Az utolsó San Ignacióban töltött napunk is sok látnivalót tartogat. Elsőként felkeresem a 1000 Foot Waterfallt, amiről szép emlékeim vannak még 2006-ból, majd a családdal Xunantunich romjaihoz látogatunk el, ahol az egyik legszebb Belize-ben fellelhető maja templomhoz, az El Castillóhoz van szerencsénk.
A kocsit délben kell csak leadni, ezért a családot hátrahagyva kora hajnalban ismét nekiindulok a Mountain Pine Ridge-nek. A cél a 1000 Foot Waterfall, ami 2006-ban életem első nagy vízesése volt.
Ugyanazon az úton haladok, mint tegnap, de ezúttal nem robbanok le féltávnál, így egy óra vezetés után megérkezem abba a Hidden Valleybe, ami egy 3000 hektáros magán birtok amerikai selyemfenyők árnyékában. A lodzs egy természetvédelmi program, a Bull Run Overseas keretében működik, ami a Mountain Pine Ridge pino blanco ligeteinek megóvását tűzte ki célul. Sajnos a birtok csak előzetes foglalás esetén látogatható, így folytatom az utamat a vízesés felé.
Gyalogosan közelítem meg Belize legmagasabb vízesését, a 1000 Foot Waterfallt
Egy idő után leparkolom a kocsit, mert az út annyira járhatatlanná válik, hogy nem merem bevállalni a völgybe való leereszkedést. Innen gyalog folytatom az utamat, nagyjából 4 kilométer vár rám.
A Mountain Pine Ridge selyemfenyői nem igazán hoznak lázba, így alig 40 perc ütemes gyaloglás után megérkezem a vízesésnél kialakított látogató központhoz, ahol a kezembe nyomnak egy vendégkönyvet. Nincs rajtam kívül senki a parkban, így van időm lapozgatni kicsit a könyvet. Egészen 2019-ig kell visszalapozzak, hogy magyar névre bukkanjak; az év októberében egy Borbás Eszter nevű lány tett itt látogatást. Nem sűrűn fordul meg errefelé magyar turista, az tisztán látszik.
Isten hozott az 1000 láb magas vízesésnél!
A 2006-os emlékeim megszépítették a 1000 Foot Waterfallt, mivel sokkal grandiózusabb látványra emlékeztem. Vagy csak egyszerűen túl sok zuhatagot láttam azóta ahhoz, hogy elolvadjak a látványtól; nem ez a vízesés fog visszatérni az álmaimban, az biztos.
Láttam már életemben ennél szebb vízesést
Vissza elég sokat kell fölfelé menjek, így sikerül alaposan leizzadnom. A kocsiban persze nincs légkondi, így az út hátralévő részét az izzadságomban tocsogva kell teljesítsem. Mielőtt még leadnám a járgányt, legurulok a Barton Creekhez, hogy informálódjak, miként néz ki a barlangtúra. Most sajnos nincs időm a kirándulásra, de biztos vagyok benne, hogy jövök én még ide Mirador-csapattal.
A levezető út El Progressóból elképesztően penetráns. Tuti, hogy nem ez az ide vezető főút, csak ezért merem a kocsit leengedni a völgybe. A megérzésem helytálló, a Barton Creeket nem innen, hanem Georgeville felől közelítik meg a turisták. Miután összeírok minden szükséges infót, beülök a kocsiba és visszatérek San Ignacióba.
A Barton Creek bejárata a csónakokkal
A kocsi leadása több mint vicces. A tulajdonos meg se nézi, milyen állapotban hozom vissza a járgányt, azonnal visszaadja a 300 dollár letétet, mondván, nem loptam el az autót, neki pedig ennyi elég.
Erivel és a gyerekekkel dobunk egy gyors ebédet, majd irány San Ignacio legismertebb látnivalója, Xunantunich romvárosa. Ehhez a guatemalai határra tartó buszra kell felszálljunk, ami annak ellenére nem indul sűrűn, hogy a határváros, Benque Viejo del Carmen egy köpésre van. Végül délután fél három felé sikerül elindulnunk, a buszról pedig egy San José Succotz nevű faluban szállunk le a Mopán-folyó partján.
Komppal kelünk át a folyón, amin megtudjuk, a romváros négykor zár. Nincs sok időnk, ezért én Barangóval előreszaladok, Eri pedig nyugodt tempóban tolja fel Zarándot a babakocsiban. Szerencsére húsz perccel a zárás előtt még adnak ki jegyet, így a fiammal megkezdjük utazásunk utolsó maja romvárosának, Xunantunichnak a felfedezését.
Az A-13 jelű palotaépület
Az A-9-es épület
A város a nevét egy fehér ruhás nő szelleméről kapta, akit sokan láttak a romok között feltűnni a város felfedezését követő évtizedekben (a "xunan" előtag asszonyt, a "tunich" utótag pedig követ jelent). A város eredeti neve nem ismert, az is lehet, hogy nem nevezték sehogy. Ez a majákra nem jellemző jelenség annak tudható be, hogy Xunantunich a 9. századig nem tartozott senkinek a fennhatósága alá, mintha kimaradt volna a Tikal-Calakmul-Caracol viszályból és elkerülték volna a diplomáciai konfliktusok.
Az A-1 templom formáját tekintve a tikali Mundo Perdidóra hajaz, de valószínűleg nem csillagvizsgáló volt
A C-14-es vizsgálatokból tudjuk, hogy a templomokat 600 körül kezdték csak építeni, jóval később, mint bármelyik peténi maja városban. 750-ig tartott az építkezések kora, sztéléket azonban egyáltalán nem emeltek, hieroglifákat sem találtak ebből az időszakból, de más városok sem tesznek róla említést. Olyan, mintha Xunantunich egy párhuzamos világból került volna ide. Az épületeken kívül semmi nincs, ami a peténi maja városok felemelkedésére emlékeztetne, mintha kimaradt volna neki az aranykor. 750 után ráadásul következik 70 év csend, ebből az időszakban valószínűleg lakatlan volt a város. A történészek azt feltételezik, hogy Xunantunichot vagy lerohanták és szétkergették az itt élőket (bár ennek nem sok jele van a leletek alapján), vagy a város lakói gondolták úgy, hogy hátrahagyják lakhelyüket.
820-ban El Naranjo annektálja, ekkor lakják be újra a várost és kezdenek új építkezésekbe, valamint ekkor emelik az első sztélét. A század végére azonban Xunantunichot is utoléri a peténi városok sorsa; 890 körül végleg elhagyják a maják.
Az A-3 és az A-4 templom
A romváros nem nagy, mégis itt áll a Belize-i régészeti parkok második legmagasabb temploma, az El Castillo. Mielőtt azonban felmásznánk rá, feltornázzuk magunkat az A1 jelölésű templomra, ami a feltárt városrész mértani közepén helyezkedik el. Leginkább a tikali Mundo Perdidóra emlékeztet, de ez valószínűleg nem töltött be csillagászati szerepet, mivel a tájolása nem pontos. Ettől függetlenül ez a legjobb hely a fotózásra, hiszen innen nem csak az El Castillo látható, hanem a város összes feltárt épülete.
Az El Castillo Belize második legmagasabb maja temploma
A labdajátéktér felkeresése után megindulunk az El Castillo csúcsára, amit egy hátsó lépcsőn át érünk el. Ezen a részen rengeteg az iguána, ami miatt Barangó egy kicsit beparázik, de végül átlépked közöttük és megérkezik velem a templom tetejére. A kilátás egészen remek a tetőről, ezért érdemes volt szedni a lábunkat.
A xunantunichi labdajátéktér
Alattunk feltűnik Eri és Zaránd, szerencsére még őket is beengedték. Amúgy rajtunk kívül csak egy cseh turistacsoport bóklászik a romok között. Beszélünk velük néhány mondatot arról, milyen két ilyen pici gyerekkel hátizsákolni Közép-Amerikában, bár komoly eszmecserét nem tudunk folytatni, mert az anyanyelvüket leszámítva nem igazán beszélnek semmilyen nyelven.
Az El Castillo teteje
Barangó szerencsére már nem tart az iguánáktól
Visszasétálunk a folyóhoz, ahol sikerül elkapnunk az utolsó, fél 5-ös kompot. A srác engedi, hogy Barangó tekerje a csörlőt, amit nagyon élvez a fiam. Szinte azonnal jön a busz is, így még naplemente előtt visszaérünk San Ignacióba.
Ezért a kilátásért érdemes felmászni az El Castillo tetejére
Holnap hosszú utazás vár ránk Dangrigába, úgyhogy korán ágyba parancsoljuk a gyerekeket. Nehéz belegondolni, hogy már csak két hét van vissza az utazásunkból, és itt kell hagyjuk Közép-Amerikát.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
