Őrültségnek tűnhet Venezuelába utazni, pedig nem az. A nemzetközi politikai helyzetnek köszönhetően Venezuela ismét látogatható, így kilenc év elteltével visszatérek ebbe a remek országba. A cél a Roraima, az Akopán tepui és az Angel-vízesés, de hogy miképpen lehet ezekre a helyszínekre a mostani helyzetben eljutni, az már más kérdés. Érdekes egy hét van mögöttem.
Kilenc évvel ezelőtt úgy léptem át a kolumbiai határt Maicaónál, hogy megfogadtam, addig nem térek vissza Venezuelába, amíg nem változik a politikai helyzet az országban. 2010 és 2015 között sok túrát vezettem Venezuelában, de a közbiztonság és a guardia korruptsága okán képtelen voltam tovább csinálni, pedig a Gran Sabanát a világ legszebb és legegzotikusabb helyének tartom.
Nos, a politikai helyzet semmit nem változott az országban, én mégis beleálltam abba, amibe senki nem merne: csoportokat vinni a Roraimára és az Akopán tepui lábához. Mi vitt rá, hogy 2024-ben újra nekiálljak Venezuelába túrát szervezni? Az orosz-ukrán háború. Értelmetlenül hangzik, igaz? Pedig nagyon is logikus.
A világpolitika hihetetlenül összetett és sokrétű, értelmezni csak az tudja, aki napi rendszerességgel követi a híreket és tisztában van a történelemmel, valamint a földrajzzal. Az ma már nem konteó, hogy az öbölháborúkat az Egyesült Államok az olajért indította, ahogy azt sem gondolja ma már talán senki, hogy az orosz-ukrán háború csak Putyin elmebajával magyarázható. De mi köze Venezuelának a tőlünk nem is olyan messze zajló csetepatéhoz? Hát az, hogy igény mutatkozott a venezuelai olajra azután, hogy Európa jó része lemondott az orosz olajimportról. Hiába a nagy zöldülési kedv, a világ rekordmennyiségű fosszílis energiahordozót tüzel el évről évre, és ezt nem lehet úgy megtenni, hogy ne importálnánk innen-onnan olajat. Abban a pillanatban, hogy Európa hátat fordított az oroszoknak, az Egyesült Államok feloldotta a Venezuelával szembeni szankciókat, így az ország ismét valutához juthatott.
Venezuela nagyjából tíz éve a haláltusáját vívja. Az embargó óta az ország gazdasága a harmadára zsugorodott, aminek köszönhetően megugrott a bűnözés, az ország lakosságának 20%-a pedig elvándorolt. Venezuelát a kínai és orosz tőke tartja lélegeztetőgépen. A két ország az elmúlt tíz évben nagyjából 500 milliárd dollárt pumpált a venéz gazdaságba, ezzel kiszolgáltatottá téve a Maduro-kormányt Oroszországnak és Kínának. A szankciókat az amerikaiak és európaiak azért vezették be az országgal szemben, mert nem érvényesültek a demokratikus és emberi jogok, valamint Chávez óta megromlott a diplomáciai kapcsolat az országgal, amiből kivonultak a külföldi vállalatok, bedöntve az addig jól prosperáló gazdaságot.
Az európai és amerikai olajéhség az oroszok leválasztása után azonban véget vetett a nélkülözésnek. Venezuela 2023-tól kezdve végre valutához jut, ismerőseim azt írják, minden újra kapható és a közbiztonság sem olyan penetráns, mint volt tíz évvel ezelőtt. Venezuela újra importál a világpiacról, megkezdte a hitelei törlesztését Oroszország és Kína felé, és bár a demokratikus és emberi jogok terén semmiféle javulás nem tapasztalható, a helyzet sokkal jobb, mint egy évtizede. Nos, nekem ez már elég. Ha van mit enni és van benzin, akkor csináljuk. Irány vissza Venezuelába!
Persze venezuelai túrát eladni nem volt könnyű azután, hogy minden híradásban a nyomorral és a veszéllyel azonosították az országot, de néhány törzsutasom bízott bennem és bevállalták az utat. Ahogy én, úgy ők is kaptak hideget-meleget a rokonoktól, barátoktól. A Facebook oldalunkon megjelentek a venezuelai felmenőkkel rendelkező magyarok, akik felelőtlennek tartottak amiatt, hogy bevállaltam a túrát, de a kint élő ismerőseim szavára jobban adok, mint az országból évekkel ezelőtt elvándorolt vagy elszármazott emberekére, akiknek Maduro maga a sátán.
Nem állítom, hogy nincs bennem félsz, de bízom benne, hogy minden működni fog. Azt tudom, hogy Venezuela drága lett, hiszen minden termék importból származik, így majdnem megduplázom az utolsó, 2015-ös túra árát, de arra azért nem gondoltam, hogy a korábban filléres országból a szankciók feloldása után skandináv árazású ország válik.
A reptéren én vagyok az egyetlen európai. Gyanakodva néz rám a határőr, nem hiszi el, hogy turistáskodni jövök, de végül benyomja a 90 napos pecsétet az útlevelembe. A taxi ára mellbevágó: 25 dollárt kér a sofőr, hogy elvigyen a mindössze 3 kilométerre lévő hotelemhez, a Tanasuhoz. Korábban sokszor szálltam itt meg, no de amíg 2015-ben három dollárért, most 50-ért fogok. A hotelhez azóta nem nyúltak, a matracokat az elmúlt egy évtizedben kifeküdték, a csempék összetörtek, a fürdő talán pont 2015-ben volt utoljára kitakarítva. A személyzet is lecserélődött, nem tűnik a hotel túl biztonságosnak.
Ez a szoba ma 50 dollár Venezuelában
A szállóval szemben van egy empanadázó, ahol két dollár a mezei sajtos empanada, a rákos és pepitonás öt dollár. Az ember, ha éhes, simán betol öt-hat empanadát, úgyhogy lehet számolni, mennyibe is kerül egy utcai étkezés a jelenkor Venezuelájában.
Este indul a gépem Puerto Ordazba. Az ám, csak hogy a Rutaca Airlines zónajárataival nehéz kalkulálni, így a 7-es indulás helyett éjfélkor gördülünk ki a kifutópályára. A repülőről letekintek az éjszakai Venezuelára: sötét, mint a Hold túloldala. A településeken is csak itt-ott pislákol fény; ilyen az, ha húsz éven át elmaradnak az infrastrukturális fejlesztések.
Egyetelen, rövid éjszakát töltök Venezuela egykori ipari központjában. Hajnal 5-kor jön értem egy terepjáró, ami Santa Elenába tart. 100 dollár a menetdíj. Tíz éve 2 dollár volt.
Rajtam kívül egy anyuka utazik a kisfiával, valamint egy testesebb fickó, aki a sofőr mellett foglal helyet. Azt mondják, hosszú, fárasztó út következik, mert ahogy az elektromos hálózathoz, úgy az utakhoz sem nyúltak az elmúlt tíz évben. Anno a busz 10-12 óra alatt abszolválta a távot, ma ez terepjáróval is szép eredmény lenne.
Kígyózó sor az ingyen benzinért Puerto Ordaztól nem messze
Amint elhagyjuk Ciudad Guayana térségét, megjelennek a benzinárusok az út szélén. Bár Venezuela ül a Föld legnagyobb kőolaj vagyonán, sokszor előfordul, hogy benzinhiánnyal küzd, mert a finomítók többsége fejlesztések hiányában nem üzemel, így kénytelen arról a Curacaóról importálni a benzint, ami amúgy venezuelai nyersolajat dolgoz fel. No de, nem ez az egyetlen furcsaság a venéz üzemanyag körül.
Ahogy azt a sofőrömtől megtudom, van az ún. szegény kártya, amire havi 120 liter benzin vásárolható nagyjából ingyen. Ez csak azoknak jár, akiknek a keresete a minimálbér környékén van. Ez ma havi 130 bolívar, nagyjából 4 dollár(!!!), vagyis két sajtos empanada ára. Akinek nincs ilyen kártyája, az kénytelen pénzt adni az üzemanyagért, ami 1 dollár literenként, de lévén kevés a kút, állandóak előtte a sorok. Ezért, ha valaki gyorsan szeretne tankolni, kimegy a városból és megveszi az üzemanyagot az út szélén, ahol a kiskeresetűek ugyancsak egy dollárért árulják azt. Akinek van pénze, annak végülis mindegy hol fizet a benzinért, így legalább a szegények is "összemaszekolhatnak" maguknak havi 120 dollárt. Persze ez sem sok pénz, de a szegény kártyára jár ételtámogatás (pár kiló rizs, cukor, étolaj), valamint a víz és áram, ha hivatalosan nem is, de ingyen van.
Benzint minden háznál lehet venni Venezuelában
Ami hiányzik ebből a rendszerből, azok az állami bevételek. Chávez óta Venezuelában nem sanyargatják a népet adókkal, az elv az, hogy csak a gazdagok és a nagyvállalatok fizessenek. Az ám, csak hogy a gazdagok a pénzüket külföldre menekítik, nagyvállalatok pedig a szankciók következtében nincsenek az országban. Megélni tehát meg lehet, de karbantartásra, fejlesztésre nincs egy fillér sem.
Upatában állunk meg először. Nem sokat idézünk a településen, épp csak veszünk egy-egy üdítőt a boltban. A fél literes import kóla két dollár. Egy havi minimálbérből két üveg jön ki. Amúgy Upatáról annyit, hogy úgy tartják, itt élnek a legszebb nők az országban. Egyszer majd kiderítem, így van-e.
El Callao a következő település, ami klasszikus kereskedőváros. Csak átrobogunk rajta, mert sietni kell, innen Tumeremóig ugyanis iszonyatos az útminőség; rengeteg időt fogunk veszíteni. Így is lesz. A 40 kilométeres távot másfél óra alatt abszolváljuk, bár Tumeremótól El Dorádóig sem javul sokat a helyzet; azt a 70 kilométert újabb két óra alatt tesszük meg.
Las Claritas és Ochenta y Dos bányatelepek felé már javul valamelyest a helyzet, de a Gran Sabanát így is délután 2 óra magasságában érjük el. Fent a platón már lehet haladni, így 5-re befutok San Franciscóba, ahol találkozóm van régi barátommal, Omarral. Kilenc éve nem beszéltem vele, a felkutatása is maga volt a csoda.
Ezért a tájért megéri kockáztatni
A San Francisco-i szállásadómnál érdeklődtem a kiléte felől, de ő azt mondta, évek óta nem látta Omart, azt sem tudja, él-e vagy hal. Aztán két nap múlva küld egy képet, amin ő van lefotózva a cimborámmal; összefutottak Santa Elenában.
Úgy volt, hogy Omar kijön elém az úthoz, de ez nem történik meg. Így szokott ez lenni, az őslakosoknak nem igazán van időérzéke, vagy ha van is, nem szoktak vele foglalkozni. Egy évtized távlatából nem tudom, hol lakik, de szerencsére a guardia ismeri a családot, így az egyik pemón fiatalt elküldik Omarért. Amikor végre találkozunk, nagy az összeborulás.
Itt alszom meg San Franciscóban
- Nem jöttél, barátom! Tíz éve várom, hogy vigyük a csapatokat a Roraimára - kezdi Omar. Aztán arról beszél, hogy a térségben teljesen behalt a turizmus, utánam nem sokkal a német, az olasz és a francia szervezők is mind eltűntek.
- Egyáltalán nincsenek turisták a Roraimán? - nézek rá bambán.
- Dehogynem. Brazilok. A pandémia után jelentek meg, azóta csak ők másszák a hegyet. Állítólag volt valamilyen szappanopera, amiben a gazdagok a Roraimára jártak piknikezni, azóta minden tehetős brazil a tepuikra vágyik.
Azt mondja, olyan teltház van a hegyen, hogy jó előre le kell foglalni a helyeket, mivel naponta mindössze 140 ember tartózkodhat a tetőn. Szerencsére Omar már lejelentette a Mirador-csapatot, de vezetőként meg kell jelenjek a nemzeti parknál, mert csak így adják ki az engedélyeket. Pelónnal, San Francisco egyetlen fuvarozójával kiegészülve teszünk látogatást a San Ignacio-i hivatalnál, ahol meglepődnek, hogy nem brazilt fogadnak. Le kell jelenteni a transzportot is, amit magára vállal Pelón, de az ár mellbevágó. A kétszer 18 kilométeres útért 450 US$-t kell fizetni, ami egészen elképesztő összeg. Hiába minden alku, az ár be van betonozva.
Szerencsére Pelón elvisz minket Santa Elenába, amiért tényleg csak benzinpénzt kér, de azt már most látom, hogy a túra költségvetését a dupla ár ellenére is alaposan alulkalkuláltam. A hordárok sem 10 dollárért járják a hegyet, hanem napi 60-ért, az élelmiszerárak sem magyar pénztárcához vannak igazítva.
Iszonyú drága Venezuela, de ezért a tájért így is megéri
Szerencsére Omar ismer Santa Elenában egy aránylag olcsó szállást, ami kereskedők és aranymosók találkozóhelye, így legalább addig nem költök sokat, amíg a csapat megérkezik.
Santa Elena de Uairén kapuja
A következő napok nem szólnak másról, mint telefonálgatásról, rádiózásról, pilótákkal egyeztetésről. Az Akopán tepuihoz tervezett utazásunk leszervezése soha nem volt könnyű, és ez máig nem változott, sőt! Mivel Yunekbe azóta nem érkeztek turisták, hogy én 2014-ben utoljára berepültem, a leszállópályát benőtte a gaz. Le még csak-csak leszállnak a pilóták, de a kirepülést nem vállalják utasokkal, így még azt is le kell szervezzem, hogy a csapat kijusson Wonkénbe, ami vagy gyalogosan történik, vagy csónakkal, már ha Yunekben működik a motor és van benzinjük. Próbálok Leonardóékkal kapcsolatba lépni, de az önkormányzatnál azt mondják, alig van kapcsolat a faluval, mivel a közösség rádiója évek óta nem működik. Vakon fogunk hát berepülni, de nincsen ebben semmi; Venezuela ezen részén ez a legkisebb szervezési probléma.
A gépeket a Moraimánál intézem. Sosáékkal repültem korábban is, szerencsére emlékeznek rám.
- Yunek?! Tíz éve repültünk arra utoljára! - kiált fel Carlos a vonal végén - egy srác szervezett oda túrákat, nem emlékszem melyik országból, valahonnan Közép-Európából.
- Én leszek az, Andrés. Magyarországról.
- Andrés! Igen, emlékszem! Isten hozott újra Venezuelában!
Gyorsan rátérünk az árazásra, de a beszélgetés több mint groteszk.
- Santa Elenából Yunekbe nagyjából egy-másfél óra az út. Szerintem megoldható 13 grammból.
- 13 gramm? - értetlenkedem.
- Igen, 13 gramm. A falu kb. 130 kilométer, tíz kilométerenként 1 gramm.
- 13 gramm micsoda?
- Hogyhogy micsoda? - értetlenkedik ezúttal Carlos.
- Hát hogy 13 gramm micsoda? Miben kell fizetni? Nem dollárban?
- Nem. Aranyban. 13 gramm arany a menetdíj.
- Ne szórakozz velem, Carlos! Én nem aranymosó vagyok, hanem turista. Nekem dollárban vagy reaisban mondd az árat.
- Várj, megnézem mennyi az arany árfolyama éppen - egy kis ideig csend van a vonal végén, majd beleszól - 1100 dollár lesz, de ha változik az árfolyam, akkor ki kell egészíteni. Ja, és egy gépbe csak hárman ülhetnek, mert nagyon vacak a leszállópálya, már ha van még egyáltalán. Utolsó alakalommal is felborult ott az egyikünk.
- Igen, tudom. Azon a gépen is én ültem - válaszolok neki.
- Na, akkor tudod, miért kerül ennyibe a menetdíj.
Santa Elena missziója és a templom oltára
Omarral a következő két napban bevásárolunk a Roraima túrára. A számlát nézve megint elkerekedik a szemem. Meg kell szokjam, hogy itt minden az otthoni árak háromszorosa.
Santa Elena pemón koloniája, Akurima
Az üres járatokban marad időm kisétálni Santa Elena egykori missziójához és a város pemón kolóniájához, Akurimába, valamint ellátogatok Omar mostani falujába, Maurakba is, ahol új feleségével, Marival él. Elvisznek a falu nevezetességéhez, a Rio Uairen partjára is.
Maurak nevezetessége a Rio Uairen mentén kialakított élményfürdő
Egy hét alatt végzek mindennel, így megindulok vissza Puerto Ordazba. Mivel már most látom, hogy a túra anyagilag bukó lesz, nem terepjárózom, inkább buszozom. Remélem, a guardia nem rabol ki, mint tette azt egy évtizeddel ezelőtt számtalanszor.
A 20 órás útért 30 dollárt fizetek, ami rendben van. Bár a guardia kétszer is megállítja a buszt, ezúttal nem lopnak tőlem. A buszsofőr azt mondja, annak a világnak vége van, mert a rengeteg panasz miatt bekamerázták az ellenőrző pontokat. Meglepő módon tisztelettel bánnak velem a katonák, pedig egyetlen turistaként alaposan kilógok a sorból.
Holnap érkezik a csapat, akikkel nekivágunk az elmúlt évek egyik legvagányabb utazásának. Régen volt ilyen: izgulok.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
