Évek után térek vissza Guatemalába, ezúttal a családommal. Az ország, ahol 2005-ben és 2006-ban éltem, a pandémia alatt nagyon megváltozott; Közép-Amerika legolcsóbb országából a kontinens egyik legdrágább országa vált. A gigantikus infláció elől menekülve Santa Rositában, egy észak-peténi mennonita faluban kötünk ki, ahol megismerkedünk agy zártnak vélt, de valójában hihetetlenül nyitott vallási közösséggel. Ha jó keresztény volnék, biztos mennonita szeretnék lenni.
Ma végre átlépjük a guatemalai határt, ráadásul egy olyan helyen, ahol még én sem keltem át soha. Bár az El Ceibo-i határátkelő évtizedek óta létezik, az El Naranjóba vezető út olyan rossz állapotban volt az elmúlt évekig, hogy mindenki, aki Flores és Palenque között közlekedett, Bethel felé kanyarodott.
A határfalut egyórás buszozással érjük el. Itt a gyerekek legnagyobb örömére mototaxiba ülünk, amivel közvetlen a migrációhoz megyünk. Kiálljuk az amúgy nem hosszú sort, majd a határőr kezébe nyomom az útleveleket, valamint a telefonomat, amin az e-mailben kapott migrációs visszaigazoló dokumentum olvasható. A határőr rá se néz, azonnal mondja, hogy ezt ki kell nyomtatni. Remek! Szerencsére a guatemalai oldalon van egy bolt, ahol van nyomtató, így húsz perc múlva újra bent állunk a sorban. Amikor sorra kerülünk, közli a határőr, hogy amit kinyomtattunk, az nem jó, ez nem az a formula, ami a határátlépéshez kell.
Irány Guatemala!
Ma reggel vagy egy órát szenvedtem a papírok kitöltésével Tenosiquében, mindhiába. Mondom neki, oké, akkor adjon egy helyes formulát, mert a migráció honlapján nem igazán sikerült kiigazodnom. Olyan sajnos nincs, a pandémia óta mindent online kell intézni. Ránézek a telefonomra, nincs térerő. A határőr a falra mutat, ahol van egy QR-kód, de a telefonom olyat sajnos nem olvas, de ha olvasna is mindegy lenne, mert nincs internet.
A gyerekeket és Erit hátrahagyva Vicával ismét átsétálunk a guatemalai oldalra, hátha ott lesz netünk. Veszünk egy-egy guatemalai SIM-et, ami működik ugyan, de a mexikói migrációs oldal nem akar betölteni Guatemalában. Ismét visszasétálunk a határra, ahol a határőr bár nagyon előzékeny, nem tud segíteni, mert nincs nyomtatott formulája, és az ő netje sem működik.
Összefoglalva az van, hogy szeretnéd elhagyni az országot, de azt nem lehet, mert az online felület nem működik, ráadásul internetet sem lehet találni sehol. Széttárjuk a karunkat és kérdezzük, most akkor hogyan tovább?!
- Vissza kéne menni Tenosiquébe, hátha ott betöltődik a honlap - kapjuk az elképesztő választ.
Négy órán át ücsörgünk a mexikói határon, mire végre kapunk működő internetet az online regisztrációhoz
Vagyis utazzak a gyerekekkel ismét 60 kilométert oda és vissza, hogy ott majd talán, esetleg, ha minden jól megy, működik a bevándorlási hivatal oldala. Kicsit kiakadok, de ordítozás helyett ismét Guatemala felé veszem az irányt. Újabb egy órán át kínlódok a honlappal, de semmi.
Négy órája perzselődünk a napon a srácokkal, mire megesik rajtunk a határőr szíve, és megosztja velünk a bevándorlási hivatal netjét. És lőn világosság! Öt perc múlva kész is az online regisztráció ahhoz, hogy elhagyhassuk az országot. Hogy két és fél évvel a pandémia kitörése után miért kell regisztráció egy ország elhagyásához, nem értem, de azt még kevésbé, miért kellett minket két kisgyerekkel fél napon át szívatni emiatt.
Guatemalában a határátkelés kétperces folyamat. Mikor megemlítem nekik, hogy a mexikói kollégáik nem teljesen normálisak, csak legyintenek:
- A pandémia kezdete óta bolondok a mexikóiak. Ne tudja meg, mi zajlik itt nap, mint nap. Vannak, akiknek napjai mennek rá arra, hogy átkeljenek a határon. Mexikó felé igazán rossz csak a helyzet.
És tényleg! Kilométeres sor áll kamionokból El Ceibo irányába, a sofőrök - ránézésre - berendezkedtek a hosszú, véget nem érő várakozásra. Illetve erre enged következtetni a konténerek alá kikötött függőágyak és abban himbálódzó emberek látványa.
A határon elbúcsúzunk Vicától. Két és fél héten át jött velünk, most már úgy érzi, képes lesz egyedül utazni Közép-Amerikában. Karácsony után találkozunk vele legközelebb. Az ünnepek után lesz két túrám egymás után, Erinek akkor lesz szüksége a segítségére.
Vica tehát felül egy Santa Elenába tartó buszra, mi pedig a közeli El Naranjóba utazunk. Kevés pontja van Peténnek, ahol korábban nem jártam, de El Naranjo közéjük tartozik.
A kisbuszos srác segít nekünk szállót keresni. A Hotel Israelről találtam egyedül bármiféle információt, de túl luxusnak tűnik, ezért megkérjük a sofőrt, vigyen el minket egy kevésbé jó, olcsóbb helyre. És ekkor szembe jön a valóság!
Bár Mexikót sem találtuk olcsónak, Guatemalától egyenesen leesik az állunk. Olyan árakat mondanak nekünk a szállásadók, hogy nem győzünk hüledezni. 2018-ban utazgattam utoljára az országban, akkor könnyedén találtam még Antiguában is 10-12 dollárért normális szobát, most azonban a legocsmányabb putri is 200 quetzalba, több mint 25 dollárba kerül. Ehhez hozzávehetjük azt is, hogy a világon senki nem akar normális rátán dollárt váltani, így a szobák még többe kerülnek. Végül dühömben a városka jó szállójára, a Hotel Israelbe vitetem magunkat, ahol nagy alkudozások révén éjszakánként 200 quetzalért veszünk ki egy kétágyast három napra. Itt legalább van medence, és nem rohangásznak csótányok a matracon.
A Hotel Israel El Naranjo legjobb szállója, de nem drágább, mint bármelyik putri a városban
El Naranjo pont olyan városka, mint bármelyik hasonló méretű település Peténben. A főút mentén boltok, kifőzdék sorakoznak, tolonganak a tuktukok és a Santa Elenába induló kisbuszok. Eriéket a medencénél hagyva nekiindulok pénzt váltani, de hiába 7,6 a hivatalos árfolyam, 7,1-nél többet senki nem ad a dolláromért, a bankokban pedig egy új szabály szerint csak folyószámlával rendelkező kliensek válthatnak.
Nem csak a szállások, az élelem ára is elszállt. 50 quetzal alatt sehol nincs ebéd, ami bőven európai ár. Pár éve még Guatemala volt a kontinens legolcsóbb országa, ma sokkal drágább, mint Mexikó.
Ez a klasszikus guatemalai reggeli a pandémia előtt 10 quetzálba, most 35-40 quetzálba kerül
És hogy miért jöttünk El Naranjóba? Azért, hogy felkeressük a közeli Santa Rosita mennonita közösségét, valamint La Joyanca romvárosát. Ez utóbbi elérése nem tűnik könnyű feladatnak, mivel a megkérdezett emberek többsége azt sem tudja, hogy létezik.
Másnap reggel lesétálunk a Rio San Pedro partjára, ahol sikeresen összefutunk Santa Rosita pásztorával, Deannel. Azt mondja, ő most a lányával ügyeket intéz a városban, de menjünk nyugodtan, a felesége és a közösség szívesen lát minket hívatlanul is.
A Rio San Pedro El Naranjónál
Csónakba szállunk, és a túlparton álló tuktukokhoz vitetjük magunkat. Az oda-vissza útra 200 quetzalt kér a mototaxis, ami elképesztő ár egy tíz kilométeres menetért. De ez van, Guatemalában ugyanúgy 600 forint egy liter benzin, mint odahaza.
Átkelünk a Rio San Pedrón
Santa Rosita bár nincs messze, olyan rossz az út, hogy majdnem egy órán át zötyögünk a tuktukkal. Főként a bekötőút van fertelmes állapotban, a járgány alól folyamatosan pörögnek ki a kövek.
Tuktukkal jutunk el Santa Rositába
Sofőrünk a parton rak ki minket. Megadja a számát; azt mondja, hívjuk nyugodtan, ha végeztünk, jön értünk.
A pásztor házát könnyen megtaláljuk, a felesége pedig ha nem is kedélyesen, de fogad minket. Röviden elbeszélget velünk, de éppen főz, ezért azt ajánlja, jöjjünk vissza késő délután az istentiszteletre.
Santa Rosita és a Rio San Pedro völgye
Sétálunk a faluban, de semmi különös nincs benne, hacsak nem az, hogy a faluban nyoma sincs egyetlen nagy egyház templomának. Jehova tanúi, mennonita és mormon közösségi házat látunk, katolikust vagy evangélikust nem.
Santa Rosita kikötője azonnal érzékelteti velünk, hogy az itt élő mennoniták kicsit mások, mint amilyennek anno megismertük őket
Az utcán egyszercsak szembejön velünk két hölgy klasszikus mennonita népviseletben. Hatalmas mosollyal az arcukon üdvözölnek minket, mintha nem is mennoniták volnának. Találkoztunk már ennek a közösségnek a tagjaival Bolíviában és Paraguayban, de ilyen közvetlenséget sehol nem éreztem az irányukból. Azonnal szóba elegyednek velünk, nagyon kíváncsiak, mit keres egy magyar pár két pici gyerekkel egy olyan világvége helyen, mint Santa Rosita. Miután elmesélem jöttünk okát, miszerint csak látni akartuk, hogyan élnek Észak-Guatemalában a mennoniták, azonnal mesélni kezdenek.
Az idősebb, de így is hihetetlenül fiatalos hölgy kanadai, évek óta Santa Rositában él. Mary eredetileg a dél-guatemalai Oratorióba érkezett a családjával missziót vállalni, de két éve segítséget kértek az itt élők, ők pedig átköltöztek az esőerdőbe. Négy gyermekével és férjével egy gazdaságot vezetnek, ott önkénteskedik Christine, aki az Egyesült Államokból utazott idáig a Mennonita Air Mission keretében.
Ez a projekt a világ mennonitáinak összefogását tűzte ki célul. Arról szól, hogy a közösség tagjait azokra a helyekre küldjék, ahol az őslakosokkal való együttélés megteremtése a cél. Santa Rosita ilyen hely, mert az itt élők többsége nem európai vagy amerikai, hanem a polgárháborúk elől menekülő felvidéki maja, akik sok esetben egymás nyelvét sem értik.
Mary és Christine rácáfolnak az eddig a mennonitákról bennünk élő képre
- Nagyon nyugodt itt az élet - kezdi Mary - Jól megvagyunk a helyiekkel, soha, semmilyen probléma nincs közöttünk.
- A helyiek van, hogy csatlakoznak a mennonitákhoz? - érdeklődöm.
- Igen, persze. Sőt, vegyes házasságok is vannak, bár az inkább Oratorióban jellemző.
- Idefelé láttunk Jehova és mormon templomot is. Velük milyen a kapcsolat?
- Semleges. Velük ellentétben mi nem térítünk, mi csak éljük az életünket, de azzal sincs semmi gond, ha valaki mormon vagy Jehova tanúja lesz. Végülis ugyanaz mindannyiunk istene.
Mikor megemlítem neki, hogy a dél-amerikai és a Belize-i mennonitákat sokkal zárkózottabbnak ismertem meg, nem lepődik meg.
- Bár Bolíviában még nem jártam, de Belize-ben igen. Ők sokkal konzervatívabbak, mint mi vagyunk, sokan máig nem hajlandóak például autóba ülni.
- Igen, ezért lepődtem meg, amikor találkoztam Deannel El Naranjóba. Szép nagy autója van.
- Guatemalában nem olyan szigorúak a közösség elvárásai, mint Belize-ben. Itt mindenki azt csinál, amit akar. Nekünk a családdal például egy jól működő gazdaságunk van, ami felesleget termesztünk, azt El Naranjóban eladjuk. Dean orvos, saját klinikája van. Belize-ben sokan orvosságot sem hajlandóak szedni, csak a saját kertben termesztett gyógynövényben hisznek.
- Ez miért van így?
- Nem tudom. Talán azért, mert a határ túloldalán már generációk óta élnek mennoniták, míg Guatemalában ez egy új dolog. Santa Rosita alig 30 éve létezik. Ide már olyan fiatalok érkeztek, akik Kanadában és az Egyesült Államokban modernizálódtak. Ezért nincsenek errefelé tiltások, mindenki azt csinál, amit csak szeretne.
Santa Rosita mennonita temploma
Elbúcsúzunk Marytől és Christine-től, majd a falu mennonita temploma felé vesszük az irányt. Ott épp Mary fia lapátol egy másik fiatallal, Jonathannel, aki az egyházi birtok kezelője. Meginvitál magához, vízzel kínál és bemutatja fiatal feleségét, Sherylt.
- Mi mennoniták valójában nem házasodunk, csak párt választunk. Ha a lány is úgy dönt, hogy a fiúval akarja leélni az életét, akkor ezt bejelentjük a közösségnek, akik ezt tudomásul veszik, így a fiatal pár megkezdheti a közös életét.
- Ti mióta vagytok együtt?
- Nem olyan rég, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Még Idahóban tartoztunk egy felekezethez, aztán én itt kaptam munkát, Sheryl pedig tavaly utánam jött - meséli Jonathan.
- Jó itt élni? - fordulok Sherylhez.
A lány elmosolyodik, majd a férjére néz és csak annyit mond:
- Más, mint odahaza. Van, ami nehezebb, van, ami könnyebb.
- Mire gondolsz pontosan?
- A klíma sokkal jobb. Nincs tél, soha nincs hideg. De a ház azért nem egy álomlak - biccent a fejével a bejárati ajtó felé - Mostanra megszoktam, nem zavar, de az első pár hónap kemény volt.
Sheryl és Jonathan nem gazdálkodnak, száz százalékban kiszolgáltatottak a Mennonita Egyház adományainak és a közösség támogatásának. Azt mondják, kisebb munkákból tartják fenn magukat. Jonathan szeret szerelni, az elromlott gépeket macerálja, ha épp nem a templomot építi.
- Remélem, egyszer lesz egy boltom El Naranjóban, de előbb családot alapítunk - zárja mondandóját a srác.
Sheryl és Jonathan is meginvitálnak a házukba
Santa Rosita nem azt nyújtotta, mint amit vártunk tőle. Kicsit féltünk attól, hogy a mennoniták zárkózottak lesznek, de szerencsére egy hihetetlenül nyitott, kedves közösséget ismerhettünk meg. Most már biztos, hogy Belize-ben is felkeressük majd ezt a közösséget, hátha ott is hasonló élményekben lesz majd részünk.
Tuktukosunkkal visszatérünk El Naranjóba, ahol lebeszélem a holnapi fuvaromat La Joyancába. Előtte azonban még bedobunk egy vacsorát a központban rengeteg pénzért. Nézve ezt az eszeveszett inflációt a világban, én is kezdem úgy érezni, jobb lenne valamilyen mennonitához hasonló közösségben létezni, nem foglalkozva a modern világ gyakran életidegen dolgaival. Lesz ezen időnk gondolkodni a következő öt hónapban...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
