Port of Spainnel szemben a főváros környéki esőerdők elnyerték a tetszésünket. Láttunk sok szép madarat és vízesést, átsétálhattunk a híres Bambusz-katedrális alatt, de a kedvencünk Brasso Seco faluja lett. Trinidad teljesen más, mint volt Tobago szigete.
Szombat van, a trinidadi fővárosban ér minket a napkelte. Port of Spain egyik közkedvelt közlekedési eszköze az ún. maxi taxi. Bárhol le lehet inteni őket, és bárhol meg is lehet állítani egy határozott 'Bus stop!' kiáltássa. Ezt kihasználva a helyi utasok rendszerint 15-20 méterenként újra és újra megállítják a kisbuszt. Egyszóval a maxi taxi nem épp a gyorsaságáról híres, de remek például városnézésre.
A chaguaramasi golfpálya tele van pampabíbicekkel
Reggel kiszaladunk a fő útvonal mellé, leintünk egy maxi taxit és egészen Chaguaramasig utazunk vele. Tesszük ezt azért, hogy jegyet vegyünk a keddi venezuelai kompra, de azt elővételben nem lehet, csak a kihajózás napján. Hogy ne vesszen kárba a nap, a csúnyácska kikötőváros mögött húzódő őserdei nemzeti park felé vesszük az irányt.
Az ösvény első része könnyen járható, utána azonban megküzdünk az elemekkel
Engem mindig lenyűgöz a rengeteg zöld, a sűrű, keszekusza, egymásba fonódó vad trópusi növényzet, ahol az ember azt lesi, vajon melyik fán milyen madár figyel rejtőzve. Motmotok, oropendolák, kolibrik, papagájok, a tócsákban apró barna békák, a fákon pedig leskelődő, de magukat nem láttató, szégyenlős majmok gazdagítják jelenlétükkel azt az alig több mint egy órás sétánkat, amit a chaguaramasi golfpályától teszünk meg az Edith Fallsig.
Valószínűleg Trinidadon van szebb vízesés az Edith Fallsnál
A rövid túra utolsó szakasza megerőltetőnek ígérkezik, mert időközben elered az eső és csúszóssá teszi a hegy oldalában húzódó sziklákat. Hatfős kirándulócsapat jön szembe, az egyik csaj seggen csúszva landol a lábaim előtt. Elbizonytalanít, hogy tovább másszak-e, de tunapunai vezetőjük bíztat. Bevállalom. Nagy küzdelem árán érkezem meg a 180 méter magas Edith Falls lábához, amiben szinte egy csepp víz sincsen. Bosszúsan fordulunk vissza.
Én a Bambusz-katedrálisban
A vízesés közvetlen közelében található az ún. Bambusz-katedrális, ami sokkal inkább alagútra emlékeztet, sem mint katedrálisra. Érdekes látvány, nem véletlenül ihlette meg Trinidad leghíresebb festőjét, a nemzeti hős Michel Cazabont is, aki szinte az összes képére odafestette azt. Az ösvény tulajdonképpen levisz a Macqueripe-öbölbe, ami hétvége lévén tele van strandoló gyerekekkel. Nem állítom, hogy ez lenne az ország legszebb strandja, de jól esik leülni a partra egy órácskára.
A Macqueripe-öböl hétvégente megtelik gyerekekkel
Másnap hajnalban a kiszámíthatatlan menetrend miatt jó másfél órás várakozásra kényszerülünk a pályaudvaron. Nem kis aggodalommal tölt el minket, mert tudomásunk szerint reggel 8 órakor megy el az utolsó buszunk Arimából Brasso Secóba, utána már csak a Blanchisseuse-i elágazásig van járat. Nem tévedünk sokat. Nem sokkal 9 után érkezünk az említett városba, ahol kiderül, ma egyáltalán nem is indult busz a hegyek közé.
Hátunkra kapjuk zsákjainkat és útnak indulunk, hogy megkeressük a városból kivezető utat, hátha valaki megszán minket és eldob Brasso Secóba. Menet közben egy karibi hangulatot árasztó templom mellett haladunk el, ahol vasárnap lévén lázas készülődés folyik. Mindenki ünneplőbe öltözve, énekeskönyvvel a kezében érkezik a misére. Benézünk Isten házába, ahol a Trinidadon megszokott sokszínű látvány fogad. A kapunál egy kínai invitálja be az afroamerikai, indiai és még ki tudja honnét származó gyülekezetet.
Innen már gyalogolnunk kell
A város határába érve óriási záporeső kerekedik. Stoppolunk. Egy 25 év körüli raszta srác vesz fel minket, aki Blanchisseuse-be igyekszik vasárnapi rokonlátogatásra. A srác jól ismeri az utat, úgy közlekedik a szerpentineken, mint az őrült. Jöttünket minden második kanyarban dudaszó kíséri. A Brasso Seco-i elágazásig visz bennünket, ahonnan a falu már nem lehet több két óra gyalogútnál az ősredő borította hegyek között. Érdekes, hogy a fuvarért nem fogad el egy fillért sem. Ez nem Tobago, ahol minden sofőr privát taxisnak képzeli magát és jócskán lehúzza a stoppos turistát.
Az időjárás továbbra sincs velünk. 20-30 percenként elkap minket egy zápor, többször elázunk. A legáztatóbb eső elől egy út szélén magányosan álldogáló házhoz menekülünk. Egy indiai család lakja, akiket sikerül meglepnünk jelenlétünkkel. Étellel és itallal kínálnak, nagyon aranyosak.
Egy agutit látunk az út szélén ücsörögni
Még egy órás séta a párás, ködös erdőben és egy apró településre érkezünk. Az újabb eső elől egy kicsiny bolt eresze alá menekülünk. Bekopogtatunk az ablakon, hogy szállás felől érdeklődjünk. Így ismerkedünk meg a 63 éves, jó kedélyű Joaquin Pachecóval, a falu tanárával és boltosával, aki legyőzve magányos unalmát két napra az otthonába fogad, teljesen ingyen. Más világ ez, mint Tobago volt.
Egzotikus virágokat fotózunk az erdőben
Brasso Seco nagyon mélyen alszik. Amúgy egész Trinidadon olyan érzésünk van, mintha a nyugalom és béke szigetére csöppentünk volna. Minden folyik szépen csendesen, a maxi taxikon kívül senki nem rohan, és igazából senki nem is csinál semmit. A napilap címlapsztorija is arról árulkodik, hogy igazi történések nincsenek az országban. A mai lap nyitócikke: Az erdő mélyén talált katona asztmás rohamban halt meg.
Ralizni csak beszívva lehet
Délután leintünk egy rozoga terepjárót, hogy eljussunk a Double Rivers Waterfallhoz. A srác csak a kreol helyi változatát nyomja, alig értjük a szavát. Azt mondja, ha vezet, nem iszik (amúgy Trinidadon senkit nem érdekel, ha részegen vezetsz), mert imád rallizni a telepjárójával és azt megittasodva nem lehet. Ezután a volánnál ülve rágyújt egy félbehagyott jointra. Véleménye szerint ettől viszont jobban tud koncentrálni. Egyébként az egész országra jellemző, hogy itt majdnem mindenki szív. Furcsa újdonság ez nekem Közép-Amerika után, ahol a helyi népek általában megvetik a drogot.
Eri útban a Double River Waterfallhoz
Minden harmadik méteren beleragadunk a derékig érő sárba, ezért egy idő után megszabadítjuk a srácot a felesleges súlytól és gyalog folytatjuk az utat. Egy patakon háromszor kell átkelni, mire végre megérkezünk az első vízesés lábához. A zuhatag ugyan jóval alacsonyabb az Edithnél, de így is lenyűgöző a látvány, pláne úgy, hogy az elmúlt napok folyamatos záporai miatt rengeteg benne a víz. Kicsit feljebb belebotlunk mégegy vízesésbe, valószínűleg innen a Double elnevezés.
A Double River Waterfalls elég látványos
A faluba visszaérve Joaquín testvérei meglepetés-vacsorával várnak. Vendégszeretetük és önzetlenségük trinidadi tartózkodásunk egyik fénypontjává válik. Sok jó ember van a világon. De az is lehet, hogy kevesen vannak, csak nekünk sikerül minden földre szállt angyallal találkoznunk? Annyira unatkoznak, hogy örömmel főznek ránk sőt, este még whiskyvel is kínálnak.
Ezért a szobáért egy fillért sem kellett fizetnünk
- Nem járnak a falunkban hátizsákosok. Többnyire biológusok és madarászok jönnek, azok meg nem csinálnak mást, csak bámulnak a távcsövükbe – mondja Joaquín.
Ez tényleg így van. A legtöbbször madarászok leírásában szerepel Brasso Seco, mivel több mint 400 fajta madarat lehet itt megfigyelni, köztük a majdnem kihalt pawit. Ha elmondanám nekik, hogy Hondurasban a pawiból annyi van, mint égen a csillag (csak ott pajuílnek hívják) és minden héten lőttünk magunknak kettőt éhségünk csillapítása céljából, valószínűleg nem kínáltak volna újra whiskyvel. De így megtették, s az éjszaka egész hangulatosra sikeredett. Egy dolgot ajánlhatok csak: ha Trinidadon jársz, látogass el ebbe a világvége kis faluba, mert nem bánod meg. A természet zseniális, az emberek pedig még náluk is jobb fejek. Még ha szavukat olykor nem is lehet érteni…
Brasso Seco nagy kedvencünk lett Trinidadon
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
