Egy olyan nemzeti parkot kerestünk, aminek a létezéséről a helyiek nem is tudtak. Végül rátaláltunk egy meseszép lagúnára a Pisba paramóvidékén, majd a Rio Chicamocha senki által nem ismert völgyében kirándultunk olyan falvak mentén, amiket három éve még a gerillák uraltak. Hamisítatlan vidéki Kolumbiát ismertünk meg.
Kora reggel van, s mi már kint lődörgünk Socha főtéren azt remélve, hogy felférünk a bányába munkásokat szállító dzsipre. A kocsi iszonyatosan szakadt, és érdekes módon nem bányászokkal, hanem tanulókkal valamint tanárokkal van tele.
- A bányászok már hajnali 5-kor felmentek egy másik kocsival. Ti hova akartok menni? - szegezi nekünk a kérdést a sofőr.
- A Pisba Nemzeti Parkba. Az önkormányzaton azt mondták, ez a kocsi megy arra.
- Pisba Nemzeti Park? Életemben nem hallottam róla. Van fönt egy lagúna, talán arra gondoltak.
- Lehet.
- Én addig nem megyek el, de a veredákig igen. A tanulókkal együtt kiraklak titeket az iskolánál.
A vereda "kolumbiaiul" tanyabokrot jelent, aminél kevés jobb dolog van az országban. Az út egészen mesés, a tájat csak a szénbányák csúfítják el itt-ott.
Socha körül sok ehhez hasonló szénbányát látni
Vagy negyven percen át zsúfolódunk a dzsip platóján, amin nem kevesebb, mint 21-en ülünk. Európában ezért egy életre ugrana a fuvarozó jogsija, itt azonban ez teljesen normális. Az azonban nem, hogy külföldiek is utazzanak ezen a szakaszon, ezért az összes tanár és diák érdeklődve néz ránk.
Valahol 3200 méter magasan leszáll mindenki, mi is követjük őket. A sofőr közli, hogy pontban 2 órakor indul vissza a faluba, így ha nem akarunk plusz órákat gyaloglással tölteni, ne késsünk.
- Jöjjenek utánunk! - szól az egyik tanár, akit láthatóan imádnak a gyerekek - Lehet, szerencséjük lesz. Ezen a napon szokott Don Adolfo és családja felmenni a lagúnához halat fogni. Biztosan felviszik magukat is.
Az iskolához vezető út elég meredek
Az iskolát jó fél óra sétával érjük el. Lassan mindenki feloldódik, a gyerekek minket is körbeugrálnak. Ha valamit nagyon szeretek Kolumbiában, akkor az a hamisítatlan, csak erre az országra jellemző tanyabokor hangulat.
Iskolás gyerekek a Socha feletti veredán
Alig tíz éve ezek voltak azok a helyek, ahová a gerillák bevették magukat, zsarolva, kisemmizve az itt élőket. Nehéz hosszászokniuk a békéhez, minden idegenre gyanakvóan néznek, de amint kiderül, hogy az ismeretlen jó szándékkal érkezett, azonnal keblére ölelik. Mikor megérkezik Don Adolfo, a gyerekek alig akarnak minket elengedni.
Összeállt egy fotóra az egész iskola
Ismét a platón kapunk helyet, ezúttal azonban nem egy diáksereg, hanem egy Sucumbo névre hallgató kutya mellett. Ferde szemmel néz ránk, így nem megyünk közel hozzá, nehogy odakapjon. Aztán pár perc múlva kiderül, hogy a kutyának nem velünk van baja, hanem az úttal. Szegény eb émelyeg a sok kanyartól és a beáramló benzingőztől, de tartja magát, nem hány be a platóra.
Kutyás selfie a platón
A Socha-lagúna 3670 méter magasan fekszik. Bal partján áll egy szakadt viskó, Don Adolfo háza. Azt mondja az öreg, hogy korábban ők is a nemzeti parkhoz tartoztak, de a krumplitermesztők kisajátították a földeket, így mára csak a tó túlpartja őrzi a paramo emlékét. A krumpliföldek nem érdekelnek minket, így a tó jobb partján kezdünk sétálni. Nincs ösvény, csak egy láp, amin elég nehezen verekedjük át magunkat.
Pózolok a Socha-lagúna partján, háttérben a Pisba Nemzeti Park szikláival
A lagúna déli végébe aránylag gyorsan átérünk, pedig át kell másszunk egy vízesésen is. Utána sűrűvé válik a növényzet, nem csak az Ocetá paramón megszokott frailejónok, de rengeteg pozsgás és perjeféle in nehezíti a haladást.
Eri és a névtelen vízesés
Folyton megtorpanunk, mert áthatolhatatlanná válik a növényzet. A végén annyira elkavarunk, hogy nem látjuk a lagúnát, így visszavonulót fújunk. Végül kilyukadunk egy frailejón ligetnél, ahonnan ismét könnyebb a haladás.
A Socha-lagúna 3670 méteren fekszik
Majdnem három óra alatt sikerül megkerülnünk az amúgy kicsi tavat, aminek a partján Don Adolfo és családja pecázik. Ez idő alatt semmit nem fogtak, de az eredménytelenség nem szegi kedvüket. Maradnak, így gyalog kell visszainduljunk. Valamivel kettő előtt érünk a dzsiphez, amivel visszatérünk a faluba.
Imádom a frailejónokat
Este a Google Mapset bámuljuk, és látjuk, hogy Sochától északra megy egy út a Chicamocha-folyó völgyében. San Gil és Bucaramanga között már számtalanszor érintettük a kanyont, de azt ezidáig nem tudtuk, hogy az ebből az irányból is megközelíthető.
Kora reggel indul egy busz Jericóba, ami érinti Socotá faluját is. Az út egészen szörnyű állapotban van, pedig itt már nincs is annyi bánya, mint Sochától nyugatra. Fél óra alatt érjük el Socotát, ami Sochánál sokkal nyüzsgőbb kis falu. Szerencsénkre a buszsofőr húsz perces pihenőt rendel el, így van időnk körbejárni a főteret és a környező utcákat. Amerre elsétálunk, ott egy pillanatra megáll az élet. Erre sem láttak még túl sok külföldit.
Socotá főtere
Socotá után az út valami zseniális. Szeretjük a San Gil és Bucaramanga közötti szakaszt is, de az igazat megvallva, az sehol nincs ehhez a kanyonhoz képest. A fotók nem tudják visszaadni, amit látunk, ezt egyszerűen át kell élni. Azon tűnődünk, hogy nem jutott még senkinek eszébe Sochában hátizsákos hostelt nyitni, és onnan kirándulásokat szervezni a Pisba Nemzeti Parkba és ide, a Chicamocha-kanyonba.
A Chicamocha-kanyon azon része, amiről nem találni fotót a neten
Délelőtt 11 órakor futunk be Jericóba, amit egészen megérkezésünkig mai kirándulásunk végállomásának gondoltunk. A sofőr azonban közli, hogy délben van egy busz Chitába, ahonnan még ma vissza tudunk térni, mert a délutáni órákban indul egy járat Duitamába, ami érinti Sochát. A döntés azonnal megszületik, megyünk.
Jericó főtere kellemes hely
Jericó amúgy meglepően hideg falu, mivel sikerült egy szeles hágóba építeni. A rossz helyválasztás nem jellemző a kolumbiaikra, ezért kicsit furcsáljuk a dolgot, aztán később megtudjuk, hogy Jericó anno nem is itt feküdt.
Jericói életkép
A Rio Chicamocha és a Rio Batanera alkotta völgyben egykor a cheva indiánok éltek, és ők a falvaikat a folyókhoz sokkal közelebb építették. A spanyolok később kolóniát hoztak létre az indiánok lakta településen, amit Jericónak neveztek el, azonban nem sokkal a függetlenségi háborúk után sárlavina temette maga alá a vidéket. A bomló tetemek járványt okoztak, így a túlélők feljebb költöztek, abba a magasságba, ahová a vírus a klíma miatt már nem tudott betörni. Ezért van hát Jericó 3100 méter magasan, egy szörnyen szeles hágóban.
Úgy néz ki, a 19. században még tudtak újjáépíteni, mivel a falunak megmaradt a koloniális bája. Ez alól kivétel az a neogótikus templom, ami 48 méter magas tornyaival rendesen belerondít az összképbe.
Jericó neogótikus temploma a carranga zenének emléket állító szoborral
Amúgy Jericó a népzenéjéről híres, amit carrangának vagy carranguerának neveznek, s amit az 1970-es években egy Jorge Velosa nevű muzsikus ismertetett meg a nagyvilággal. Ennek emléket állít egy érdekes szobor, amit közvetlen a templom előtt állítottak fel 2013-ban.
Pontban délben indul a busz Chitába. Egy meredek szerpentinen ereszkedünk le abba a Cheva nevű apró faluba, amit egykoron az indiánok laktak. Alig pár ház alkotja, inkább nevezném veredának, mint igazi településnek. Itt száll fel a buszra egy idős asszony, Maria, aki ugyancsak Chitába tart rokonlátogatóba. Sokat mesél az itteni életről, arról, milyen volt a gerillák uralma alatt élni, és hogy mi minden változott az elmúlt tíz évben.
Gyönyörű a táj Chita felé is
- Errefelé nem sok vizet zavartak a gerillák. Békén hagytak minket. Olykor megjelentek ugyan, akkor kaptak tőlünk enni, cserébe nem bántottak senkit. Tudták, hogy tőlünk nincs mit elvenniük.
- Miből lehet itt megélni?
- Gazdálkodunk. Én már nem, de a fiaim igen. Krumplit és babot ültetnek, abból van egy kis bevételük. Nekem van nyugdíjam, két havonta kapok 100 000 pesót.
Az kb. 10 000 forint. Nem sok, de tudván, hogy ezek az emberek soha egyetlen fillér adót nem fizettek, egészen kedves gesztus az államtól.
Krumplit és babot termesztenek a Rio Batanera völgyében
- Örülök, hogy van ez a kis pénz, mert így beköttethettem az áramot és a TV-t. Mióta nincsenek gerillák, nem sok minden történik errefelé. Kell a TV - nevet.
A beszélgetésünket egy nagy durranás szakítja félbe. Defekt. A sofőr jó fél órán át cseréli a kereket, majd átkelünk a Rio Batanera felett, és egy eddiginél is rosszabb földúton gyök kettővel vánszorgunk Chita felé.
Ez a földút megy Chitába
A Sierra Nevada del Cocuy lábánál fekvő falut ugyanúgy kétszer alapították, mint Jericót, mivel a régi falut itt is elsöpörte egy hegyomlás. Mostani helyét 1727-ben foglalta el, s bár Chita is 3000 méter magasan fekszik, mégis jóval kellemesebb a klímája. Errefelé megterem a kukorica és a curuba is, az a maracuyához hasonló gyümölcs, amivel még Pachóban ismerkedtünk meg.
Chita is egész helyes kis falucska
Chevával szemben Chita sokat szenvedett a FARC-tól és az ELN-től. A főtértől egy sarokra álló rendőrség épületét még most is homokzsákok és gépfegyveres őrök védik. Kíváncsiak rá, mit keresünk a faluban, ezért alaposan kifaggatnak minket, majd megnyugtatnak, hogy több mint három éve nem volt semmilyen gerillatevékenység, pusztán elővigyázatosságból tartják fenn a bunker állapotot.
Még azt is megengedték, hogy fotót készítsünk róluk
Ahogy eddig az Andok minden, turisták által nem látogatott falujában, úgy itt, Chitában is mindenkinek van hozzánk pár jó szava. Kedvesen mosolyognak, nagyokat köszönnek nekünk, olyan is van, aki odalép kezet fogni velünk. Így tesz az a két öreg úr is, akik a főtéren távolba nézéssel múlatják az idejüket.
Chitai öregek
Délután 4-kor indul vissza a buszunk Sochába. Az ütött-kopott csotrogány gyorsan megtelik, főként iskolásokkal és földjeikre igyekvő parasztokkal. Sok közöttük a nincstelen, akiket a sofőr ingyen visz el. Mikor a többség leszáll a veredákon, felénk fordul.
- Nem éri meg ezen a szakaszon buszozni. Itt egyszerűen nincs az embereknek pénze - panaszkodik.
Chitában sok öreg pénz nélkül él
Tényleg nincs. Viszont a pénzen kívül megvan mindenük. Most, hogy a gerillák elmentek, még a nyugalom a nyakukba szakadt. Mázlisták.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
