Belize amilyen pici, annyira sok látnivalóval büszkélkedhet. Eddig is láttunk sok gyönyörűséget ebben az országban, elég csak Lamanaira, Caracolra vagy Toledo indián falvaira gondolni, de az abszolút favorit a Mayflower Bocawina Nemzeti Park. Ennyi állatot, ilyen madárvilágot már régen láttam, az ösvények is könnyen járhatók, még ha a túrák fárasztóak is. Ötcsillagos dzsungeltúra Belize-ben!
San Ignacióból Dangrigába szeretnénk eljutni, ehhez első körben Belmopanba utazunk. Szerencsére nem kell sokat várni arra, hogy induljon egy busz a Karib-tengerhez, de mielőtt elérnénk azt, tartunk egy megállót a hegyek között, még pedig azért, hogy felkeressük a St Herman's barlangot, valamint a Blue Hole-t, mivel ezekre a múltkor nem volt időnk.
Barangó útban a St Herman's Cave-hez
A belépő fejenként 4 dollár, ami teljesen rendben van, pláne a Belize-i standard árak fényében. A barlanghoz egy széles és gondozott ösvény vezet, könnyen tudnak rajta a gyerekeim is végigmenni, még ha Zarándot olykor át is kell emelni egy-két gyökéren.
Az állatvilág nem túl impozáns, néhány pillangón kívül csak mókusokat látunk, pedig a látogató központban szarvasokra, majmokra és színes madarakra hívják fel a nagyérdemű figyelmét.
Mókusokon kívül nem sok mindent látunk az ösvényen
A barlang nem egy nagy eresztés, rengeteg szebbet láttunk már ennél életünkben. Barangó mostanra azt is tudja, miként képződnek, és hogy mi a különbség a sztalagmit és a sztalaktit között.
Amerikai turisták ereszkednek le a barlangba
A St Herman's Cave bejárata
Barangó ismerkedik a cseppkövekkel
A barlang után gyalog indulunk neki a Blue Hole-nak, egy apró víznyelőnek, aminek a színe valószerűtlenül kék. Illetve csak a képeken az, mert a 2006-os emlékeim szerint azért messze nem olyan látványos a tó, mint azt az ember a fotók alapján elképzeli.
Az ösvény három kilométer hosszú, amivel nem lenne gond, ha nem lenne tele szúnyoggal, Zaránd pedig nem aludna el a kezemben. Így, mire megérkezünk a tó előtti parkolóhoz, az alkarom alaposan össze van csípve, de nem számít, az a lényeg, hogy a fiamat ne találják meg a vérszívók, mert nagyon érzékeny rá, azonnal tele lesz vörös pöttyökkel, ha őt csípik.
A Blue Hole tényleg nem egy nagy eresztés, ráadásul a víz is hideg. Egy amerikai páros azért csobban benne, de nem ők az igazi látványosság, hanem egy nővé operált mély hangú fiú, aki idegesítően kihangsúlyozza a feminim vonásait. Barangó nem is nagyon érti, mit lát. Próbálom neki elmagyarázni, de egy alig öt évesnek nehéz a jelenségről mit mondani úgy, hogy értse.
A Blue Hole sem kápráztat el minket annyira
Mivel a nagy zsákjainkat a barlang látogató központjában hagytuk, vissza kell oda gyalogoljunk. A moszkítókat elkerülve inkább az út szélén bandukolunk, ahol próbálunk stoppolni, nem sok sikerrel. Végül az egész távot le kell sétáljuk. Mivel végig kell cipeljem Barangót és Zarándot, nem vagyok jó hangulatban, mire visszaérünk a park bejáratához.
Várjuk a buszt a St Herman's Cave bejáratánál
Az út szélén legalább egy órát várakozunk, mire jön egy busz, ami alig másfél óra leforgása alatt Dangrigába röpít minket. A Google Maps alapján a legtöbb szálló a North Stann Creektők délre eső városrészben van, de ami megfizethető számunkra, egy okádék, amiben pedig aludnánk, azt nem bírja el a pénztárcánk. Több mint egy órán át járom az utcákat a nagyobbik fiammal, mire sikerül találnunk egy szobát egy kínai bolt felett; a Weyohan Hotelben 40 dollár egy kezdetleges kétágyas szoba, hideg vizes zuhannyal. A szállásadó csaj amúgy hihetetlenül közvetlen, nem átlagos kínai; az itt élő ázsiaiak általában átnéznek a saját vendégeiken. A gyerekeimmel például egészen jól szót ért, talán ez az első alkalom, hogy Barangót sikerül arra bírni, hogy megszólaljon angolul.
Megérkeztünk Dangrigába
Dangriga 10 000 lakójával Belize ötödik legnagyobb települése, a garifúna kultúra központja. A város lakóinak 80%-a fekete, akik a 19. század közepén Hondurasból vándoroltak ide, miután eltörölték a rabszolgaságot. A város abszolút nem szép, sőt, kifejezetten lepukkant, naplemente után az ember nem szívesen tartózkodik az utcán. Szerencsére a szállónktól nem messze van egy útszéli sütögető, akinél tudunk venni csirkét és fry jacks-et, így a vacsoránkat elkölthetjük a szállásunkon.
Dangriga elég lepukkant egy város
Másnap a közeli Hopkins a cél, mivel minden fórum azt írja, ez a település Belize rejtett gyöngyszeme. Oly annyira rejtett, hogy Dangrigából mindössze napi egy busz indul a városba, késő délután, így nem tudunk mást tenni, mint egy PG-be tartó buszra felszállni, az elágazásnál pedig leszállni, ott pedig taxit fogni. Nem olcsó mulatság, a 30 kilométeres utazásunk több mint 20 dollárba kerül így.
Nos, nem tudom, kik hájpolják fel a városkát a Tripadvisoron és egyéb fórumokon, de Hopkins minden, csak nem gyöngyszem. Azt, hogy egyesek próbálják Placenciához hasonlítani, teljesen röhelyes, mert ebben a városkában a világon nincs semmi, ami egy turista számára érdekes lehet. A víz zavaros, a parton térdig ér a hínár, ráadásul minden zárva van, nem csak az utcák, a part is teljesen kihalt.
Hopkins akár jó hely is lehetne, de nem az, és erről nem csak a hínár tehet
A gyerekeim azért feltalálják magukat, homokoznak, autóznak, de a vízbe nekik sincs kedvük bemerészkedni.
Zaránd és Barangó Hopkinsban is találtak homokozó partnert
Szerencsére a parton találunk egy magánházat, ahol főzöcskéznek, így nem maradunk étel nélkül. Pettyes paka és aguti a menü, aminél jobbat álmodni sem tudtam volna magunknak. Ha másért nem, emiatt érdemes volt ellátogatni Hopkinsba.
Pettyes pakát és agutit ebédelünk
Péntek este van, Dangriga megelevenedik. Sajnos a szállónktól nem messze működik egy bár, amiben bömböl a reggaeton, így nehezen jön álom a szememre. A gyerekeket ez kevésbé zavarja, ők simán alszanak zene mellett.
Másnap nagyon korán kelek, mert a tervem az, hogy végigjárom a Mayflower Bocawina Nemzeti Park ösvényeit. Hosszú napnak ígérkezik, ezért Eriék nem jönnek velem, maradnak Dangrigában a parton.
Sötétben botorkálok ki a buszpályaudvarra, ahonnan 6-kor indul a busz PG-be. A nemzeti parkba vezető földútnál szállok le, ahonnan hat kilométert kéne gyalogoljak a bejáratig, de szerencsémre érkezik egy terepjáró. Egy amerikai hölgy a tinédzser lányával, Placenciából érkeztek bérelt kocsival. Mázli, hogy felvesznek, mert a park nagy, ha le kellett volna sétáljam ezt a hat kilométert, valószínűleg nem tudnám végigjárni az összes ösvényt.
A Bird Trailen csak egy hercegharkályt látok
A belépő 5 dollár, a fizetés után egy parkőr elmagyaráz mindent egy térkép előtt mutogatva. A teljes kör legalább 25 kilométer, bár pontos távolságadatokat ő sem tud, de azt mondja, ha szedem a lábam, megcsinálható. Gyorsan búcsút intek a fuvarozóimnak és rá is térek az első túraútvonalra, a Bird Trailre. Az ösvény nem nehéz, gyorsan teljesíthető, már csak azért is, mert nevével ellentétben alig látni rajta madarat. Egy hercegharkályt leszámítva csak egy-két bozótban ugrándozó légykapót látok, így alig 40 perc alatt teljesítem a távot. Ebbe ráadásul belefér egy kis lófrálás Tau Witz romjai között. A feltáratlan maja romváros legizgalmasabb tagja egy megdőlt obeliszk, ami feltehetőleg egy faragás előtt álló sztéle lehetett. Hogy miért nem készült el, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy Tau Witz mettől meddig volt lakott.
Tau Witz romvárosa tökéletes helyszín egy kis pihenésre
Visszatérve a park bejáratához két vízesést keresek fel. A hosszabb ösvénnyel indítok, ami a New Waterfallhoz vezet. Teljesen felesleges több mint öt kilométert ide gyalogolni, mert abszolút érdektelen a vízesés, az állatvilág is gyér. Az Antelope-vízesés már egy fokkal izgalamsabb, ráadásul oda felfelé kell menni, ezért megizzasztja az embert. Itt turistákkal is találkozom, egy amerikai családdal, akik önfeledten ugrálnak a zuhatag tetején kialakult természetes medencébe.
A New Waterfall teljesen érdektelen
Az Antelope-vízesés sem egy nagy szám, de legalább magas
Az Antelope felett lehet fürdőzni
Még csak dél van, de már letudtam 12 kilométert. A leaírások alapján most jön a neheze, a 5 Falls Trail. A 13 kilométeres körtúra alatt - micsoda meglepetés - öt vízesést érintek majd, de azok nincsenek közel. Másfél órát gyaloglok a dzsungel mélyén a szúnyogosban mindenféle látnivaló nélkül, csak az állatvilág miatt érdemes erre bóklászni. Az egyik fán temérdek ormányos medve ugrándozik, egészen jó képeket tudok róluk készíteni. Fél óra eleteltével pedig egy szarvas tűnik fel az ösvényen. Bambán néz rám, amíg én szépen körbefotózom.
A Big Drop Waterfall felé zseniális az élővilág
Az ösvényről egy ponton le lehet térni egy régi hőszivattyúhoz. Régen bányát akartak nyitni a környéken, de a természetvédelem közbeszólt. A kezdetleges gép azóta is ott áll a dzsungelben magányosan.
Furcsa ilyen gépeket látni az erdő mélyén
Innen nagyjából húsz perc gyaloglás a nemzeti park legszebb vízesése, a Big Drop Waterfall. Nagyjából 200 métert kell szintben lefelé ereszkedni, az utolsó szakaszon kötelekbe kapaszkodva, mire az ember megpillantja a zuhatagot. Ennek a víznek már van ereje, akár a vízesés elnevezés is indokolt tud lenni.
Ezen a kötélen kell leereszkedni a Big Drop Waterfallhoz
Oké, ezért a vízesésért érdemes ennyit gyalogolni
Miután visszakapaszkodom az ösvényre, több apró vízesés kerül az utamba. Az első a Peck Falls, amit jobb helyeken zúgónak neveznek, a második a Tears of the Jaguar Falls, amihez egy meredek ösvényen kell leereszkedni, a sorban következő pedig a Bocawina Falls, aminek a felső és az alsó szakaszát is felkeresem. Ez utóbbinál épp egy amerikai csapat készül rapellezni.
Peck Falls
Tears of the Jaguar Falls
Bocawina Falls
Innen nincs messze a nemzeti park szállodája, de mielőtt betoppannék a lodzsra, találok egy fát, ami hemzseg a madaraktól. Amíg a Bird Trailen szinte semmit nem láttam, itt tangarák és légykapók sokasága repül be a kamerám lencséje elé, de látok aracarit, sőt, egy trogont is.
Ezért a madárvilágért szerettem bele a Mayflower Bocawina Nemzeti Parkba
A lodzson iszom egy üdítőt, majd elindulok kifelé, mivel kezd későre járni, és ha nem találok fuvart, vár még rám egy hat kilométeres séta. A lodzs kocsija többször is elmegy mellettem, de egyszer sem áll meg, hiába stoppolok. Legalább 40 percet sétálok, mire végre egy nemzeti parkos kocsi összeszed, így az utolsó három kilométert már nem kell legyalogolnom. Ráadásul a srác egész a Hope Creek-i elágazásig visz, úgyhogy tudok vele beszélgetni egy kicsit. Azt mondja, iszonyú a munkája, mert heti hat napot kell melóznia, amiért alig kap 800 dollárt havonta és még a benzint sem állják neki. Nem tudja, mi tévő legyen, mert Hope Creekben semmilyen munka nincsen, így ha itt felmond, mehet ismét banánt szedni vagy Dangrigába halászni. Na ja, az ember az árak láttán azt gondolná, Belize-ben jól fizet a turizmus, de ez messze nincs így. A lodzson is 160 dollár egy éjszaka egy főnek, mégsem termel annyit, hogy az alkalmazottakat meg tudják fizetni. Talán pont ezért olyan kedvetlen ebben az országban mindenki. Mert hogy mosolyt a helyiektől nem sokat kap az ember Belize-ben.
Az elágazásnál fogok egy furgont, az azonban csak Sarawináig visz. Itt már buszt kell várjak, ami nem jön gyorsan, így végül szürkületben esek be Dangrigába.
Harminc kilométert vagy talán annál is többet gyalogoltam a mai napon, de abszolút megérte. A Mayflower Bocawina Nemzeti Park egyértelmű kedvencemmé vált Belize-ben. Régen láttam ennyi állatot, főleg madarat egy helyen. Biztos, hogy ide még visszatérek egyszer.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
