraz évszaknak köszönhetően a vörös sziklákat élénkzöld növényzet borítja, amit kontúrossá tesznek a háttérben gyülekező esőfelhők.
A Kata karjaiban "túrázó" Zarándnak is tetszik a Chicamocha-kanyon
A hat kilométeres túra során 850 métert ereszkedünk, ami rendesen lefárasztja Barangót. Az utolsó két kilométert a nyakamban tölti, ami meg engem fáraszt le iszonyatosan. Végül nagyjából három óra alatt tudjuk le a távot, ami nem rossz egy egy és egy három évessel.
A Chicamocha-kanyon és az alján megbújó Jordan
Rossznak nem rossz, csakhogy ezzel a tempóval lekéssük az utolsó furgont, ami délután egykor hagyta el Jordan faluját. Ennyit azokról az információkról, hogy Jordanból van busz rendszeresen Bucaramangába. Nem hogy rendszeresen, egyáltalán nincs busz a faluból, csak egy furgon, az is csak Aratocáig megy, és mostanra túl van árkon-bokron.
Kicsit tanácstalanok vagyunk. A falu nagyon apró, egyetlen embert nem látunk az utcán. Elsétálunk a rendőrségre, ahol csak azt tudjuk meg, amit eddig is tudtunk: ma már nem hagyja el semmi a falut.
Jordan környékén elsősorban dohányt termesztenek
Beszélünk a parókiát takarító hölggyel, aki ugyanazt mondja, mint a rendőr. Annyiban tud segíteni, hogy ad egy számot a furgon sofőrjéhez. A kanyon alján nincs térerőnk, a rendőrnek azonban van, úgyhogy megteszi azt a szívességet, hogy felhívja nekünk. A sofőr egy ideig vonakodik, de végül bevállalja, hogy visszajön értünk Aratocából.
Átkelünk a Rio Chicamochán
Két órán át élvezhetjük Jordan vendégszeretetét, ahol sajnos ebédhez sem jutunk, mivel az egyetlen kifőzde zárva tart. Barangóval kavicsokat rugdusunk a főtéren, Zaránd pedig jó zarándokhoz méltón felsikálja a templom padlóját a ruhájával.
Jordan csendes, de csodaszép település
Végül délután négy felé megérkezik a szakadt Mazda, ami 80 000 pesóért visz fel minket Aratocába. Az út ezúttal is csodaszép, a kilátás a kanyon túloldaláról egészen fantasztikus.
Zaránd jó zarándokhoz méltón viselkedik
Féltávnál feltűnik a Manchego-vízesés, amit egyszer még biztosan felkeresünk a Mesa de los Santos többi zuhatagával együtt, de most nincs rá idő. Így is naplementekor futunk be Aratocába, ahol még buszt kell fogjunk. Szerencsére gyorsan jön valami, de az út még jó kétórás Bucaramangáig.
A Manchego-vízesést egyszer meg kell nézzük közelebbről is
Hosszú nap volt, de holnap sem pihenünk. A Google Mapsen találtam egy újabb kanyont, amit vétek lenne kihagyni Zapatoca felé utazva. Bucaramanga térsége egészen fantasztikus. Már értem, miért tartják ezt a várost a legélhetőbbnek szerte Kolumbiában. A város és agglomerációja egy szutyok, de a környéke egy életre ad elfoglaltságot.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
