A San Blas-szigeteket sokan tartják a Paradicsom földi kivetülésének, amire fehér homokos strandjaival, kókuszligeteivel abszolút rászolgál. Azonban, mint minden helynek, úgy San Blasnak is megvannak a maga problémái. Sajnos a túlnépesedés és a drogkereskedelem lassan megfojtja a guna indiánok otthonát, ha addig el nem tünteti a globális felmelegedés okozta tengerszint-emelkedés.
A panamai kalandjaink nem kezdődnek felhőtlenül. Bocas del Torón olyan viharba kerülünk, aminek köszönhetően értelmezhetetlenné válik az ott tartózkodásunk, így emiatt nem koptatnám a klaviatúrát. A Guna Yala azonban annak ellenére megér egy újabb bejegyzést, hogy már írtam róla korábban.
A San Blas-hegység ugyanúgy Guna Yala része, mint a szigetek
Panamavárosból terepjárókkal jutunk el az autonómiát élvező Guna Yalára, vagyis a guna indiánok földjére. Szegény gunák annyi szörnyűségen mentek keresztül az elmúlt évszázadokban, hogy megérdemlik végre a jólétet, amit a turisták és a drogkereskedelem el is hoznak nekik.
Guna Yala, más néven San Blas durván túlárazott, viszont azért a látványért, amit nyújt, szívesen fizetnek a turisták dollárszázakat. Mert hogy egy pár napos San Blas-i kiruccanás bizony százdollárosokban mérhető. A belépő az autonómia területére 20 dollár, a kikötői illeték újabb 2 dollár. A terepjárók Panamavárosból 50 dollárba kerülnek, a szállások pedig 40 és 300 dollár körül mozognak fejenként és éjszakánként. És akkor nem beszéltünk arról, hogyha az ember bárhová beteszi a lábát, újra bele kell nyúlnia a pénztárcájába, legyen az lakott vagy lakatlan sziget.
A szállónk saját strandja
A sziget túloldalán sem rossz a föveny
Régebben ezek a bungalók is a szállóhoz tartoztak, ma gunák élnek bennük
A délutáni pihenő itt?
Gyöngyi és Laci élvezik a tengert
Az egyetlen olcsó dolog a szigeteken a kábítószer, mivel a San Blas tökéletes búvóhelyet nyújt a csempészeknek. A fű grammja mindössze egy dollár, a kokainé pedig öt dollár, aminél csak a kolumbiai Patia-völgyben olcsóbb a drog. Mivel azonban az igazi piacot nem a turisták jelentik, hanem azok a colóni kereskedők, akik tonnaszám vásárolják fel a szállítmányokat, nagyon sok guna családnál nagyon sok pénz összpontosul. Erre fedősztori a turizmus.
Mivel a kábítószer jobban fizet, egyre kevesebben élnek halászatból
A Guna Yala szigetein az árak nem tükrözik a szállások és szolgáltatások minőségét, sokkal inkább arról van szó, mennyi drogpénzt kell tisztára mosni. Egy százdolláros bungaló lehet sokkal jobb minőségű, mint egy háromszáz dolláros, minden azon múlik, melyik kereskedőcsalád melyik drogbáró által menedzselt hostellel vagy túraszervező céggel áll kapcsolatban. Bár az autonómia határán folyamatos a drogellenőrzés, ez csak a turisták elrettentésére szolgál, mivel a nagy tételek vagy a San Blas-hegység ösvényei mentén kerülnek Colónba, vagy Miramar és Palenque halászkikötőin keresztül. Milyen véletlen, hogy Panama leghíresebb elektronikus zenei fesztiválja pont Palenquében van, nem?!
Ilyen naplemente fogadott minket minden délután
Így is lehet búcsúztatni a napot
Ezúttal is Narasgandupra igyekszünk, lévén régi, jó kapcsolatot ápolunk a szigeten élő és szállót üzemeltető guna családdal. Ők azon kevés turizmussal foglalkozó családok egyike, akik nincsenek benne a drogbizniszben, bár ahogy oly sok minden, úgy ez sem egyszerű történet. Ausel évről évre újítgatja, szépítgeti a szállóját, azonban akad gondja is: családjának egyre több tagja költözik az apró szigetre, ami így már messze nem azt a képet mutatja, mint öt évvel ezelőtt. A sok ember miatt egyre lazábbak a családi kapcsolatok, olyan emberek is beszivárognak a szigetre, akiknek háttere nem tisztázott. Érdekes, hogy hiába lakják be lassan teljesen Narasgandupot a gunák, halászcsónakból egy darabbal többet nem látni a környező vizeken. Akkor vajon miből is élhetnek ezek az emberek?!
Útban Naranjo Grandéra
Ahogy egész San Blason, úgy Narasgandupon is fontos szempont az időjárás. Ha szép az idő, minden remek, ha azonban esik, úgy a Guna Yala élvezhetetlen. Ezúttal szerencsénk van. Három csodaszép napot töltünk el a szigeteken, ahol csak esténként gyülekeznek felhők, aminek hála fantasztikus naplementékben van részünk.
Egyik nap ellátogatunk Naranjo Grande szigetére. Ez az atoll pont úgy néz ki, ahogy Narasgandup nézett ki anno: homok, pálmafák és néhány bungaló. Kérdés, meddig marad ez így.
Naranjo Grande szigete úgy néz ki, ahogy egykoron Narasgandup
Kriszti a távolba néz I.
Kriszti a távolba néz II.
Amikor a karibi álom valósággá válik
Menet közben érintjük azt a zátonyt, ahol százával gyűlnek össze a tengericsillagok. Bár nem vagyok egy nagy snorkelbajnok, Guna Yala ezen részét mindig élvezem.
Játék a tengericsillagokkal
A legszebb szigetnek azonban nem Naranjo Grande, hanem Narasgandup szomszédja, Bidirdubb találtatik. Éveken át bámultam az apró atollt, de soha nem csónakáztam át, egészen mostanáig. Itt is készül valamilyen projekt, valószínűleg pár éven belül ezt a szigetet is ellepik a turisták, most azonban csak és kizárólag a miénk.
Bidirdubb szigete nyerte el leginkább a tetszésünket
Ezzel a csónakkal kéne átvitorlázni
Ó úgy élvezem én a strandot...
Köszi lányok ezért a képért!
Évről évre egyre nehezebb a San Blas-szigeteken jó helyeket találni. Elsősorban nem a turisták, hanem az őslakosok miatt, akik között még mindig rengetegen vannak, akik hat-nyolc gyermeket hoznak a világra. Mára több mint 50 000-en vannak, akik többsége a drog és turizmus miatt a szigeteken próbál megélhetést találni. Ez azonban olyan zsúfoltsághoz vezet, ami nem csak az idegenforgalmat, de magát a fennmaradáshoz szükséges életteret is veszélyezteti. Úgy néz ki, Narasgandup néhány éven belül Isla Carti vagy El Porvenir sorsára jut: nem maradnak fák, sem homokos strandok, csak kosz, szegénység és persze kábítószer. Ha előtte el nem nyeli őket végeleg a tenger...
Búcsú Guna Yalától
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
