Mielőtt nekivágnánk Darién esőerdőinek, végigjárjuk a Panama-csatorna környéki nevezetességeket. Lajhárt fotózunk a Soberanía Nemzeti Parkban, bőgőmajmokat San Lorenzo erődjénél, Colónban pedig megismerkedünk a kontinens leglepusztultabb gettójával. Most már jöhetnek a hárpiák és az indiánok!
Az esti buli hosszúra nyúlik, de a jó rumnak van egy nagyszerű tulajdonsága: nehéz tőle másnaposnak lenni. Bár lecsusszan négy palack az éjszaka folyamán, másnap hajnalban az egész csapat fitt, fejfájásnak nyoma sincsen. A gép Bocasról pontosan indul és pontosan is érkezik Panamavárosba, ahol két éjszakát töltünk felkészülés gyanánt Dariénre.
Ezzel a kis géppel repülünk Panamavárosba
Ebben a szűk két napban két programtervünk van. Az egyik a Panama-csatorna és a Soberanía Nemzeti Park, a másik a csatorna karibi oldalán található két erőd, San Lorenzo és Portobelo felkeresése.
A Panama-csatorna klasszikus desztináció, nagyjából minden Panamába látogató turista útba ejti. Pedig valójában nincs benne semmi érdekes, csak lát az ember néhány szállítóhajót, amit átemelnek az egyik medencéből egy másikba. Az már sokkal izgalmasabb, hogy a csatorna 2007-2016 közötti bővítése 6200 milliárd dollárból valósult meg, aminek hitelei húsz év alatt futnak ki. Vagyis ennyi ideje van a csatornának kitermelni az építkezés költségeit, valamint a banki kamatokat. Összehasonlításképpen Magyarország éves GDP-je 160 milliárd dollár, vagyis nekünk az össztermelésünkkel is 39 évbe telne egy ilyen projekt árának a kitermelése. Csak maga a Panama-csatorna kétszer nagyobb hasznot hajt, mint a mi kis országunk tízmillió lakója.
A Panama-csatornát kilenc éven át építették át, mindössze 6200 milliárd dollárba került
A Soberaníát azért szeretem, mert kevés turista látogatja, aminek hála rengeteg szép állatot lehet errefelé látni. Azzal a céllal vitetjük magunkat a Gamboa mögött elterülő nemzeti parkba, hogy közelről lássunk lajhárt, ha már Bocason nem akarták magukat megmutatni ezek a jófejek. Akárhányszor itt jártam 2015 óta, mindig találkoztam azzal a kislánnyal, aki a Discovery Center környékén vert tanyát. A lajhárok lassan mozgó állatok, képesek az egész életüket néhány fa között létezve eltölteni, persze csak akkor, ha nem zaklatják őket.
Séta a Soberanía Nemzeti Parkban
Érkezésünkkor meglepő módon sokan vannak az ösvényen. Egy nagy, ötven fős csapat bóklászik az erdőben, akik akkora robajjal vannak, hogy a túra első felében szinte semmilyen állatot nem látunk. Sajnos a régről ismert lajhár lányra sem sikerül rátalálnom. Miután a csapatot sikerül a hátunk mögött hagyni, már megelevenedik a természet. Bőgőmajmokat, érdekes rovarokat, békákat látunk, de a legizgalmasabb egy termeszvárat fosztogató hangyász, ami annyira bele van merülve a falatozásba, hogy hidegen hagyja a jelenlétünk.
Nem a legjobban sikerült képek, de az esőerdőben nem könnyű fotózni
Néhány szép állatfotóval a tarsolyunkban távozunk, azonban a nemzeti park népszerű állatának, a lajhárnak a "skalpja" nélkül. A park kijáratánál már vár ránk a sofőrünk, Luis. Beszállás közben észrevesszük, hogy a kisbusz fölé belógó ágon ott himbálódzik az egyik legmosolygósabb jófej, akivel életem során találkoztam. Csak nem maradtunk lajhár nélkül!
Ezért a mosolyért érdemes volt ennyit várni
Másnap a cél San Lorenzo és Portobelo erődje. Ahhoz, hogy mindkettőre legyen időnk, korán kell indulni, így ezúttal elmarad a hajnalig tartó hupákolás. A Panamavárost és Colónt összekötő autópálya az ország legforgalmasabb útja. Mindössze 70 kilométert kéne megtegyünk, mégis majdnem két és fél órán át tart az út. Ennek elsősorban azonban nem a rengeteg autó, hanem Luis kisbuszának állapota az oka. Egyszercsak elfolyik a hűtővíz a kocsiból, amit sikerül ugyan pótolnunk egy közeli patakból, de a tartállyal is van valami gond, így meg kell várjuk, amíg segítség érkezik. Egy órán át tökölünk a kocsival, aztán valahogy sikerül életet lehelni bele.
Átkelünk a nemrégen megnyitott Puente Atlánticón
Az elvesztegetett egy órát visszanyerjük azzal, hogy végre át lehet kelni a Gatún Lock feletti hídon. Tavaly még kompoznunk kellett, ami oda-vissza elvett az életünkből vagy két órát, ez mostanra szerencsére megszűnt.
A hídról letérünk a Shelter Bay irányába. Az öböl 1999 előtt az amerikai haditengerészet fennhatósága alatt állt, ma yachtkikötő. A régi katonai épületekkel és barakokkal azóta sem kezdtek semmit, húsz éve eszi őket a trópusi penész.
Kár ezekért az épületekért
A kikötő után az út szűkebbé és rosszabb állapotúvá válik. Errefelé szinte alig van forgalom, a San Lorenzo erődöt csak kevesen látogatják. Ennek köszönhetően rengeteg állatot látunk az út mentén. A legnagyobb számban a bőgőmajmok képviseltetik magukat, akiktől hihetetlenül hangos az erdő. A harmadik csapat fotózása után a csapat egyöntetűen csattan fel: több majomért nehogy kiszálljunk a kocsiból!
Bőgőmajmok lakják be a San Lorenzo környéki esőerdőket
San Lorenzónál már sokszor jártam, de a romokat ilyen zöldnek még soha nem láttam. Sajnos itt is igaz az, ami Bocason: Panama karibi oldalán idén elmaradt a száraz évszak. Nem tudom, hogy a sok esőnek köszönhető-e, de az erőd állapota a tavalyihoz képest sokat romlott. Rengeteg a felálványzott falrészlet, sok belső tér egyszerűen nem látogatható.
San Lorenzo erődje rosszabb állapotba kerül a folyamatos esőknek köszönhetően
Fél órát töltünk a romoknál, utána megindulunk Portobelo felé. Ilyenkor szoktam feltenni azt a kérdést a sofőrök igen nagy bánatára, hogy kinek van kedve megállni Colónban. Ezúttal is az a döntés születik, hogy tartsunk egy rövid sétát Közép-Amerika talán leglepukkantabb városában. Az ilyen akciók miatt sokszor kell harcolnom a sofőrökkel, ugyanis a többségük nem szívesen teszi be a lábát Colónba. Luis azonban nem betojós forma, igaz, a kisbusza sem luxus Cadillac. A kocsiban persze ezúttal sem hagyunk semmit, és senkit nem engedek szólóban lófrálni.
Colón az egyik legnyomorúságosabb város Közép-Amerikában
Colón évről évre egyre gázabb. Az itt élők álló háborút folytatnak a mindenkori kormánnyal, akik húsz éve szeretnék felvásárolni a régi épületeket, a helyiek azonban nem hajlandóak megválni azoktól. Ennek fényében Panama egy fillért nem költ a városra, nem fejlesztik a közműveket, nem újítják fel az utcákat. Colónból a kontinens legdurvább gettója lett, ahol korlátlanul áramlik a drog a rendőrség asszisztálása mellett.
Ezúttal nem kapunk magunk mellé katonai kíséretet, mint 2017-ben, így viszont meg sem próbálunk bemerészkedni a gettó mélyére. Fél óra bóklászás pont elég ebből a szutyokból. A város valamivel kulturáltabb végében betolunk egy kései ebédet, amiért három dollárt fizetünk fejenként. A nyomornak is megvan a maga pozitívuma: olcsó az étel.
Colón városát a kábítószer kereskedelem élteti
Luis telefont kap az egyik kollégájától, hogy Portobelo le van zárva. Miramar felől a rendőrség bezavart egy drogszállító ladikot az öbölbe, amiből tűzharc lett, így a környéket hermetikusan lezárták. Bekapcsoljuk a rádiót, ahol ha nem is hosszan, de beszámolnak az eseményekről, így rövid hezitálás után úgy döntünk, nem kanyarodunk le az autópályáról, hanem visszatérünk Panamavárosba.
Colón egyetlen nevezetessége a pályaudvar, ahol még működési engedélyt kapnak a színes buszcsodák
A megmaradt időben teszünk egy rövid sétát a Metropolitana Parkban és Panama Viejóban, majd csobbanunk egyet a szállónk tetőteraszán kialakított medencében. Este a hotel bárjában karaoke estet tartanak. Ott a helyünk! Fogalmunk nincs, mikor és hogyan kerülünk ágyba, csak egy dolog biztos, kizárólag rumot ittunk, mert másnap már megint senkinek nem fáj a feje...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
