Végre leereszkedünk a hegyekből és beleszippantunk a trópusi esőerdők levegőjébe. Néhány éve a FARC-nak hála a Pasto-Mocoa utat külföldiként még képtelenség lett volna megtenni, de a béke után megnyílt a "sztráda" az utazók előtt. És de jó, hogy megnyílt. Ez a 80 kilométeres út kétségkívül az egyik legszebb Dél-Kolumbiában, bár ahová vezet, nem túl impozáns. Mocoa egy igazi koszfészek, amin a tavalyi sárlavina nem sokat segített, viszont a Fin del Mundótól és az Hornoyaco-vízeséstől elolvadtunk. Sokkal jobb itt, mint otthon.
A Sibundoy-Mocoa útvonal évtizedeken át a FARC ellenőrzése alatt állt. Öt évvel ezelőtt nem lett volna életbiztosítás rajta végigutazni, de a 2016-os béke óta külföldiek számára is járhatóvá vált. Már amennyire járhatónak nevezhető egy 80 kilométeres köderdei földút, amit a buszok négy óra alatt tesznek meg.
Fantasztikus az út keresztül az Orito Ingi-Andén
Délben vágunk neki az Andok keleti vonulatának, aminek köderdőit az őslakosok nyomására az állam 2008-ban védettnek nyilvánította Orito Ingi-Ande néven. Orito az Andok és Amazónia határán fekszik. Lakóinak harmada kamsza, inga és awá indián, akik számára a hegyvidék a gyógyításhoz szükséges gyógynövények miatt szent és sérthetetlen. 1963-ban az őslakosok szembekerültek az állammal, ami bányaengedélyt adott egy olajtársaságnak a köderdő alatt megbúvó fekete arany kitermelésére. Az ilyesfajta akciók az indiánokat a gerillák felé fordították, akik bár nem tudták felszabadítani az erdőt az elnyomó kapitalistáktól, de legalább fegyvert adtak az őslakosok kezébe. A segítségért cserébe nem kértek semmi mást, csak egy keveset a gyógynövényekből, pontosabban a kokából, úgy évi pár tonnát. Orito lakói végül saját maguk kezdték el felégetni az erdőket a kokatermesztés okán, ami a 21. században egyre kevésbé bizonyult fenntartható üzletnek. Ahogy Uribe jól felszerelt hadserege nyomta vissza a gerillákat Amazóniába, úgy szabadult fel Orito és az erdő a koka fogságából. Hogy a jövőbeni drogtermelésnek elejét vegyék, 2008-ban létrehozták az Orito Ingi-Ande Gyógynövény Rezervátumot, ami Oritótól egész a Sibundoy-völgyig húzódik. Mondjuk azt nem hiszem, hogy a karteleket nagyon foglalkoztatná, hogy mit szabad és mit nem egy természetvédelmi területen.
Én a sofőr mellett, Eri pedig valahol a kisbusz végében kap helyet. San Franciscóig aszfaltút vezet, de amint megkezdjük az emelkedést, kőszórássá válik a burkolat. Az út csak annyiban tér el a bolíviai Yungas szörnyű útjaitól, hogy itt legalább van korlát, ezért nem áll meg bennem az ütő minden egyes alkalommal, mikor egy kanyarban megjelenik velünk szemben egy teherautó.
Most hogyan tovább?!
Amúgy az út egészen fantasztikus, minden percét élvezzük. Elképesztően zöld minden, itt-ott vízesések tűnnek fel a sűrűn nőtt fák között. Ez az első alkalom, hogy a sofőr nem hajlandó megállni azért, mert fotózni akarunk, de azért egy-két képet így is sikerül lőnünk a busz ablakából.
Egy nevesincs vízesésrendszer az út mentén
Mocoába délután négy óra magasságában futunk be. A terminál annak a folyónak a partján található, ami 2017. április 1-jén letarolta a város alacsonyabban fekvő kerületeit megölve 330 embert. Az El Niño során a normális csapadékmennyiség duplája, közel 7000 mm hullott a téli időszakban, ami fellazította az erdők talajtakaróját. Március 31-én hatalmas vihar csapott le az Orito Ingi-Ande magasabban fekvő területeire, a vizet pedig a Mocoa-, a Sangoyaco és a Mulato-folyók medre nem bírta el. Állítólag ehhez az is hozzájárult, hogy aranybányászok több helyen elgátolták a folyókat, a medencékben egyik pillanatról a másikra rengeteg víz gyűlt össze, ami gátszakadást okozott és a sárlavina iszonyú erővel indult meg a város felé. Hajnali 3-kor következett be a katasztrófa, mikor mindenki otthon tartózkodott, így a csodával határos, hogy csak 330 ember vesztette életét.
- Kétezer - igazít ki minket a szállónk recepciósa, mikor arról kérdezősködünk, hogy mégis hányan lelték halálukat a sárlavinakor - Az állam nem meri vállalni a felelősséget, hogy bányászok okozták a katasztrófát, a számokat is meghamisítják. Menjenek le a két folyó torkolatához és nézzék meg! Két teljes kerületet tarolt le a víz. Szegény negyedek voltak, az ott élő családokban 8-10 gyerek is volt. Többségük soha nem volt nyilvántartva. Aki élete során nincs benne a rendszerben, az miért kerülne be halála után?
Mocoa temploma
Mocoában az emberek nyílt titokként kezelik, hogy a katasztrófa-védelem és az állam meghamisította az adatokat, csak hogy jobban jöjjön ki a dologból. A Youtube-on számtalan video látott napvilágot a katasztrófa okairól, a többségük azóta lekerült a világhálóról. Ez a videó azonban megmaradt, persze semmi bizonyíték nincs rá, hogy a felvétel a Mocoa környéki hegyekben készült.
Egyébként a város - ahogy a szállónk is - nagyon lepukkant. Az évi átlag 4500 mm csapadék penésszel festi meg az épületek homlokzatát, minden dohos, az utcák konstans sárosak. Pedig Mocoa akár szép is lehetne, már ha alapítása után néhány évtizeddel, 1630-ban nem gyújtották volna fel az egészet az andakí indiánok, és a spanyolok nem a mostani helyén építik újjá, ahol három folyónak is esélye van letarolni a várost. Merthogy nem ez az első eset, hogy sárlavina öntötte el a térséget, a 10-15 évente bekövetkező El Niño minden alkalommal beköszön Mocoába. Talán pont emiatt volt képtelen a település városi rangot szerezni 1968-ig, de akkor azonnal megtették Putumayo fővárosának is. Ma körülbelül 30 000 ember lakja, mínusz a tavalyi katasztrófa áldozatai.
A katasztrófának még most is látszanak a nyomai
Hogy miért jöttünk Mocoába? Azért, mert a várostól nem messze egy helyi kezdeményezés keretében nyílt egy Fin del Mundo, vagyis Világvége névre keresztelt ökopark, ami valójában egy vízeséseket és természetes medencéket összekötő túraösvény. A parkot a környező veredákon élő őslakos indiánok üzemeltetik, sokan hostelt nyitottak a területén. Hihetetlen, hogy az alig néhány éve még a gerillák elnyomása alatt lévő térség mennyire agilis a turizmus terén. Lenne mit tanulnia a magyaroknak Kolumbiától.
Eri egy mesterségesnek tűnő, de valójában természet alkotta ösvényen
Az mondjuk nem szimpi, hogy a villagarzóni campero simán elkéri tőlünk a teljes menetdíjat úgy, hogy a park féltávnál sincs, de lévén 5000 pesóról van szó, nem hisztizünk miatta sokáig. Húsz perc elteltével már vesszük is meg a belépőket, ami 3000 peso fejenként, de a parkőr előre felhívja a figyelmünket, hogy jövő évtől 10 000 pesóba fog kerülni, és jó lenne, ha mindezt elmondanák a barátainknak is. Tök vicces, hogy az idegenforgalommal ismerkedő indiánok számára a turisták egy nagy baráti kört jelentenek, azt képzelik, hogy azon belül mindenki ismer mindenkit. Számtalanszor képzelték már azt rólunk, hogy majd mi megoldjuk egy-egy térség jövőjét azzal, ha elmondjuk a barátainknak, milyen szép is az ő hazájuk. Mindez általában azért van, mert sok helyen tényleg mi vagyunk hosszú idő után az első fehér emberek. Ez a megállapítás azonban a Fin del Mundóra egyáltalán nem igaz. Oly annyira nem, hogy átkelvén a Rio Mocoa fölé kifüggesztett hídon azonnal szembe jön két angol lány, akik épp csak megszakították utazásukat egy fél napra San Agustín és Pasto között, de már bánják, hogy nem töltöttek itt el több időt. Na, ezért nem kell Kolumbiában rohanni.
Az ösvény első szakasza fából és nádból épült ökohostelek mentén halad. Hihetetlen, hogy az itt élők mennyire érzik, mi kell egy átlag turistának; legszívesebben az összes szállón eltöltenék egy-két éjszakát csak úgy. Fel is írjuk a kontaktokat, hogy a jövőben tudjunk foglalni a Mirador-csapatoknak ágyakat, bár a legtöbb hostelben kát-három szobánál nincs több.
A pihenők még elég kezdetlegesek, de autentikusak
Az ösvény meredeken emelkedni kezd. Ahogy elérjük az erdők szintjét, úgy változik át a sáros ösvény egy kőborítású "sztrádává". A szabályos geometriai alakzatok azt sejtetik, hogy emberi kéz alkotta járdáról van szó, pedig nem, a természet formálta a sziklát ilyen tökéletessé. No meg csúszóssá. Nem győzünk kapaszkodni az ösvény fölé belógó ágakba, annyira nyákos a szikla felszíne.
Megérkezünk a folyóhoz
Egy órás séta és két liter víz kiizzadása után végre megérkezünk az első természetes medencéhez, amit egy apró vízesés táplál. Fotózunk párat, majd folytatjuk tovább a túrát a már sokkal lankásabb, folyót követő ösvényen. Kicsit odébb át kell keljünk a vizen, majd keresztülsétálunk egy természetes kőhídon, ami alá lépcsős zuhatagon át jut be a víz. Szép látvány.
A Fin del Mundo apró vízesései
Megérkezünk a legnagyobb medencéhez, ahol fürdőzik pár kolumbiai fiatal, de összefutunk egy japán és egy olasz turistával is. Ezzel már ötre nőtt azon külföldiek száma, akikkel az elmúlt másfél hónapban futottunk össze. Utoljára a Laguna Verdénél találkoztunk egy orosz lánnyal, ma pedig négy másikkal itt, a Világvégén.
Azért kapta ezt a nevet a völgy, mert a folyó, amit eddig követtünk, a medence végénél véget ér és egy közel száz méter magas vízesésben végződik. A zuhatag szélére ki lehet állni, ott veszem észre, hogy jobb kéz felé indul egy ösvény le a mélybe. Bár le van zárva egy szalaggal, nem foglalkozom vele és átlépem. Eri visszamarad, én pedig leereszkedem a vízesés aljához. A lezárásnak oka van: az ösvény szinte járhatatlan, néhol akkora mélységeket kell leküzdeni, hogy az ember legszívesebben kötélért kiáltana. Húsz perc alatt sikerül megérkeznem a vízesés aljához, ahonnan egész szép képeket sikerül készítenem.
A Fin del Mundo legnagyobb zuhataga, ami elvileg le van zárva a turisták elől
Visszaérvén csobbanok egyet az egyik medencében, majd elindulunk vissza, már csak azért is, mert Mocoa felé állítólag van egy másik vízesés, amit Hornoyacónak hívnak. A zuhatag nem szerves része a Fin del Mundónak, a parkőr is csak annyit tud róla, hogy létezik, de nem nagyon van kitáblázva, ezért nem könnyű rátalálni. Na, ezt már szeretjük.
Rövid várakozás után sikerül leintenünk egy Villagarzón felől érkező camperót, amiről pár perc múlva már szállunk is le. A Rio Mocoán ezúttal egy normális, autósok által is használható hídon kelünk át, majd követjük azt a földutat, ami a hegyek közé tekereg fel.
Eri küzd az ösvénnyel
A parkőr nem hazudott, a vízesés valóban nincs kitáblázva. Valószínűleg csak a campesinóknak köszönhetjük, hogy legalább egy nyíl jelzi, merre is menjen a véletlen idetévedő utazó. Illetve csak reméljük, hogy a nyíl a vízesés irányát mutatja, merthogy letérünk az útról, és követve a jelölést bebotorkálunk az erdőbe. Száz méter után ez az ösvény is járhatatlanná válik, de itt legalább valaki vette a fáradtságot, és odahurkolt pár kötelet a fák gyökereihez, amiknek hála sikerül a mélybe ereszkednünk. Bár halljuk a zuhatag hangját, Eri néhány nyaktörő mutatvány után feladja a küzdelmet és azzal enged utamra, hogy készítsek szép fotókat.
Az ösvény érintetlenségének hála minden bokron megtelepszik egy ilyen tizenöt centis jófej
Sajnos túl jókat nem tudok lőni, mert bár a Hornoyaco sokkal fotogénebb a Fin del Mundónál, a kürtő, amibe bezuhan, annyira szűk, hogy szinte képtelenség halszemoptika nélkül egyetlen képre rápaszírozni a vízesést. Végül nagy nehezen sikerül találnom egy olyan zugot, ahol nem lóg be semmi a lencse elé és egyszerre látszik a Hornoyaco teteje és alja.
Az Hornoyaco-vízesés
Eri az úton vár rám. Visszafelé egyetlen izgalmas dolgot látunk, mégpedig egy hatalmas, jó nyolc centis vörös tücsökfélét, ami nálánál apróbb, fekete, poloskaszerű lényeket fogyaszt el. Valószínűleg egy azon faj képviselői mindketten és a klasszikus, szaporodás utáni kannibalizmus szemtanúi vagyunk, csak az nem tiszta, hogy ezek a rovarok micsodák. Soha még csak hasonlót sem láttunk sehol.
Az a vörös ott lenn egy sorozatgyilkos
Még világosban sikerül visszaérnünk Mocoába, ahol megvesszük holnapra a buszjegyeket Pitalitóba, majd beülünk pár jugóra az egyik bárba, és élvezzük, hogy naplemente után is meleg van. Nariño az egyik kedvenc megyénk lett, de folyton fáztunk. El is döntjük, hogy mostantól Bogotáig nem megyünk hegyek közelébe. Irány Amazónia!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
