Békés ellenségek


A Valle de Sibundoy, vagyis a Sibundoy-völgy igazi kulturális kalandnak indul. A már Putumayóhoz tartozó andoki medence két indiánközösségnek, az ingáknak és kamszáknak az otthona, akik úgy élnek egymás mellett békében, hogy más nyelvet beszélnek és nem tisztelik, hanem félik egymás isteneit. Bár idő hiányában nem sikerül velük közvetlenül megismerkednünk, kulturális különbségeik miatt látatlanban is beléjük szerettünk. 

A Pastóba tartó buszról El Encano benzinkútjánál szállunk le. Sibundoy felé szeretnénk továbbutazni, ami irányába elég ritkás a közlekedés; egy óra alatt mindössze egy kisbusz érkezik, az is teltházas. Próbálunk a kútnál fuvart fogni, de nem szavaznak nekünk bizalmat. Érthető, alig pár éve ez az útvonal még a gerillák ellenőrzése alatt volt, az út szélén álló idegen nem feltétlen jelentett jót. Végül érkezik egy kisbusz, amiben ha nehezen ugyan, de szorítanak nekünk helyet.

Sibundoy mindössze negyven percre fekszik a Cocha-lagúnától, nekünk az út mégis másfél órán át tart. No nem a Fraile-paramóra tekergőző szerpentin, hanem egy öreglány miatt, aki nehezen viseli a buszutat. Kétszer állunk meg levegőzni, majd mikor elkezdünk ereszkedni, nem bírja tovább és elhelyez egy újragondolt répatortát a kisbusz oldalán az impresszionizmus jegyében. Lánya a kocsi mögé támogatja és segíti kibontakozni az idős hölgy művészi hajlamát. Alkotói válságról szó sincsen, igen produktív a performansz, amit van szerencsénk végignézni.

Mikor a bemutatónak vége, gurulni kezdünk a Sibundoy-völgy felé. Miután az idős hölgy visszatér az élők sorába, vadul keresni kezdi a telefonját, amit nem talál. Lányával arra a következtetésre jutnak, hogy a répatortával együtt azt is kihányták a kocsiból. Satufék, fordulás és irány vissza, hátha a bűnös ott lapul a képzőművészeti installáció mélyén. Tíz perc elteltével az egész műértő közönség a telefont kutatja, de nem találja. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kis komisz megcsörren az idős hölgy hónaljtáskájában, mindenki megelégedésére.

A Sibundoy-völgy

A Sibundoy-völgy a kamsza és az inga indiánok lakhelye. Igen, inga indiánok, akiknek nem véletlenül hasonlít a neve az egykoron Perut, Bolíviát és Ecuadort is fennhatósága alá vonó inkákhoz, lévén tőlük származtatják magukat.

1492-ben Huayna Capac, inka uralkodó cayambei és otavalói mitimak-kunákat, vagyis felfedező harcosokat telepített le a Sibundoy-völgyben azzal a céllal, hogy bázist, erődöt alakítsanak ki a későbbi, északi hadjáratokhoz. A völgyet ekkortájt az Amazóniából származó kamszák (néhol kamëntsák) lakták, akik békés, gazdálkodó nép voltak. Az inka harcosok kamsza nőket tettek asszonyaikká, azonban az együttélésben komoly problémát jelentett a két népcsoport közti kulturális ellentét.

A kamszák Amazóniából származnak, ezt hivatott bemutatni ez a sibundoyi falfestés is

A kamsza monda szerint a Sibundoy-völgyben egykoron egy hatalmas tó helyezkedett el, amit a Földanya, Klestrinyé magával vitt, mikor földrengést bocsátott a völgyre. Mivel kiszáradtak a földek, a völgy lakói felküldték a hegyekbe Betiyeguaguát, vagyis a Fa fiát, hogy kérje meg a Földanyát, adja nekik vissza a vizet és ne küldjön rájuk több természeti katasztrófát. A Földanya azt mondta, csak akkor ad vizet, ha a kamszák megtanulnak zenélni, táncolni és élvezni az életet. A Fa fia megígérte, a kamszák pedig táncolni és énekelni kezdtek. A víz újra megjelent a völgyben, de már csak folyók képében. A Földanya állítólag a hegyekben halt meg, sírján egy fa nőtt, aminek virágai mai napig a szivárvány minden színében pompáznak. Azóta a kamszák a szivárványt a Földanya visszatérésének és a katasztrófák eljövetelének tekintik, amitől félni kell, és hogy ez ne történjen meg, rengeteget táncolnak és énekelnek. Az életszeretet eklatáns példája a Bëksnaté-fesztivál, ami a kamszák számára az éneklésről és táncról szól, s amit az ingák egyszerűen csak Nagy Napnak neveznek, és a táncokat Pachamama, a Földanya tiszteletére járják. Érdekes kettősség: az egyik a Földanya ellen, a másik a Földanya tiszteletére ropja egy egész napon át.

Azért érdekes mindez, mert az inkák két dolgot mindig kötelezővé tettek gyarmataikon: a kecsua nyelv használatát a közigazgatásban valamint Virakocsa és Pachamama tiszteletét. A Sibundoy-völgyben erre valószínűleg azért nem került sor, mert Huayna Capac érkezése után nem sokkal megjelentek a konkvisztádorok, a mitimak-kunák pedig jobbnak látták magukat nem inkának nevezni. A kamszákra azért megpróbáltak rátelepedni olyan tanmesékkel, mint pl. a Cocha-lagúna legendája, nevükben és nyelvükben pedig őrizték származásukat. Kiemelendő, hogy az inga név kamsza nyelven annyit tesz: rokon, közeli barát.

A kamszák azért zenélnek, hogy a Földanya ne térhessen vissza

Ma a Sibundoy-völgyet 42 000 ember lakja, aminek csak kicsit több mint fele őslakos. Kb. 5000 kamszát és 19 000 ingát tartanak számon, de az ősi nyelvet csak 80 %-uk beszéli, anyanyelvként pedig csak az idősek használják a kamszát és a kicsuát. Ettől függetlenül érdekes kalandnak ígérkezik, így a buszról már az első falunál, Santiagónál leszállunk, már csak azért is, mert a völgy bejáratánál egy tábla egy bizonyos Garganta de Balsayaco nevű természeti látványosságra hívja fel a figyelmünket.

Santiago érdektelen település, olyan, mint amilyet általában az indiánfalvak helyén szoktak építeni a latinok; gyorsan felépítetett betonkockák aljukban üzletekkel. Őslakosoknak nyoma sincsen, aminek az oka az, hogy az ingák többsége mostanra asszimilálódott. Csak az utcán beszélt kicsua miatt tudjuk, hogy inga faluban járunk, különben minden pont olyan, mint Pasto külvárosában volt.

A Sibundoy-völgyben kukoricát és granadillát termsztenek, valamint marhákat legeltetnek

Egy tuktukos felajánlja szolgálatait, miszerint elfurikáz minket a Garganta de Balsayacóhoz, sőt, azt is lebeszéli az egyik boltossal, hogy a nagy csomagjainkat hadd tehessük le nála. A fuvarért mindössze 10 000 pesót kér, így boldogan bízzuk rá magunkat a következő fél órában. Egy San Andrés nevű veredánál persze kiderül, hogy fogalma sincs, mi az a Garganta de Balsayaco, de ilyen néven ismer egy folyót, úgyhogy ha nem bánjuk, elvisz minket oda. Most már mindegy, a menetdíj kifizetve, lássunk valamit a pénzünkért cserébe. Kirak minket a földút végénél, ahol egy markoló éppen kotorja a Rio Balsayaco medrét. Megesketjük, hogy megvár minket, amíg elsétálunk a folyó mentén megbúvó tanyákhoz, ahol hátha tudnak valamit a Gargantáról.

Az ösvény, ami az úttól a hegyek közé vezet meglepően szép. A folyó meredeken esni kezd, abszolút elképzelhető, hogy lejjebb van valamilyen kanyon, amit lehet Gargantának, vagyis -toroknak nevezni. Az egyik tanyáról épp hajtják le a teheneket. A pásztor azt mondja, nem tud semmilyen Gargantáról, az ösvény pedig a házuk mögött elhal, úgyhogy nem tudunk lejjebb ereszkedni a völgyben, hacsak nincsenek szárnyaink. Ennyi! Nem baj, megpróbáltuk.

 

Végülis nem bántuk meg a kirándulást, mert a Rio Balsayaco így is szép

Visszaérkezvén a tuktukos sehol, hiába fizettük volna ki neki a várakozási idejét is. Gyalog indulunk vissza, és csak reménykedünk, hogy a sofőr nem játszik össze a boltossal, és lovasítja meg a zsákjainkat. A bő egyórás séta során csodáljuk a Sibundoy-völgyet, minket pedig annak lakói csodálnak. Nem minden nap sétálgat errefelé két gringó, az egészen biztos.

Inga lányok mosolyognak ránk San Andrésnál 

Szerencsére a zsákjaink a helyükön vannak. Nem értjük, miért nem várt meg minket a tuktukos, de ez legyen az ő dolga. Iránytaxiba ülünk és Colón érintésével Sibundoyba utazunk. Santiago határában beszáll a kocsiba két idős néni, akik nem beszélnek spanyolul csak kicsuául. A sofőr beszél valamennyit a nyelvükön, azt mondja, piacolni voltak és most mennek haza a chagrájukra (így hívják kicsuául a tanyát). Egy fillért nem fogad el tőlük a fuvarért.

- Szegények, mint a templom egere. Egy héten egyszer feljönnek a tanyákról eladni a kertjükben termő zöldségeket. Szerintem annyit sem keresnek vele, mint amennyi a menetdíj lenne oda-vissza útra.
- Megéri így taxizni? - kérdezzük a sofőrt.
- Rég nem azért csinálom - mosolyodik el.

Eri és az egyik idős, inga néni

Colón pont ugyanolyan érdektelen, mint volt Santiago, ezért hajtunk is tovább a völgy fővárosába, Sibundoyba. Ez sem látványosabb az előzőeknél, viszont sokkal nagyobb és nyüzsgőbb. Mivel szeretnénk találkozni a kamszákkal (ha már az ingákkal nem lehet), kiveszünk egy szobát a Hotel Turistában, ami egy egészen fantasztikus posada minden igényt kielégítő szobákkal. 48 000 pesót fizetünk a szobáért, ami pont annyi, mint Bogotában két ágy egy dormitorióban.

Colón teljesen jellegtelen település

Sibundoy egyetlen látványossága a főterén berendezett Interkulturális Park, ami indián jelképekkel, fafaragásokkal és falfestményekkel csábítja a turistákat. No, nem kell valami egetrengető nagy dologra gondolni, csak néhány naiv és kevésbé naiv művészeti alkotásra, amiket véletlenszerűen szétszórtak a templom előtti téren.

Sibundoy főtere

Este fogvacogtató a hideg, pedig jóval lejjebb vagyunk Pastónál. Az egész völgy 2150 méteren fekszik, ami jellemzően kellemes, tavaszi klímát szokott jelenteni, de úgy néz ki, nem Sibundoyban. Étterem híjján pizzát eszünk az utcán, természetesne minősíthetetlenül rossz. Ez a helyieket nem érdekli, kígyózik a sor a mobil árus előtt. Bevásárlunk gyümölccsel és inkább azzal mulasztjuk el éhségünket.

Sibundoy főterén vagy egy tucat ilyen fafaragás látható

Reggel fejünkbe vesszük, hogy felkeressük a kamszákat, csak fogalmunk nincsen, hol élnek. A szálló roppant kulturált tulajdonosnője azt ajánlja, sétáljunk ki a tanyákra, hátha ott belefutunk pár családba, de ne várjunk sokat, mert az ingákhoz hasonlóan a kamszák többsége is asszimilálódott. Fenntartanak ugyan Colón határában egy skanzenszerű kultúrházat, de ott nem él senki, csak előzetes jelentkezés esetén tartanak bemutatót a múltjukról. Minket sokkal inkább a jelenük érdekel, úgyhogy irány a vidék.

Végigsétálunk Sibundoy veredákhoz vezető utcáján, amit éppen leburkolnak. Mindenki kerülgeti a munkásokat, csak a kóborkutyák tesznek a rendre és tapicskolnak végig a friss betonon. Vicces utca lesz ez a kutyák lábnyomaitól, ha egyszer elkészül. Jó negyven percet sétálunk a veredák mentén, de híre-hamva sincs a kamszáknak. Egyetlen öreg úr jön velünk szembe, akinek furcsán, bili formájúra van vágva a haja és egy botra támaszkodik. Őslakosnak néz ki, bár a népviseletét nem látjuk, mert hosszú esőkabátot visel. Próbáljuk vele felvenni a szemkontaktust, de ő leszegi a fejét, és megy tovább az úton.

A hajviselet és az esőkabát alól kilógó népviselet arról árulkodik, hogy az öreg úr kamsza

Napokra lenne szükségünk, hogy kapcsolatot teremtsünk a kamszákkal, de erre sajnos nincs időnk. Meg kell kezdjük az utazásunkat északnak, mert már csak három hetünk maradt Kolumbiára, és még szeretnék eljutni a Caño Cristaleshez, ami nem lesz egyszerű menet. Majd legközelebb kicsit több időt szánunk a Sibundoy-völgyre, mert antropológiailag érdekes lehet, miként tekintenek egymásra az ingák és kamszák a 21. században.

Jó három órás veredák közti bóklászás után visszabaktatunk Sibundoyba. Felkapjuk a zsákjainkat és veszünk két buszjegyet Mocoába. Azon az úton fogunk végigutazni, amin 2015-ig nagyon nem volt ajánlott egy külföldinek. Most azonban béke van, úgyhogy irány Putumayo!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!