La Ceiba annak ellenére nem egy turistaközpont, hogy közel van hozzá a Pico Bonito Nemzeti Park és a kevésbé ismert Cuero y Salado Vadrezervátum. Ez utóbbi nagyon elnyeri a tetszésemet. Honduras lesz az új Costa Rica?
Minden alkalommal, mikor Roatán vagy Utila felől közeledek a szárazföld felé, eláll a lélegzetem. Imádom Honduras partmenti hegyvidékét, mert teljesen érintetlen, olyan, mint volt Kolumbusz idejében; állítólag ő is elhajózott errefelé.
A La Ceiba fölé magasodó hegynek neve is van, úgy hívják, Pico Bonito. A 2435 méter magas csúcs elérése állítólag nagyon nehéz, az út majd egy hétig tart. Nekem most nincs ennyi időm, de a hegyvidéket magába foglaló nemzeti parkba szeretnék végre tenni egy kirándulást, mert bár tíz éve rendszeresen járok errefelé, eddig valahogy mindig kihagytam.
Érkezés La Ceiba kikötőjébe
A kikötőből taxival érkezem La Ceiba belvárosába, ahol hatalmas a dugó. A Hotel Casa de Espanánál unom meg a kocsiban ücsörgést. Kiveszek egy szobát, a tulaj pedig közli, hogyha társaságra vágyom, a tetőteraszon van egy gringó, éppen rumozik.
La Ceiba nem egy turistafészek, aki itt éjszakázik, annak elég nyomós okai kell legyenek. Nigelnek vannak ilyen okai. Ausztrál létére évek óta a Kajmán-szigeteken dolgozik, mert elmondása szerint kétszer annyit lehet keresni, mint odahaza. Pincér egy olasz étteremben, s bár hivatalosan minimálbért, tehát 1200 dollárt kap, a jatt a rosszabb hónapokban is meghaladja a 4000 dollárt, de decemberben a 6000 is összejön. A pincérkedéssel annyit keres, hogy elég mindössze 6 hónapot dolgoznia, a másik 6 hónapban hódolhat a szenvedélyének, az utazásnak. Most épp az utazása végénél tart, már volt is Kajmánon, de a főnöke elfelejtette kikérni a munkavízumát, rezidensként pedig turistavízummal nem tartozkódhat a szigeten, így amíg el nem készülnek a papírjai, kénytelen La Ceibában héderelni. Hirtelen felindulásból ide talált olcsó repjegyet.
Nagyon megörül nekem, mert már egy teljes napja unatkozik a tetőteraszon. Nem beszél spanyolul, így pont kapóra jövök neki - végre lesz kivel kimerészkednie az utcára. Én sem bánom a társaságát, mert egyrészt van rumja, másrészt nem kell egyedül bóklásznom a nemzeti parkban.
La Ceiba nem szép, de legalább állandóan dugó van
A vacsorát La Ceiba tengerparti vígalmi negyedében költjük el. Tíz év alatt sokat változott ez a város is. Anno éjszaka a parton tartózkodni életveszélyes volt, most erősen ajánlott, ugyanis esténként itt gyűlik össze a város apraja-nagyja, hogy sétáljon egyet a szépen felújított mólón vagy igyon egy jó Salva Vidát az egyik újonnan nyílt bárban. Nem maradunk sokáig, mert holnap nekivágunk Nigellel a Pico Bonito Nemzeti Parknak.
Reggel kibaktatunk a pályaudvarra, mely során keresztülvágunk az egész városon. Ami nem változott 2006 óta az a temérdek szemét. Azt megértem, hogy a város nem szép, hiszen a 19. század végi banánbummnak köszönheti létezését, de hogy miért kell ekkora szutyoknak lenni mindenhol, azt fel nem foghatom.
1000 lempira nem pénz, ha egy kis szemetelésről van szó
A buszút a nemzeti park bejáratához alig tíz kilométer, mégis tart vagy 40 percen át, mert a kivénhedt csirkebusz nehezen bírkózik meg a földúttal. Nem sok külföldi járhat erre, mert úgy bámulnak ránk a helyiek, mintha ufókat látnának.
Átkelünk a Rio Cangrejal felett
A park bejáratánál egy csúnyán beszédhibás srác próbálja elmagyarázni, mik a Pico Bonito szabályai, de elég nehezen veszem ki a szavait, így végül utunkra enged. Átkelünk egy függőhídon a Rio Cangrejal felett, majd nekiindulunk az erdőnek, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a Bejuco-vízeséshez, amit már a busz ablakából is láttunk.
Nigel strandpapucsban tolja a dzsungeltúrát
Nigel nem túrázni jött Hondurasba, csak túlélni, így nincs túlöltözve; lábujjközes papucsban flangál a dzsungelben. Megszenved itt-ott a hangyákkal, de tisztességesen végigtolja a távot, ami sokkal hosszabb, mint azt előre gondoltuk volna. Jó másfél órába telik, mire elérjük a zuhatagot, ami szép ugyan, de a nemzeti parknak nem sikerült kialakítania egyetlen olyan kilátót sem, ahonnan egyben be lehetne látni.
Igazán építhetnének egy normális kilátót a Bejuco-vízeséshez
A vízesést leszámítva sok érdekességet nem tartogat az ösvény. Látunk pár gyíkot és békát, de ennyi és nem több. Az elmúlt évtizedek illegális vadászata sajnos itt is megtette a hatását.
Nagyvad helyett be kell érjük ezzel a gyíkkal
A Pico Bonito nem hagyott bennünk mély nyomot, így kicsit aggódva indulunk neki a kevésbé ismert Cuero y Salado Vadrezervátumnak, ami La Ceibától 30 kilométerre nyugatra fekszik. Annyit sikerül előre kiderítenem, hogy a park La Uniónból érhető el vasúton, ami eléggé meglep, mivel eddig úgy tudtam, Hondurasban sehol nem közlekedik vonat.
La Uniónt több mint másfél óra alatt sikerül elérnünk, mert a busz El Porvenirt is érintve olajpálmaligetek között araszol. Nyeljük a port rendesen, a végére a fülünkön keresztül is homokot okádunk. A buszról egy rozoga remiznél szállunk le, amiből egy girbe-gurba, a párhuzamost még hírből sem ismerő sínpár indul északnak a tenger felé. A szembelévő házikóból egy fickó igyekszik elénk, és közli, hogy a következő, egyben utolsó járat délután 2-kor indul, de az azonnal fordul is vissza, így nem lesz időnk a parkra.
Honduras egyetlen, működő vasútja La Uniónból megy a Cuero y Salado Vadrezervátumba
Nem azért szenvedtünk ennyit, hogy azonnal visszaforduljunk, így könyörögni kezdünk, hogy indítsanak miattunk egy újabb járatot. Nem hiszem, hogy Felcsúton el tudná intézni két magunk fajta utazó, hogy felbojgatva a menetrendet új járatot indítsanak, de Honduras nem Magyarország, La Unión pedig nem Felcsút. Bár a mozdonyvezető nem boldog az ötlettől, az irodista meggyőzi, hogy alig látogatnak ide külföldiek, jobb lesz mindenkinek, ha a kedvünkért csinál egy újabb fuvart. Annyira jófejek, hogy egy fillér pluszt nem számolnak fel érte, normál áron, 125 lempiráért visznek el minket. Mondjuk egy nyolc kilométeres vonatozásért ennyit elkérni nem túl baráti, de fogjuk fel úri huncutságnak.
Nem sikerült egyenesre csinálni a sínt
A kisvasút nagyon szakadt, alig vonszolja magát. Hondurasban megszoktam már, hogy óránként max. 20 kilométert halad az ember, tök mindegy, mivel utazik, de ez a vonat mindenen túltesz. Majdnem egy órán át ringatózunk, közben házak, ranchek és olajpálmaligetek mentén haladunk.
Nem vágtázunk
Ahol a vasút véget ér, ott kezdődik a Cuero y Salado, két folyó alkotta mangrove- és mocsárvidék. A parkőrök nagyot néznek, amikor megpillantják a szokatlan időpontban befutó vonatot. Éppen a napközbeni pihenőjüket tartották, így kicsit kapkodósra sikerül az indulásunk. A belépő 230 lempira, a csónak pedig 280 fejenként - nem olcsó mulatság a Cuero y Salado.
Csónakázunk a Rio Saladón
Sok tengerparti mocsárvidéken jártam már, ezidáig talán Tortuguero tetszett a legjobban, de a Cuero y Salado bőven tudja ugyanazt, amit a Costa Rica-i turistaközpont. Persze lehet, ez csak addig van így, amíg fel nem fedezik maguknak a turisták. Momentán azonban rajtunk kívül egy lélek nincs a parkban.
A Rio Saladón csónakázunk felfelé, közben kattintgatjuk a fényképezőt. A csónakos bátran mesél az állatokról, nem mintha bármi újat megtudnánk róluk. Elég sokszor jártam már ilyen helyeken, utoljára a Caño Negrón.
Egy jasszána vadászik a mangrovében
Aztán egyszercsak egy furcsa hangra leszünk figyelmesek. Korábban már hallottam ezt a hangot, de egészen mostanáig nem volt mihez kapcsolnom. A kuncogó hangot egy a fák ágai között rejtőzködő madár, a bujaja, vagyis kanálcsőrű bakcsó hallatja. Nagyon nehéz megpillantani, mert éjszakai állat, napközben általában nem mozdul, de ezt a példányt sikerült a motorzúgással felébresztenünk. Egy madár, amit még soha nem volt szerencsém látni. Már megérte a túra.
Ezért a nem túl jól sikerült képért már megérte a Cuero y Salado
Kicsit odébb egy bőgőmajomcsaládba botlunk. A majmok fotózásával mindig bajban voltam, mert magasan, a fák ágai között nehéz őket lencsevégre kapni. Ez a család azonban a mangrovék tetején ücsörög, így végre egészen jó képeket sikerül lőnöm róluk.
Ritkán tudok ilyen jó képet lőni egy bőgőmajomról
Látunk egy halom sast, csuklyásmajmokat és kajmánokat is, de a többségük elbújik a mangrove gyökerei között, így kép nem, csak emlék születik róluk.
Majd két órán át csónakázunk a mocsárvidéken, és azt hiszem, Nigel nevében is mondhatom, megérte a kirándulás a pénzt. Amíg Costa Ricában az ilyen parkok naponta több száz vagy akár ezer turistát is vonzanak, Hondurasban egy lélek nem abajgatja az élővilágot, az ember tényleg felfedezőnek érezheti magát.
Egy fiatal sárgakoronás bakcsó
A vonat pontosan érkezik értünk, és "repít" vissza La Uniónba, ahol a következő buszig van még időnk egyet sétálni. A faluban mintha megállt volna az idő. Mindenki a háza előtti verandán fetreng, a gyerekek az utca porában játszanak.
Stresszes az élet La Uniónban
Mióta a banánültetvényeket felváltották az olajpálmaligetek, a munka is kevesebb, mivel a pálma sokkal igénytelenebb, ráadásul jobban lehet vele keresni, mint a banánnal. Az itteniek mintha meg volnának elégedve az életükkel. Hétvége lévén semmi más dolguk nincs, mint heverészni a függőágyban, és lefotózni a véletlen idetévedt két turistát, azaz minket.
A gyerekeknek aranyéletük van
Este Nigel jó hírt kap. Megvan a munkaszerződése, úgyhogy másnap repülhet vissza Kajmánra. Másnaposan persze, mert pár búcsúrum azért lecsúszik az egyik helyi kocsmában.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
