Hangulatos utcák, színes házak, szép katedrálisok... Ez Granada, ha az ember csak beugrik egy napra. Általában azonban a turisták tovább maradnak, mert beszívja őket a város varázslatosan nyugodt légköre. Pedig nem volt mindig ilyen békés hely Granada.
Moyogalpából este 6-kor indul a komp San Jorge kikötőjébe. Ez már nem azonos azzal az ütött-kopott, leharcolt teknővel, amivel útban ide kis híján a cápáktól hemzsegő tóba süllyedtünk, hanem egy gigantikus, két szintes komp. Az utazás a szárazföldig így sem rövidebb, mint idefelé, mert az esti, viharos erejű szél által korbácsolt hullámok folyton visszadobálják az ormótlan hodályt a sziget irányába. Én személy szerint nem nagyon bánom a késlekedést, mert roppantul élvezem a vulkánok látványát és a hajót kísérő sirályok társaságát.
Sirályokat etetek, amíg nyugodt a víz
Jócskán naplemente után kecmergünk ki a San Jorge-i kikötőbe, ahol azonnal lekapcsol bennünket egy taxis és felajánlja, hogy a "csak ma, csak nekünk” akció keretében mindössze 40 dollárét elszállít bennünket az innen 5 percre található Rivasba. Tessék, megint madárnak néznek minket. Élelmes barátunk ajánlatán jót mulat az a mögöttünk sétáló rivasi pár is, akik hosszú hétvégézni voltak a szigeten, és kocsijukat a kikötőhöz tartozó parkolóban hagyták. Gyorsan megtaláljuk a közös hangot és felajánlják, hogy bevisznek minket a városba.
Barátaink a főtér környékén tesznek ki bennünket, de még vagy egy órán át bolyongunk a semmitmondó városka központi részén, mire szállásra bukkanunk. Azt állítottuk, hogy Nicaragua jóval olcsóbb Costa Ricánál, de minőségben is jócskán alatta marad. Rivasi szállásunkat, aminek falait rongált kartonpapírokból építették, és ahol a hálóval egy légtérben lévő fürdőszobából folyamatosan elviselhetetlen ürülékszag terjeng, a legnagyobb jóindulattal sem tudnám hotelszobának nevezni.
Rivasban van egy katedrális, de ennyi és nem több
Másnap reggel járunk egyet a főtér szürke katedrálisa körül, majd csomagostul kislattyogunk a piac mellé, arra a helyre, ahol a Nandaime irányába közlekedő buszok összeszedik az utasokat. Mire a buszparkolóhoz érünk már fejenként vagy egy tucat rosszarcú suhanc csüng a nyakunkon, akik mind sokkal jobban tudják nálunk, hogy hová megyünk, és ha kell, ha nem, fel akarnak tuszkolni bennünket egy szerintük épp megfelelő autóbuszra. Endre kitér a hitéből és felemeli a hangját, erre a srácok gyorsan eliszkolnak.
A nandaimei elágazásig közlekedő buszon ismét kifizetjük a helyi ár kétszeresét a fuvarért, majd ezek után újra megjelenik a jegyszedő srác, hogy az ülések mögötti mocsokba behányt zsákjainkért további 10 cordobát számoljon fel. No, de nem ezért szeretjük Nicaraguát. Hanem miért is? Egész Közép-Amerikában nincs az a zsúfolásig tömött csirkebusz, amire ne férne fel még legalább egy átlagos méretű, tíz tagú család. Bömböl a salsa. A tumultusban mindig van buszonként minimum három artikulálatlan hangon sikoltozó árus, aki egy oltári nagy méretű vajlingban a hóna alatt sült csirkét, cseppfolyósra olvadt fagylaltot, cukros fánkot vagy üdítőt cipel magával, és diszkréten átgyalogol azon az egy lábadon, amit az ülések és a cipők közötti 15 centis részre próbálsz meg bepasszírozni. Aztán következik a jegyárus még vagy négyszer, na meg az a kövér néni, akinek időközben eszébe jut, hogy hoppá, a kukoricazsákot meg hátulra pakolta. Azt bizony őrizni kell, nehogy már leszálljon és elszaladjon valamelyik megállóban. Apropó, megálló. Ha spanyolul tanulsz és Nicaraguába készülsz utazni, azt a szót, hogy parada, nyugodtan átugorhatod. A busz ugyanis nem áll meg sehol, legfeljebb lassít, de csak abban az esetben, ha egy utas eszeveszett hangerővel kurjongatni kezd, hogy "baja, baja, baja!", ami kulturáltan annyit tesz, hogy "le, le, le!". Ezt viszont meg is teszik a helyiek kb. minden második ház előtt, nehogy már valakinek tíz métert kelljen gyalogolnia. Az utasok többsége kézzel eszi a buszon az olajtól tocsogó sült csirkét káposztával, aztán mindent összefogdos zsíros kézzel, és néha még a lehúzott ablakokból áradó huzat segítségével egy kis nyálas káposztadarabka is érkezik innen-onnan az arcodba.
Csirkebusszal élmény az utazás
Megérkezünk a nandaiméi elágazáshoz. A hátsó ajtó kinyílik, a jegyszedő vagy két méter magasról levagdossa a zsákjainkat az út közepére. Endre ugrik utánuk, engem meg „rapido, rapido!” kiáltások közepette kedvesen lelök a srác a még jócskán mozgó járműről.
A kereszteződésben mangóárusok kínálják a hőségben kókadozó, mézédes portékájukat, azzal vígasztalódunk ebéd helyett. Szűk negyed óra alatt érkezik egy busz Granada felirattal, amivel közel fél óra alatt Nicaragua leglenyűgözőbb városába érkezünk.
Granadát egy spanyol konkvisztádor, bizonyos Francisco Hernandez de Córdoba alapíttotta 1524-ben, akkortájt, amikor az ország északkeleti részén egy másik spanyol várost is létrehozott León néven. E két város innentől kezdve folyamatosan azon viaskodott, hogy kié a közigazgatási és politikai vezetés. Granada Leónnal szemben óriási kereskedelmi előnyre tett szert kedvező földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően. A Nicaragua-tavat az Atlanti-óceánnal összekötő San Juan-folyó az ország hajóforgalmának legfotosabb útvonalává vált, ezzel fontos kikötővé téve a települést. Az ígéretes kereskedelmi csomópont nem hagyta nyugodni sem az angolokat, sem a hollandokat, ennél fogva a kor kalózainak folyamatos harctere volt. A16-17. században rendre kifosztották, romba döntötték vagy épp felégették Granadát.
Granada évszázadokon át Nicaragua legfontosabb városa volt
A várost a későbbi korokban folyamatos politikai belviszályok és függetlenségi harcok fosztották meg a nyugalomtól. Itt szerveződött a 19. században az Egyesült Államokkal és a katolikus egyházzal szoros kapcsolatot fenntartó vezetőkből Nicaragua konzervatív pártja, ami a leóni liberálisok fő ellenlábasa volt. Sokáig a két párt egymást váltogatta az ország élén, de a konzervatívok által támogatott Anastasio Somoza 1936-os hatalomrakerülése után a liberálisok kénytelenek voltak évtizedeken át a nagypolitikát távolról figyelő ellenzék szerepét betölteni. Somoza elnöksége alatt az országban állandósult az erőszak, az elnök ráadásul a nemzeti liberális párt nyílt és erőszakos megsemmisítését hirdette. Az 1980-as években aztán fordult a kocka. Somoza el, a hatalmat a szovjetek által támogatott szandinista vezér, Daniel Ortega ragadta magához. Na és ő mit csinált? Hát üldözte és bebörtönözte a Somozát támogató konzervatívokat.
Granada főtere
A 20. században a Granada és León közötti csatározás nyílt ideológiai harccá változott, ami a két város közötti versengést ugyan nem szüntette meg, de legalább a vidéket is bevonta az ellenségeskedésbe. Bár ma Managua a főváros, mind Granada, mind León lakói nagyon büszkék arra, hogy 500 éven át képesek voltak borsot törni a másik város orra alá.
Öregurak élvezik, hogy végre nyugalom van a városban
2009-ben jártam itt először. Granada már akkor is kiemelkedett szépségével az egyébként esztétikai szempontból nehezen méltányolható nicaraguai nagy városok sorából. A várost Gran Sultanának is nevezik, reflektálva a mór és az andalúz jellegére.
Granada az elmúlt években olyan bámulatos mértékű változáson ment keresztül, hogy alig ismerünk rá. A főteret körülvevő kis utcák mindegyike fel lett újítva. A belváros élénk színűre festett bároknak, hosteleknek és éttermeknek ad otthont, de azok az utcák is bűbájosak, amikben egyszerű, fehér oszlopos, boltívvel ellátott lakóházak sorakoznak. A Nicaragua-tóhoz vezető úton ötcsillagos hotel épült, ahol külön lakosztályok üzemelnek a pénzüket elkölteni nem tudó üzletemberek számára és mindenütt szmokingos pincérek szaladgálnak koktélos tálcákkal a kezükben.
Színes házak szegélyezik a felújított utcákat
Egyik délután lesétálunk a Nicaragua-tóhoz. A tó partján álló egyszerű, szabadtéri comedorok egyikében fogyasztanánk el vacsorára szánt csirkés rizsünket, de hirtelen óriási rajokban lepik el az arcunkat és a ruháinkat a bogarak. Állítólag ilyenkor, a száraz és az esős évszak határán ez teljesen normális, nekem mégis nehéz megszoknom, hogy amíg a falatot a számhoz emelem, hat köbméter rovar döngicsél a torkomban. Végül be se tudjuk fejezni a vacsorát, egyszerűen visszamenekülünk a város főterére.
A Plazuela De Los Leones nevet viselő főtéren álló sárga-fehér katedrális nem kicsit vonzza a tekintetet, de a környék is nagyon magával ragadó az elegáns épületegyüttesekkel, köztük a délkeleti sarkot lezáró Episcopal palotával, ami 1920 óta a granadai püspök lakhelye. A katedrális tornyába való feljutási kísérletünk elsőre kudarcot vall, mivel bent minden fel van állványozva, de a belső festéssel ügyködő munkások egyike int felénk és jelzi, hogy aprópénz fejében készségesen a torony lépcsőjéhez vezet bennünket. Blokkot persze nem kapunk.
Granada katedrálisa győnyőrűen fel lett újítva
Átsétálunk a város nyugati részébe. Itt áll a helyi indián törzsről elnevezett Xalteva templom, aminek az az érdekessége, hogy az 1800-as évek közepén katonai erődként használták, majd az évszázad végén egy földrengés romba döntötte. A mai elegáns formáját állítólag 1921-ben nyerte el.
A Xalteva templom egy helyi törzsről kapta a nevét
Nem kevésbé érdekes az 1626-ban épült Guadalupe templom története, ami 1856-ban William Walker menedékéül is szolgált egy rövid ideig. Walker amerikai zsoldosokból verbuvált seregével beállt a liberálisok közé, bevette Granadát, majd ügyesen kibékítette a háborúzó feleket, így vált az ország főparancsnokává. Annyira megtetszett neki a hatalom, hogy fejébe vette, polgárháborút robbant ki minden közép-amerikai országban, majd felszabaítóként bevonulva békét hírdet, s ő lesz a kontinens királya. Az egyesült guatemalai-salvadori-hondurasi-nicaraguai csapatok azonban viszonylag rövid időn belül kiebrudalták, véget vetve az amerikai álomnak.
William Walker ebben a templomban szállásolta el magát egy rövid ideig
A Guadalupe és a Xalteva templom harangtornyába nem sikerül feljutnunk, szemben az Inglesia La Merceddel, ahol viszont az 1500-as években épült tornyot úgy alalíktották ki, hogy a látogató 360 fokban minden irányban kitekinthessen a városra és környékére. Keleti irányban a katedrális, mögötte a hatalmas Nicaragua-tó, délre pedig a Mombacho lélegzetelállító vulkáni kúpja tűnik fel.
Kilátás az Iglesia La Merced harangtornyából
A sok szép templom és utca mellett a legizgalmasabb egy múzeum, ahol azokat a régi, nagy kövekből kifaragott gyíkfejű, embertestű szobrokat őrzik, amik állítólag a Zapatera-szigetről kerültek elő. Hogy ezeket az amorf, sem emberre, sem állatra nem hasonlító valamiket kik, mikor és miért csinálták, nem tudjuk. Däniken imádóknak erősen ajánlott.
Hogy ezeket kik csinálták, rejtély
A múzeum másik felében a nicaraguai naív festészet remekei láthatók. Pont olyan színes mindegyik kép, mint maga az ország.
Pont olyan színesek, mint maga az ország
Hiába a kontinens egyik legszegényebb országa Nicaragua, errefelé mindenki jókedvű és életvidám. A kiskocsmák mind tele vannak sört vedelő kalapos urakkal, az utcákon pedig a kofák megállás nélkül árustíanak valamit. Bár a turistát folyamatosan mindenki át akarja verni, mégis jó érzés itt lenni...
Granadának van sítlusa
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
