Hét év után először látogatunk a guatemalai San Andrésbe. Anno itt kezdtem latin-amerikai "pályafutásomat", mint önkéntes, és a fogadó családommal azóta is remek a kapcsolatom. Régóta szerették volna megismerni a fiaimat, és a hírre, hogy érkezünk, összecsődítették az egész családot. Aztán az egyik testvérem halála mindent felülírt. Szomorú történet egy igaz barát elvesztéséről, aki megvárta, hogy halála előtt még találkozzam vele. Jó utat, Chemo!
Itt az ideje, hogy hosszú évek után felkeressem azt a családot, akik 2005-ben befogadtak San Andrésben, amíg egy helyi szervezetnél önkénteskedtem. Utoljára 2015 júliusában tettem látogatást náluk, de akkor még nem voltak gyerekeim. Azóta eltelt több mint hét év. Mostanra mindenki kirepült a családi fészekből, megnősült, férjhez ment, családot alapított. Én is.
Sylvia, a legkisebb "húgom" már hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy ha lehet, minél előbb érjek San Andrésbe, mert Chemo nincs jó bőrben, hétről hétre egyre gyengébb a májcirrózis miatt. Pár nappal ezelőtt kiderült, mikor érkezünk, így összecsődítették a családot; nem minden nap érkezik hozzájuk távolba szakadt barát, pláne nem két szőke kisgyerekkel.
Háromórás buszozás után futunk be Santa Elenába, aminek főutcája pont ugyanolyan, mint korábban: zajos, szemetes és benzingőzös. Nem fogunk taxit, hanem átsétálunk a hídon Floresbe. A Los Amigosba tartunk, Közép-Amerika legjobb hostelébe. A szállón megint szembejön velünk a keserű guatemalai infláció: az a szoba, ami a pandémia előtt 25 dollárba került, ma 60 dollár, és csak azért kapjuk meg 40 dollárért, mert az elsők között voltam, akik megszálltak náluk 2005-ben.
A Los Amigos abban az évben nyitotta meg a kapuit, amikor én San Andrésbe érkeztem. Ez volt az első hostel Floresben, és úgy nagyjából egész Guatemalában. Matthias nehezen ismer meg, az utóbbi években mindig máshol volt, amikor megszálltam nála a csapataimmal, de a személyzet közül többen régi barátként üdvözölnek. Jerónimo, Mathias társa a pandémia alatt kiszállt az üzletből, egy kis éttermet csinál a tóparton.
A Los Amigos továbbra is a hostelek hostele, ezt most már Barangó is tudja
A Los Amigos az egyetlen hostel, ahová szívesen visszatérek, még úgy is, hogy korábban voltak vele bajok. A pandémia előtt annyira sok lett a magát backpackernek mondó fiatal, hogy a Los Amigosból egy szörnyen hangos party hostel kezdett válni. Ha valakiknek, nekik jót tett a leállás, mert újrabootolhatták a rendszert. Matthias jól csinálta. Megemelte az árakat (ki nem Guatemalában?), és kisöpörte a kizárólag inni és bulizni vágyó huszonéveseket a helyről.
Eszünk valami európait a bárban, beszélgetek Matthiasszal a jövőről, arról, hová tart Guatemala, és meddig követhető le az infláció úgy, hogy ne szakadjon be az országban a turizmus. Azt mondja, a pandémia két éve alatt szinte mindent elveszítettek. A másik épület bérleti jogát fel kellett mondják, eladták a katamaránjukat, az étlapot is vissza kellett vágják. Nagyjából ott tartanak, ahol 2010 környékén, de nem bánja, mert a party hostelből már neki is elege lett.
Másnap reggel pénzt szeretnénk váltani valamelyik bankban, de nem megy. Agyrém ez az ország! Pénzváltó nincs, vagy ha van, 15-20%-kal kevesebbet ad a hivatalos árfolyamnál. A bankban nem engednek váltani, az automata pedig 100-150 dollárban limitálja a kivehető pénz mennyiségét gigantikus büntető vámmal. Mivel ez utóbbi opció működik csak, a fél délelőttöt automaták felkutatásával töltjük, hogy legyen nálunk kellő mennyiségű készpénz. A hivatalos 7,8-as árfolyam mellett nagyjából 7 quetzált kapunk egy dollárért. Még hogy jó dolog a bankkártya!
17 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy még a fiam is utazik majd ezzel a busszal
Ezután kisétálunk Santa Elena piacára, ahol felülünk az első San Andrésba tartó buszra. A piacot mostanra leaszfaltozták, így legalább megszűnt a sár, az ott lófráló emberek azonban mit sem változtak az elmúlt években. Az üdítőt árusító, buszra felugráló kofáktól és gyerekeiktől mozdulni sem lehet, de nem ez a legrosszabb, hanem az, amikor kiszúrják a két szőke gyermekünket. Zarándot úgy kell kimenekíteni a haját fogdosó nincstelenek gyűrűjéből. Nehezek az ilyen helyzetek, mert bár félted a megrémült gyerekedet, nem szabad ellenségesen fellépni, mert könnyen baj lehet belőle. Szerencsére van a kofák között egy-két értelmesebb, aki elhesegeti a gyerekeinket fogdosó purdékat, így gond nélkül tudunk felszállni arra a csotrogányra, ami már 2005-ben is úgy nézett ki, mint ami szét akar esni az első kanyarnál.
San Andrés központjában szállunk le a buszról. A falura rá sem lehet ismerni. Már 2015-ben is szembetűnő volt a különbség, mostanra azonban a faluból egy Santa Elenához hasonló város lett. Persze máig megvannak a falu ikonikus épületei, mint Tito kocsmája, de sem az embereket, sem a házakat nem lehet felismerni. Titóval lekezelek, ahogy Hectorral is, akinek a boltjába véletlenül tévedek be vásárlási célzattal.
Ahogy az egész falu, úgy a családom portája is megváltozott
Felsétálunk a családom házához. A többi épülethez hasonlóan ezt sem ismerem fel, mivel a ház előtti területen bolt épült, az udvaron pedig egy modern kőház éktelenkedik. Mint később kiderül, ez a "nővérem", Agripina háza, aki húsz év gyűjtögetés után engedhette meg magának ezt a palotát. A régi házból csak a konyha és egy udvar maradt meg, amit kitakarnak az új épületek.
César kislánya azonnal körbeviszi Zarándot a baromfiólon
Velem közel egykorú "öcsém", César fogad minket két gyermekével. Csakhamar előkerül Agripina és Maria, a "pótanyám" is. Azért említem őket testvérként és szülőként, mert ők is úgy tekintenek rám, mint egy családtagra, aki valamilyen okból kifolyólag Európába született. A többiek - munkanap lévén - dolgoznak, de azt mondják, Jorge kivételével, aki Menchorban lakik, mindenki megérkezik majd estére.
César gyerekei azonnal játszani kezdenek Zaránddal és Barangóval. Előkerül egy bicikli is nagyobbik fiam nagy örömére; mióta eljöttünk otthonról, nem ült kerékpáron. Maria és Agripina levest főznek nekünk. Szerencsére a gyerekeink megeszik, pedig még keserű majcuy is került a zöldségek közé.
Maria nagyon boldog, hogy végre meglátogattuk őket a gyerekekkel
Ebéd után kérem Agripinát, kísérjen le minket Chemo házához, hadd köszönjek be súlyos beteg testvéremnek. Azt mondják, nagyon izgatott lett, mikor megtudta, hogy jövök, készül rá, hogy hosszú idő után találkozzunk. 2015-ben nem volt felhőtlen a viszony közte és a család között, úgy tartották, apjuk, Gonzalo a vele folytatott vitákba halt bele. Utóbb persze kiderült, "pótapámat" a májcirrózis vitte el, ugyanaz a betegség, ami most Chemót kínozza. Idővel megbékélt a család, így Chemóra sem haragszik már senki, pláne annak fényében, hogy nála is kialakult a betegség.
Agripina kísér le minket Chemo házához
Épp a falu központjában járunk, amikor megjelenik mögöttünk César motorral. Rám néz, és csak ennyit mond:
- Endi! Pattanj fel! Itt az idő, Chemo haldoklik.
Hátrahagyom Eriéket Agrpinával, és felülök César mögé. Két perc múlva megérkezünk Chemo házához, ahol szegény "testvérem" magatehetetlenül fekszik két összetolt fotelben. Szemei fennakadva, hörög. Felesége, Azucena sírva futkározik fel s alá, a családtagok sikítoznak. Eddig bírta szegény Chemo. Három éve küzd a betegséggel, és pont ma, érkezésem napján adta fel a harcot. Karjaimba veszem, mondogatom, hogy itt vagyok, megjöttem, de csak halk nyöszörgés hagyja el a száját. Szeretném azt gondolni, hogy utolsó pillanataiban tudatosult benne, hogy ott vagyok, de ez nem biztos.
Pár perc múlva érkezik egy kocsi, amibe beemeljük félholt testét. Azucena beül mellé, de ő is tudja, Chemónak nincs visszaút. Elhajtanak, én pedig ott maradok Césarral és Chemo két gyermekével, a mostanra felnőtt Marvinnal és a tíz év körüli Sofiával. Ekkor érkeznek meg Eriék. Agripina sírásba tör ki. Gyerekeim nem értik, mi történik körülöttünk, így összeszedem őket, és megindulunk a tópart felé. Agripina ott ér utol minket. Mindannyian tudjuk, hogy Chemo valószínűleg nem éri meg, hogy beérjenek a kórházba. Húsz perc után jön a telefon, testvérem 44 éves korában meghalt.
Zaránd bámulja a Petén Itza-tavat, miközben mi a híreket várjuk Chemóról
Ekkor érkezik a tópartra Sylvia a férjével és kisbabájával, valamint Erwin, a legkisebb öcsém feleségével. Mindannyian La Libertadban élnek, innen másfél órányi autózásra.
Zaránd rácsodálkozik La Chatonára, a chiclerók táncoslábú védőszentjére
Meg kell mondani Mariának, hogy a fia halott. Visszaautózunk a házhoz, ahol "pótanyám" épp sürög-forog a konyhában. A hír hallatán sírásba tör ki ő is, de nem roppan össze. Azt mondja, régóta tudták, hogy Isten magához veszi Chemót. Rám néz, és bocsánatot kér, hogy mindez pont akkor történik, amikor mi betoppantunk.
Rövid egymás nyakába borulás után a gyerekek törik meg a csendet. A közben hazaérő Héctor kislánya, valamint César gyerekei focizni kezdenek a teraszon Barangóval és a még totyogó Zaránddal. Aztán előkerülnek a kisautók, néhány építőkocka, így az udvar gyerekzsivajtól lesz hangos. Maria csendben ücsörög egy padon, és figyeli az unokákat, közben megjelenik egy-egy mosoly az arcán. Bár sokáig fog tartani, amíg feldolgozza fia elvesztését, egy ilyen nagy családnál a gyászhangulat gyorsan tovatűnik.
A Petén Itza-tó csodás naplementével búcsúzik Chemótól
Éjszakára virrasztást terveznek Chemo házához, így a fiúkkal megindulunk széknézőbe. Több száz embert várnak, ezért Erwin teherautót bérel, hogy egy fuvarral el tudjuk szállítani az összeset. Két órán át gyűjtjük be a székeket a faluban, majd ki is pakoljuk őket. Mire visszaérünk, Eri és a gyerekek már alszanak. Nem megyek a virrasztásra, azt meghagyom a családnak.
Másnap délelőtt már temetés van. Nincs 24 órája, hogy a testvérem meghalt, és máris elhantolják. Hívnak, de Eri arra kér, ne menjek, mert a gyerekek nem tudják, mi történik körülöttünk. A család megérti, nem neheztelnek miatta. Sylvia is marad, mert alig pár hónapos a gyermeke. Amúgy kifejezetten rosszul érzik magukat amiatt, hogy pont most történik mindez. Pedig csak Chemo akarta így, szeretett volna utoljára találkozni velem.
Testvérem koporsója a temetése napján, oldalán Mariával, az édesanyjával
Amíg tart a szertartás, mi átbaktatunk a szomszédos San Joséba, ami sokkal jobban néz ki, mint San Andrés. Guatemalában minden megye ugyanannyi támogatást kap az államtól attól függetlenül, hány település tartozik hozzá. San Joséhoz csak pár tóparti falu, míg San Andréshez minden más a mexikói határig, így San José polgármesterének sokkal több lehetősége volt fejleszteni az elmúlt húsz évben, mint bármelyik másik településnek szerte Guatemalában. Lett itt csúszdapark, parti sétány, sőt, még focistadion is.
San José faluja San Andréból nézve
15 évvel ezelőtt például ideköltözött a moralesi focicsapat, ami nevet változtatott, majd mint Heredia Jaguares de Petén 2012-ben megnyerte a guatemalai bajnokságot, és bejutott a CONCACAF Bajnokok Ligájába. A bajnoki meccseket itt, San Joséban játszották, de az új stadion nem felelt meg a CONCACAF igényeinek, így a nemzetközi meccseket Guatemalavárosban rendezték meg. Ettől függetlenül San José legalább olyan büszke a ma már másodosztályú csapatára, mint Felcsút a Puskás Akadémiára.
San José, mivel kevesen lakják, elég unalmas falu. A csúszdapark látogató hiányában zárva tart, a legtöbb üzlethelyiségnél le van húzva a roló. Egy boltban veszünk üdítőt és csipszet, majd fogunk egy tuktukot, aminek segítségével utazásaim talán legnagyobb hiányát készülünk bepótolni. Hiába éltem hónapokon át San Andrésban, soha nem jutott idő arra, hogy felkeressem a falu maja romjait, Motul de San Josét. 17 év elteltével erre is sor kerül végre.
San José sokkal tisztább és rendezettebb, mint San Andrés, de unalmasabb is
Motul de San José alig három kilométerre fekszik a falutól, elérése mégsem egyszerű, mert az oda vezető út elég rossz állapotban van. Sofőrünk nagyon lelkiismeretesen rángatja a kormányt, oly annyira, hogy pár méterre a parkolótól sikerül beragadnia a sárba. Mezítláb kell kiszálljunk a járműből, amit Barangó nagyon élvez. Veszettül hordani kezdi a köveket a kerék alá, majd segít tolni is. A segítsége nélkül egész biztos nem szabadulnánk a sár fogságából.
Eközben Zaránd elalszik Eri ölében, úgyhogy ők maradnak a parkolónál, mi pedig Barangóval és a sofőrrel megindulunk a romok irányába.
Útban Motul de San José romjai felé
Egy elég hosszú, szúnyogos ösvényen gyaloglunk végig, mire az első piramisokat elérjük. Nincsenek feltárva, ahogy Motul de San José egyetlen épülete sem. A romváros egyáltalán nem látványos, történelme azonban annál izgalmasabb.
Azon ritka peténi maja városok közé tartozott, amelyik a preklasszikus kortól egészen a posztklasszikus korig lakott volt. Ennek oka gazdasági szerepében keresendő. Egyrészt Motul a térség legfontosabb kovakőbányája volt, másrészt első számú kerámia készítő helye. Mindemellett annak a Rio Kanetulnak a partján feküdt, amiben ma már csak az esős évszakban van víz, korábban azonban állandó vízfolyásként összeköttetésben állt a Rio San Pedro és az Usumacinta melletti városokkal, El Perúval, Piedras Negrasszal és Yaxchilánnal.
Motult rengeteg sztéle említi, sokat azonban nem itt, hanem a fentebb említett romvárosokban találtak meg. A városnak saját hieroglifája van, ezekből tudjuk, hogy Motult az Ik-dinasztia irányította a klasszikus korban, amikor Tikal, Calakmul és Dos Pilas versengett a térség vezető pozíciójáért. Motul bár Tikal felemelkedése után nem volt független, kereskedelmi szerepe miatt elkerülték a nagy háborúk, bár egy-két uralkodó azért megsínylette a három nagy központ viaskodását.
Ehhez hasonló sztéle maradványok fekszenek a dzsungelben
562-ben, amikor Tikal Calakmul hűbéresévé vált, Motul behódolt a Kaan-dinasztiának. Ezzel elkerülte a háborút, és békében kereskedhetett tovább Yaxchilánnal és Piedras Negrasszal. A 7. századtól ide-oda csapódott, valószínűleg egy ideig Dos Pilas hűbérese is volt. 682-ben Ah Cacao került Tikal élére, aki 711-ben az akkori vezetőnek, Sak Muwaannak kaloomte tisztséget adott. Ettől kezdve Motul saját hadsereget tarthatott fenn, és névlegesen elvált Tikaltól, persze annak szövetségeseként.
Ah Cacao regnálásának a végén Motul kezdett magára maradni. Machaquilá uralkodója 731-ben elrabolta Tayel Nichan K'inich Nich'ich uralkodót, akit feltételezhetően kilenc év fogság után, 740-ben kivégeztek. Bevonultak Motulba, aminek élére Yajaw Te' K'inicht rakták, akit azonban Dos Pilas uralkodója fogatott el öt évvel később. Sorsáról nem tudunk semmit, feltételezhetően 755-ben halt meg. Ekkor került ugyanis Motul élére az a Lamaw Ek', aki - megszakítva Motul királyi vonalát - egyszerű nemesként irányította a várost. Ehhez valósznűleg szüksége volt Yaxchilán támogatására, amit úgy ért el, hogy a családjából két hölgyet, Wak Tuunt és Wak Jalam Chan Ajawot felajánlott az uralkodónak feleségként. A frigy relativizálta Lamaw Ek' uralkodását, aki a háborúskodás helyett a művészetet helyezte előtérbe. Ekkor vált Motulból a térség legfontosabb kerámia készítő helye. Csodaszép cserépedényeket formáztak és festettek, a művészek elláthatták aláírásukkal az általuk készített tárgyakat. Az ekkor készült kerámiák sajátos stílusuk miatt külön kategóriát képeznek a régészetben, amit Ik-stílusnak nevezünk.
A legtöbb hieroglifa Lamaw Ek' uralkodót és annak művészeit élteti
Lamaw Ek' után megszakad Motul története, csupán két másik királyról tudunk (Sak Ch'een és Kan Ek'), de sem uralkodásuk dátuma, sem munkásságuk nem ismert. C-14-es vizsgálatokból tudjuk, hogy a várost egészen 1250-ig lakták, ezután azonban nincsenek leletek, csak a Motul kikötőjeként emlegetett La Trinidad de Nosotrosból maradtak fenn cserépedények és emberi maradványok. Valószínűleg az Ik-dinasztiával ugyanaz történt, mint a többi peténi maja város vezetőivel: el kellett hagyják városukat a 9. század végén az aszály miatt kialakult felkelések nyomán.
Barangó és a sofőr együtt vágtáznak fel a feltáratlan Iker piramisokra
Ha Mexikóban lennénk, Motul egész biztosan fel lenne újítva, San Joséból és San Andrésból pedig turistaközpont vált volna az elmúlt évtizedekben. Guatemalában azonban nincs pénz a romok feltárására, ezért Motult szökőévente látogatják csak turisták.
Barangó és a sofőrünk jó barátok lesznek a séta végére
A sok szúnyog miatt tulajdonképpen végigfutjuk a helyszíneket, és csak az Iker piramisok tetejére mászunk fel. A séta végére Barangó és a sofőrünk úgy összebarátkoznak, hogy kézenfogva tipegnek vissza a tuktukhoz.
A gyászt legkönnyebben játékkal lehet feloldani
Mire visszaérünk San Andrésbe, véget ér a szertartás. Ismét gyerekzsivajtól lesz hangos az udvar, ami egyáltalán nem baj, hiszen segít túllendülni a gyászon.
Most már nem csak elveszett testvérük, Barangó és Zaránd személyében távolba szakadt unokatestvéreik is vannak a család legifjabb tagjainak
Erire délután rájön a migrén, így késő estig a srácokkal vagyok. Naplementére felviszem őket a dombtetőre, ahonnan belátni az egész Petén Itza-tavat. 17 éve fantasztikus hónapokat töltöttem itt, s bár a falu rengeteget változott, bármikor szívesen visszatérek ide. Ki tudja, talán egyszer veszek egy házat a Petén Itza-tó partján...
Búcsú a Petén Itza-tótól és testvéremtől, Chemótól
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
