A legjobb dolog, ami az emberrel Venezuelában történhet, az a Gran Sabana. Fantasztikus vízeséseket, fenséges tepuikat látunk mindenfelé, mindezt tökéletesen turistamentes környezetben. A szavanna elérése nem könnyű, de ha az ember egyszer befut Santa Elenába, soha többé nem engedi. A Gran Sabana a világ legszebb helye.
Puerto Ordaz nagyon kellemetlen város. Korábban sem szerettem erre ténferegni, mindig Ciudad Bolívar volt a kiinduló- és végpont, de az ottani repülőtér nem fogad gépeket. Az imádott Posada Don Carlos is bezárt, ezért kénytelen voltam Venezuela egykori ipari központjában szállást foglalni magamnak és a csapatnak.
A buszút iszonyú fárasztó. Délután 3 után futunk be a terminálra, ahonnan taxival jutok el a Posada El Samanba. A szállásadó csaj nagyon izgatott, elmondása szerint mi leszünk az első külföldi turistái.
- Ez az ország egy kupleráj. Senki nem tudja, mi lesz holnap, bár ez így van több mint tíz éve. Hozzászoktunk a kilátástalansághoz. Ha az ember ehhez igazodik, akkor megtalálja a módját, hogyan élvezze az életet - magyarázza a szállóhely tulajdonosa, Gabriela.
Annyiban azért Venezuela mégis más most, mint tíz éve volt, hogy végre lehet áruhoz jutni, valamint sokkal kevésbé veszélyes. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy az ember szabadon lófrálhat hajnali háromkor Puerto Ordaz utcáin, hanem úgy, hogy fényes nappal nem fognak kiszedni a kocsidból fegyveresek. Hogy miért nem? Hát azért, mert a venezuelai menekülthullám alatt a bandatagok mindegyike elhagyta az országot. Kolumbiában, Mexikóban és főleg Ecuadorban sokat romlott a közbiztonság a pandémia óta, ennek az az oka, hogy a helyi drogkartelek és paramilitáris erők felkarolták a venéz banditákat.
Puerto Ordaz nagyon lepukkant, gyomorideggel sétálok végig az Unare városrész központjának minősülő Avenida Guarapichén. Lerongyolódott lakótelepek, bezárt üzletek, düledező kocsmák sorakoznak mindenfelé, aztán rájövök, hogy nincs mitől és kitől tartanom, mert egy lélek nincs az utcákon. A város teljesen üres, csak a szupermarket környékén van valamiféle élet, de ott is minden békés.
Ajánlásra a Maccheroni nevű olasz étterembe térek be vacsorázni, ahol húsz dollárért egészen jó spagettit sikerül ennem. A pincér igen meglepett, mikor megtudja, hogy nem venezuelai vagyok. Valószínűleg évek óta én voltam itt is az első külföldi.
- Puerto Ordaznak és San Felixnek anno 2 millió lakója volt - meséli Gabriela - Most tudod mennyi, Andres? 800 000. A város kétharmada elhagyta az országot. Ami egyrészt nem jó, másrészt azonban végre béke van. Megszűnt a bűnözés. No nem San Felixben, de itt Puerto Ordazban teljes a nyugalom.
A csapat gépe késve érkezik, ahogy egy hete az enyém is késve érkezett. Ilyen az, ha a légiközlekedés is visszafejlődik és csak zónajáratok röpködnek az égen. Hajnali 1-kor landol a csapat, akik eléggé el vannak csigázva a 16 órás maiquetíai várakozás miatt. A welcome drinket is csak szimbolikusan fogyasztjuk el, reggel ugyanis korán kitaxizunk a reptérre, hogy egy jettel Santa Elenába repüljünk.
A gépen rajtunk kívül csak egy Santa Elena-i hölgy ül, aki vásárolni és fodrászkodni ugrott fel Puerto Ordazba. A jeten 400 dollár egy jegy, de ez bőven megéri, ha az ember szép frizurát akar abban a Venezuelában, ahol a havi minimálbér 4 dollár. Abszurd, igaz?
Az út egészen zseniális. Már a Rio Caronira is fantasztikus a kilátás, de ahogy elhaladunk Kavanayén apró táblahegyei felett, majd rákanyarodunk a Roraimára, úgy tapad az egész csapat az ablakra.
Fantasztikus a repülőút Santa Elenába
Santa Elena repterén várunk vagy fél órát Pelónra, a srácra, aki majd végigvisz minket a Gran Sabanán, valamint elfurikázza a csapatot a Roraima lábánál fekvő Paraitepuiba. Első körben Maurakba vitetjük magunkat, ahol felszedjük Omart és a sógorát, majd betérünk Santa Elenába, hogy kései reggeli formájában elfalatozzunk egy empanadát parchitalével. Az egyik falat közben jön a meglepetés: letörik a fogam. Remek! Zsibong az egész pofám. Ha így indulok neki a Roraimának, abból lehet baj, úgyhogy megkérem Pelónt, vigye el a csapatot a misszióhoz, addig én beülök egy fogászati kezelésre. A rendelő a '80-as éveket idézi, annyival fejlettebb csupán a technika, hogy a doktornőnek van lehetősége youtube-ról segítséget kérnie, hogyan is kell tömni egy amúgy gyökérkezelt fogat. Nem hazudok, youtube tutorial videó alapján kezel a hölgy. Remélem, a túra végéig kitart majd az, amit a fogamba tömködött.
Megérkezik a Mirador-csapat Santa Elenába
San Francisco felé megállunk két helyen. Az első a Salto Agua Fría kanyonrendszere. 2013-ban jártam már a vízesésnél, de akkor csak a lábánál. Ezúttal a vízesés feletti szurdokvölgyet járjuk végig.
A Salto Agua Fría tökéletes bemelegítés a későbbi túrákhoz
A Quebrada Jaspénál is tiszteletünkte tesszük, ami a folyó alapkőzetének számító jáspisról kapta a nevét.
Gábor a Quebrada Jaspénál
San Franciscóban előkerül a térkép, amin a csapattal végigvesszük a Roraima mászást A-tól Z-ig, valamint megtervezzük a másnapi kirándulásunkat a Gran Sabanán, aminek legszebb látnivalója a Salto Kama lesz. Az első megállónkat azonban nem ott, hanem a Quebrada Pachecónál tartjuk. Sajnos a fényviszonyok alkalamatlanok a fotózásra, de a megálló jó arra, hogy a csapat megismerkedjen a puripurikkal, a Gran Sabana muslicaszerű vérszívóival, amik megkeserítik minden turista életét a vidéken.
Pelón ajánlására a Salto Sakaika felé utazunk tovább, de barátunk valószínűleg eltéved, mert sem autóval, sem gyalogosan nem találjuk a vízesést. Nem bánjuk a kétórás sétát, mert a táj szép és látunk néhány szép folyót, de kár, hogy a zuhatag nem jön velünk szembe.
A Salto Sakaikát kerestük, de csak szép folyókat és csodaszép tájat találtunk
A Salto Kama azonban most is lenyűgöző. Mondanom sem kell, itt sincs rajtunk kívül egyetlen lélek sem, csak az a pemón család, amelyik éttermet üzemeltet a látogatóközpontnál. 12 dollárért eszünk egy csirkecombot rizzsel. A 2024-es venezuelai standard árakhoz képest elfogadható.
Magáért a Salto Kamáért megérte ennyit utazni
Visszafelé megállunk a Mirador El Osonál. Hogy miért egy medvéről kapta a nevét a kilátó, azt nem tudom, de a panoráma innen tényleg elképesztő. A Tramén, a Karaurín és a Yuruaní tepui látványa lélegzetelállító.
Hazaértem!
Pelón újabb ajánlására az El Paraiso névre hallgató oázishoz igyekszünk. Ezt a természeti csodát szerencsére megtalálja fiatal barátunk, így a délutánt fürdőzéssel múlatjuk, még ha a puripurik meg is kínoznak minket.
Az El Paraiso oázis méltó lezárása a napnak
San Franciscóba érvén az a megelepetés fogad minket, hogy a falu törzsfőnök választását pont a mi bungalóink előtt tartják. Az egész falu ott tobzódik az ajtónkban, több száz ember kíváncsi arra, ki lesz az új casique. A választás eredményének közlésével azonban nincs vége a ceremóniának. Kezdődik a beavatás és az ünneplés, ami hajnali 5-ig tart. Egész éjjel egy hunyást nem alszunk, így indulunk neki a Roraimának. Már ha Omar barátunk persze magához tér...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
