Darién Panama azon része, ahová a turisták valami miatt nem szoktak elutazni. Pedig ennél szebb és izgalmasabb desztináció nincs az országban, itt az ember olyanokat lát, amit Közép-Amerikában legfeljebb csak a Moszkító-parton. A Ranco Frío Biológiai Állomáson töltünk két napot, s bár a hárpiák miatt van bennünk hiányérzet, az esőerdő és a rovarvilág miatt abszolút megérte az utazás, valamint a rengeteg gyalogolás. Ennyi óriáspókot egyszerre még sehol életemben nem láttam.
Yavizából sikerül intéznem egy kisbuszt, ami bár menetrendszerint közlekedik a fővárosból Dariénbe, bevállalja, hogy eljön értünk a szállónkra, ráadásul a normál menetdíjnál egy centtel nem kér többet. Pontosan annyit fizetek a sofőrnek a majd ötórás útért, mint amennyibe Boquetében a hétkilomémeteres, húszperces kiruccanás került a Sendero Los Quetzaleshez. Ilyen az, ha az ember megpróbál egy országban kicsit lebotorkálni a gringó ösvényről.
Ahogy a csatorna másik oldalán, úgy itt sem túl izgalmas a Pánamerikai autóút, ami egyébként Yavizánál szakad meg. Hogy pontosan mi is ennek a sztrádának a valós vonalvezetése, nem igazán lehet tudni, de az biztos, hogyha nem lenne a Darién Gap, akkor az alaszkai Pudhoe Bayből végig lehetne vezetni a tűzföldi Ushuaiáig. Yaviza és a kolumbiai Riosucio között azonban nem épült út, aminek számtalan oka van. Egyrészt az, hogy Kolumbia máig fájlalja Panama elvesztését és nem tekinti független országnak. Másrészt Darién domborzata és az Atrato-folyó mocsárvidéke nehezíti az útépítést. Harmadrészt pedig az elmúlt évtizedek kolumbiai gerillatevékenysége sem tette lehetővé a munkák elkezdését. Összeköttetés hiányában Darién a Dél- és Közép-Amerika közti drogcsempészet útvonalává vált, az itt élő emberek többsége vagy ebből, vagy az illegális bevándorlók utaztatásából tartja fenn magát.
Első hallomásra őrült az, aki ide utazik, még nagyobb őrült, aki szervezett túrát visz a térségbe. Azonban az, aki már járt egyszer Darién mélyén, tudja, hogy ennél izgalmasabb, kulturálisan sokszínűbb pontja nincs Panamának. 2010-ben vezettem ide az első utazásomat, azóta csapattal nem jártam az erdő mélyén, mostanáig. Két pontját célozzuk meg Dariénnek, az egyik a Rancho Frío Biológiai Állomás, a másik Playa Muerto emberák lakta faluja.
A kaja miatt nem, a kolibrik miatt azonban érdemes volt a Santa Fé-i étteremnél megállni
Az első megállónkat Santa Fé magasságában tartjuk. Egy olasz származású fickó éttermében ebédelünk meg, aki nagyon kedves ugyan, de ugyanazt a rizses csirkét, amit tegnap Colónban három dollárért ettünk, itt hét dollárért fogyasztjuk el. A hely egyetlen pozitívuma a rengeteg kolibri, amik virágról virágra röpködnek az evő udvarán.
Yavizától nem messze lerobban a busz. A sofőrünk telefonál, aminek köszönhetően húsz perc után érkezik egy másik kisbusz, de nem ám azért, hogy minket Yavizába vigyen, hanem hogy segítsen megszerelni a miénket. Tíz perc kínlódás után feladják a kalapálást. A másik kisbusz sofőrje beindítja a motort és visszaindulna Yavizába alkatrészért. Megállítom, hogy ne szórakozzon, vigyen magával legalább annyi embert, amennyi befér a buszba. Négyesben hátramaradunk a csomagokkal és várunk a tűző napon. Eltelik újabb fél óra, mire a srác visszaér és életet lehet a buszunkba. Jó egy óra késéssel, de befutunk Yavizába.
Yaviza kikötője
Darién mélyére külföldiként belépni kizárólag helyi vezetővel lehet. 2015-ben, mikor Erivel utoljára errejártam, véletlenül összefutottam Isaackal, aki El Real falujában lakik, és olykor-olykor vezet Panamavárosból érkező madarászokat a Cerro Pirrére. Eltettem a kontaktját, és lám, most jól jön. Bár ő nem ér rá, elénk küldte a fiát, hogy segítsen nekünk mindenben. A srác nem valami szószátyár, nagyjából semmit nem tud arról, mi fog történni az innen félórányi hajóútra fekvő faluban. Ettől függetlenül beülünk a csónakba, és irány Darién sűrűje!
Érkezett egy kevés platano
A Rio Tuira nem a leglátványosabb folyó errefelé, de így is látunk néhány gázlómadarat, no meg egy kajmánt. Fotóznunk nem nagyon sikerül, mert a csónak menetrend szerint közlekedik, és a csónakos nem lassít a kedvünkért.
El Real felé feltűnnek az első embera kunyhók
El Real semmit nem változott 2015 óta, ugyanaz a porfészek, mint volt. A katonák ezúttal jó fejek, még a srác által lobogtatott nemzeti parkos engedély sem nagyon érdekli őket. Tudják, hogy Isaac szervezésében vagyunk itt, így csak intenek, hogy pakoljunk fel az értünk küldött kocsi platójára, majd jó utat kívánnak.
El Real nem a világ közepe
Rancho Frío El Realtól nagyjából tíz kilométerre található, viszont ösvény csak Piji Baisal felől van. A kocsival mindössze húsz percet utazunk, majd hátunkra kapjuk a hátizsákjainkat és bevetjük magunkat az erdőbe.
Furgonplatón utazva érkezünk meg Rancho Frío bejáratához
Széles ösvény vezet a biológiai állomásra, s lévén pár hete nem esett az eső, száraz lábbal teljesítjük a másfél órás sétát. Pár patakon ugyan át kell keljünk, de a túra még úgy sem nehéz, hogy a hátunkon és a hasunkon is lóg egy-egy zsák. Isaac fia simán hátrahagy minket, ő ugyanis öszvérrel viteti magát és a kétnapi ellátmányunkat.
A másfél órás séta nem megerőltető
Rancho Fríot azért hozták létre az 1980-as évek elején, hogy a kutatóknak legyen hol megaludniuk, amíg Darién élővilágát vizsgálják. Nos, nagyjából azóta nem nyúltak sem az épületekhez, sem azok berendezéséhez. A menedékház olyan szinten lepukkant, hogy az embernek nem sok gusztusa van megaludni benne. Szakadt vaságyak, kilyukadt, molyrágta matracok és milliónyi rovartetem fogad minket. A csaptnak elkerekedik a szeme, hogy ez komoly-e, mire én kérdőn nézek Isaac fiára. Ő vállat von, s csak annyit mond, hogy nem szoktak a szállásra panaszkodni. Hát jó, akkor mi sem tesszük. Nem vagyok egy igényes gyerek, nagyjából bárhol megalszom, ami egy fokkal kulturáltabb egy teleszart disznóólnál, de ez a menedékház nem sokkal jobb annál. A csapat elég fiatalos, így végül nem lesz gond a spártai körülményekből, már csak azért sem, mert előkerül egy palack Abuelo, ami minden helyzetben képes oldani a feszültséget.
Az állomás határában van egy patak, ami az alacsony vízállás ellenére remek fürdőhelynek bizonyul. Vacsoráig áztatjuk magunkat a vízben. A kajával nincs gond, tipikus tábori koszt, rizs és csirke. Az más kérdés, hogy ebédre is ez volt, bár valójában Közép-Amerikában nagyjából mindig ezt esszük.
Megérdemelt pihenő a séta után
Rancho Frío a színes rovarvilág mellett a kontinens legnagyobb hárpia populációjáról híres. A Cerro Pirre és a Rio Tuira közti esőerdőkben nagyjából két tucat hárpia él, aminél nagyobb egyedsűrűséget eddig sehol a világon nem mértek. Mi is ezekért a madarakért jöttünk ide, hátha találkozunk velük, de Isaac fia lelomboz mikent:
- A hárpiák újabban csak vadászni jönnek ide. Két éve elmentek a Rio Tuira túloldalára fészkelni. Ha szeretnétek, visszafelé megnézhetjük őket, de az erdő magántulajdon, a fickó meg száz dollárt kér fejenként, hogy megnézhessük a fészküket.
Remek! A hárpiák miatt jöttünk, de ha látni akarjuk őket, fizetni kéne nem keveset. Nem engedjük, hogy a kedvünket szegje a madarak költözése, így másnap reggel frissen vágunk neki a Cerro Pirrének.
A híres gyaloglópálma, ami légzőgyökerei folyamatos növesztésével képes métereket megtenni élete során
Darién legmagasabb csúcsa hat-hét óra gyaloglás volna egy irányba, így eltekintünk a csúcsélménytől. Ehelyett az erdőre, az élővilágra és az élményre fókuszálunk. Ez azonban nem megy könnyen, mert Isaac fia hozza a klasszikus indián vezető stílust: rohan elől és nagyjából semmiről nem tud semmit. Az élő indián kultúrákat sokan szeretik túlmisztifikálni, de aki eltöltött már pár évet az esőerdőben, az tudja, hogy néhány kivételtől eltekintve az elmúlt évtizedekeben teljes kultúra- és identitásvesztésen estek át az ősközösségek, még ha ezek a fogalmak antropólógiailag nem is elfogadhatóak. Ma már az őslakosok is orvoshoz fordulnak, ha bajuk van, és füstjelek helyett whatsappon kommunikálnak. Az emberák az 1960-as évektől kezdve indultak el az asszimiláció útján, mostanra csak elvétve találkozni olyan idős indiánnal, aki tudja, melyik gyógynövény mire való, melyik fát mire használják, hogyan kell puszta kézzel halat fogni. A gyógynövényt leváltotta az orvosság, a fát a műanyag, a halat pedig a fagyasztott csirke. Nem is rovom fel Isaac fiának, hogy nem tud semmiről semmit, egyszerűen csak megkérem, hogy lassítson, és ha lát valamilyen állatot, szóljon, majd én mesélek róla.
Útban a Cerro Pirrére
Két és fél órán át kaptatunk fel a hegy oldalában, de csak néhány békára, zöld anoliszra és furcsa bogárra futja az erőnkből. Aztán túránk vége felé sikerül megpillantanunk egy tarantulát is, ami komótosan bandukol keresztül az ösvényen.
Hárpiáért jöttünk, tarantulákkal és zöld anoliszokkal kell beérjük
A hegy oldalában van egy kilátópont, odáig kapaszkodunk fel. Itt megpihenünk, gyönyörködünk a panorámában. Aztán egyszer csak a völgy aljában felbukkan néhány fehér pötty, amint a fák felett köröz. Három hárpia vadászik nagyjából ott, ahonnan elindultunk. A fényképezők zoomján keresztül felismerhetővé válnak a madarak, de képet lőnünk sajnos nem sikerül róluk a távolság miatt.
Láttunk hárpiákat, csak nagyon messze voltak tőlünk
Ebédre visszaereszkedünk az állomásra, majd délután irány egy közeli vízesés. Az ösvény egy idő után belevezet a patakmederbe, amiben nagyjából még húsz percig botorkálunk, mielőtt megérkeznénk az apró, de annál tetszetősebb zuhataghoz. A csapatból többen csalódottak voltak a délelőtti séta miatt, de ez a program mindenkinek bejön. Két órán át lubickolunk a vízesés előtti lagúnában, majd visszasétálunk a szálláshelyünkre.
A délutáni program jobbra sikerült a délelőttinél
Naplemente után néhány emberrel nekivágunk az erdőnek, hogy beleszagoljunk annak éjszakai életébe. Az este 7 és 8 közötti időszak a kedvencem a trópusi erdőkben, ilyenkor látható a legtöbb rovar és kétéltű. Színes békákat ugyan nem látunk, de ipari mennyiségű óriáspókhoz és skorpióhoz van szerencsénk. Olyan sűrű a rovar- és pókvilág, hogy fél óra múltán lépni sem merünk, nehogy rátapossunk egy tarantulára.
Egy skorpió és egy ostoros pók is előbújt az avarból
Két órán át bóklászunk a dzsindzsában, vagy kétszáz fotóval térünk vissza az erdő mélyéről. A többiek még vadul rumoznak, s mikor kérdezik, milyen volt, csak annyit mondunk, örüljenek, hogy ittak, mert ha tudnák, mik között hajtjuk álomra a fejünket, tuti senki nem aludna egy percet sem.
Az összes fotózott állat közül a béka volt a legkisebb
Másnap reggel Piji Baisal embera faluja felé hagyjuk el Rancho Fríót. A másfél órás sétát egy felhagyott ösvényen abszolváljuk, ami nem mindenkinek ízlik, de végülis az a dzsungel lényege, hogy az ember kicsit kiszakadjon a komfortzónájából.
Nem mondod komolyan, hogy ez az ösvény?!
Piji Basal egy kedves falu, de érződik rajta, hogy nagyon közel van hozzá El Real és Yaviza. Az asszonyok ugyan hordják az újkeletű népviseletüket, de a házak tetején már ott virít a napelem, amikről mindenki laptopot és telefont tölt. Egy valami miatt mégis megérte erre kanyarodni: a jövőben valószínűleg nem a biológiai állomáson, hanem itt, a faluban fogunk megszállni, mert az indiánok háza sokkal tisztábbnak tűnik, mint Rancho Frío disznóólszerű menedékháza.
Végül egy fotó Piji Basalból
A csapat végül úgy dönt, nem fizetünk fejenként száz dollárt a hárpiákért. Láttuk őket a magasból, ennyivel beérjük. Jöhet Playa Muerto, Közép-Amerika legszebb tengerpartja...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
