Az a jó Peténben, hogy az ember bármerre megy, belebotlik egy maja romvárosba. Ezúttal La Joyanca volt terítéken, ami bár nem a legszebb régészeti feltárás Guatemalában, máig fejtörést okoz a történészeknek. Hogy lehet az, hogy egy ennyire apró települést nem hódított meg sem El Perú, sem Tikal, sem pedig Palenque? A bejegyzésből nem fog kiderülni, de az igen, hogy motorral esőerdőt járni nem annyira vicces.
El Naranjóban alapártelmezetten nem nagyon van mit csinálni, viszont számtalan nehezen elérhető látnivalóhoz remek kiindulópont. Persze csak akkor, ha van mivel mozognod, nem úgy, mint nekünk. Régóta vágytam például a Laguna del Tigre őserdei mocsaraihoz, de az odavezető út annyira rossz állapotban van, hogy csak száraz évszakban megközelíthető, amikor azonban állatból is kevesebb van. A Hotel Israelt üzemeltető hölgy még egy helyi vezetőt is összekapar valahonnan, de ő is csak azt tudja mondani, hogyha nincsen spéci 4x4-es terepjáróm és 3-4 napom az útra, akkor október lévén el kell engedni a lagúna vidékét.
A másik látnivaló az az El Perú romvárosa, ahol 2005-ben életem első jaguárját láttam. Paso Caballos faluja felé található félúton a Rio San Pedro mentén, azóta azonban, hogy megépült az út El Naranjo és Santa Elena között, a folyami közlekedés leállt. A privát csónak ára a jelenlegi benzinárak mellett pedig 2500-3000 quetzal, így ezt is kénytelen vagyok elengedni.
Az egyetlen elérhető látnivaló La Joyanca aprócska romvárosa, amit csak a legrészletesebb térképek jelölnek. Ezt sem könnyű megközelíteni, de legalább van oda októberben is járható út, igaz, tömegközlekedés az nincs. Guatemala nem Mexikó, pontosan tudom, hogy hiába is próbálnék stoppolni, nem kapnék fuvart Petén egyik legelzártabb ranchvidékén. Barangó nagyon szeretne jönni, de ezúttal nem viszem magammal. Nem is nagyon tudnám, ugyanis a motoros srác, akit felhajtok, nem enduróval, hanem sportmotorral érkezik, amin szinte semmi hely nincs hátul.
Megalkuszunk egy 300 quetzalos menetdíjban, aztán uccu neki! Nincs jó idő, eléggé borús az ég, szinte biztos, hogy a nap folyamán megázunk majd.
Juan és a motorja
Az első egy óra könnyen elmegy. El Mango tanyabokránál tartunk egy pihenőt, ahol Juan, a motoros srác eszik egy tamalét. El Mangót az 1990-es években alapították, nagyjából akkor, amikor Santa Rositát. A polgárháború elől menekülő felvidéki maják leltek itt békére, ők kezdték meg a környező erdők leirtását és a földek betörését. Ez volt az az időszak, amikor kőolajat és földgázt találtak a Laguna del Tigre környékén, 1994-ben pedig megkezdték egy gázvezeték építését a főváros irányába. Az építkezés során találtak rá La Joyancára, amit 1998-ban kezdtek el feltárni.
El Mangóban nem nagyon tudnak a romokról, azt ajánlják, kanyarodjunk Agua Dulce felé, ott majd irányba állítanak minket. Így is teszünk. Negyed óra múlva egy szép fekvésű lagúna partján találjuk magunkat, ahol asszonyok és gyerekek pecáznak. Tőlük tudjuk meg, hogy a domb tetején fut egy gázvezeték, a mentén kell motorozzunk egész az erdő határáig. Ennek az erdőnek a közepén lesz La Joyanca.
Agua Dulce egy kellemes lagúna félúton La Joyancába
Nagyjából másfél órás motoron pattogás után megérkezünk a romváros bejáratához. A parkőrök igen meglepődnek, mikor meglátnak minket, azonnal kávéval kínálnak. Azt mondják, nem sűrűn jár erre turista, főleg külföldi nem. Előkaparnak egy szakadt könyvet, amibe a látogatókat jegyzik fel, ebből kiderül, hogy ebben az évben én vagyok az első külföldi. A pandémia során jártak itt kanadaiak és amerikaiak, de azok mind Santa Rositában élő mennoniták voltak. Az utolsó turista 2019-ben járt La Joyancában egy francia fickó személyében. Persze, ha nem jelölik a térképek, úgy az utazók se könnyen találnak rá.
Agua Dulcét alig néhány ehhez hasonló ház alkotja
Pedig La Joyanca történelme elég szép ívet ír le, hiszen már a preklasszikus korban, az i.e. 2. században is lakták. A csúcson valószínűleg 600-900 között volt, ekkorra datálják a régészek a legtöbb épületet.
La Joyanca "látogató központja"
Ami érdekesség, hogy La Joyancában nincsen sem kiemelkedő palotaépület, sem labdajátéktér, sem pedig piramis. A város egyetlen templomát Kinich Ahaunak, vagyis a maja napistennek szentelték, de az meglepő módon nincsen égtájak felé tájolva. A templomnak a szerkezete is érdekes. Belül három kamra lett kialakítva, az oldalában pedig öt harangtoronyra emlékeztető díszfal lett emelve, melyek közül csak egyet újítottak fel a régészek.
Juant megkértem, legalább egy képet lőjön rólam La Joyancában
Bemerészkedve a kamrákba, visszahőkölök. Az egyik falon egy termetes, majd félméteres gyík kapaszkodik. Életemben nem láttam még ilyen állatot.
La Joyanca központi temploma
Méretét tekintve La Joyanca nem lehetett független, de egyetlen maja központ sem említi hűbéresének. A közeli Pajaral és Zapote Bobal vannak hasonló cipőben, ezért azt gondolják, a három város uniót alkothatott, és valamilyen módon diplomáciai folyosót jelenthettek Tikal, El Perú és Palenque között. Erről egy 485-re datált sztéle árulkodik, valamint ugyanerről a monolitról tudjuk, hogy La Joyanca eredeti neve Chan Ak volt.
Ez a gigantikus gyík fogadott az egyik kamrában
A templomon túl a La Guacamaya városrész került feltárásra. Feltételezik, hogy itt élt a La Joyanca-i elit, bár az épületekben talált leletanyag igen gyér. Az épületek sem nagyok, pár perc alatt körbejárható az egész.
A La Guacamaya városrész La Joyanca nemeseinek a lakhelye lehetett
Ezután Juannal, aki ugyancsak először jár a romvárosban, elindulunk egy ösvényen, hátha az vezet valahová, de egy szembejövő fickótól és a fiától megtudjuk, a csapás a közeli házakhoz megy.
Apa és fia vadászni indultak az erdőbe
Támadni kezdenek a szúnyogok, így inkább visszafordulunk. Belebotlunk pár himbálódző bőgőmajomba, majd elbúcsúzván a parkőröktől visszasétálunk a motorjainkhoz.
Nem a legjobban sikerült kép, de ez az első bőgőmajom fotóm a mostani útról
- Nem megyünk el a tavakhoz? - néz rám kérdőn Juan.
- Milyen tavakhoz?
- A parkőrök azt mondták, El Tambo közelében van pár lagúna.
Megbeszélem Juannal, hogy nincs nálam több pénz a megbeszélt 300 quetzalnál, de nem érdekli, mivel még ő sem járt El Tambóban, és szeretné látni a tavakat. Hejj, de szeretem az ilyesmit!
El Tambo felé elkap minket az eső, ez persze a teheneket nem érdekli
Örömöm kicsit korai, mert El Tambóhoz közeledve elered az eső. Mire leérünk a Laguna Tuspán partjára, már szakad, így gyors fényképezés után már ülünk is vissza a motorra.
Biztos lehet a Laguna Tuspánról szebb képet is lőni
Majdnem két órán át vergődünk az esőtől felázott úton. El Naranjóba úgy érkezünk meg, hogy engem kvázi le kell szedni a motorról, mert úgy beállnak a farpofáim, hogy mozdulni sem bírok. Juan persze jót nevet a dolgon, nem ő ülte végig az egész napot a csomagtartón.
La Joyancába nem hiszem, hogy valaha is visszatérek, de jó volt látni, milyen is az élet Petén elzárt ranchvidékén. Holnap azonban irány Flores, majd San Andrés, ahol vár ránk a kakcsikel családom, akikkel évek óta nem láttuk egymást. Nagyon várják már, hogy lássák Barangót és Zarándot, mivel nem sűrűn fordulnak meg náluk szőke, kékszemű gyerekek...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
