Tíz évvel ezelőtt Peruban elloptak tőlünk több mint 5000 dollárt, és azt reméltem, ez többé nem következik be. Azóta sokkal elővigyázatosabban utazunk, de ezúttal lankadt a figyelmem, illetve csak túlságosan megbíztam egy jónak mondott hotel recepciósában. Guatemala túrám utolsó napján 1500 dollárt loptak ki a szobámól, de nem a lopás ténye zavar, hanem az a megaláztatás, amit a hotel alkalmazottai és a rendőrök követtek el az irányomba. Kellemetlen sztori, kellemetlen emberekkel.
Ahogy mindig, úgy most is a fővárosban végződik a guatemalai körutazásunk. Jó ideje a Hotel Ajauban altatom a csapataimat az utolsó éjszaka, de erre most nincs esély, mert Guatemalavárosban valami erőemelő bajnokság van és a szállónkat hónapokkal ezelőtt kibérelték a sportolók, így kénytelen vagyok vakon foglalni. A választásom egy vadonatúj, indusztriális jellegű boutique hotelre, a Hotel Vivotelre esik, aminek hihetetlen jó az osztályzata. A hely nem olcsó, egy szoba 75 dollárba kerül, ami guatemalai szinten majdnem felsőkategóriás.
A fogadtatásunk barátságos, bár a tekintetben kicsit furcsa, hogy több a szállón a biztonsági ajtó, mint egy pénzintézeten. Ez egyrészt biztonságérzetet jelent, másrészt azonban kérdéseket vet fel: miért kell ennyire hermetikusan elzárni a hotelt a külvilágtól?
Kifizetem az éjszakát a recepción, ahol a szálló adminisztrátora és az éjszakai őr tartózkodik. Ahogy mindig, úgy most is a kameratáskámból veszem elő a pénzt, nem érzem kellemetlennek, hogy látják, van nálam egy köteg dollár.
A szobák elfoglalása után lekönyvelem a napot, a készpénzt pedig az ágyamon hagyom, amíg elmegyek a mosdóba. Ez alatt Zsolt behívja az éjszakai őrt, hogy segítsen neki beállítani a légkondit. Mire kijövök a mosdóból, a srác már nincs fent a szobánkban, nem is tudatosul bennem, hogy járt nálunk és esetleg láthatta, mennyi pénz van nálam. Összepakolom a dollárokat és visszarakom a köteget a helyére, a kameratáskám aljába, a fényképezőm alá.
Utolsó este, búcsúvacsora, majd utána karácsonyi koncert a főtéren. Nem maradunk sokáig, este 10-re mindenki visszatér a hotelbe. Az egész napos utazás lefárasztotta a csapatot, így nyugovóra térünk.
Másnap reggel, nem tudom, milyen megfontolásból, de újra megszámolom a pénzköteget, és látom, hogy hiányzik belőle 1500 dollár. Újra és újra megszámolom, közben nézem a túra költségvetését, hátha valahol, valamit elkalkuláltam, de nem. Este még megvolt a pénzem, reggelre pedig hiányzik belőle.
Lebattyogok a recepcióra, és közlöm a hotel adminisztrátorával, mi a helyzet. Persze azonnal védekezik, hogy teljességgel kizárt, hogy ők loptak volna, nézzem meg a szálló osztályzatait, soha ilyen nem történt a hotel amúgy nem olyan régi történetében. Megkérem, hogy nézzük meg a kamerák felvételeit, amire nem mondhat nemet.
A felvételen az látszik, hogy miután a csapatommal kisétálok a hotelből, az éjszakai őr bemegy a videószobába, majd egy percre rá a 4. emelet azon kamerája, ami az én ajtómat és a liftet veszi, kikapcsol. Sajnos azt, hogy a videószobában mi történik, nem látjuk, mert az a helyiség nincs bekamerázva. A kikapcsolás után pár perccel az őr beszáll a liftbe, majd elindul fölfelé, de a kamerák szerint sehol máshol nem szállhat ki, csak a 4. emeleten, amit ugyebár nem látunk, mert azt nem veszi a kamera. Tehát vagy kiszállt a negyediken, vagy a következő nagyjából 20 percet a liftben töltötte. Ezután a földszinti kamera azt mutatja, hogy az őr lejön a lifttel, majd visszasétál a videószobába, és rá egy percre újra aktívvá válik az a kamera, ami a 4. emeleti liftet és az én szobámat veszi.
Ránézek az adminisztrátorra, aki elhülve ül vissza a helyére. Értesíti a hotel tulajdonosát, aki fél óra múlva meg is jelenik. Visszanézzük a felvételeket a középkorú hölggyel, aki ahelyett, hogy elővenné a srácot, mentegetni kezdi:
- Johnny biztos hogy nem tenne ilyet. Johnny jó gyerek, soha semmi probléma nem volt vele, biztos vagyok benne, hogy nem lopna a vendégeinktől. Ez egyszerűen lehetetlen.
Hüledezve állok a nő előtt. Követelem, hogy hívja be a srácot, nézesse végig vele a videót. Tudják, hogy ezt nem kerülhetik el, így telefonálnak Johnnynak, aki munkaideje lejártával hazament. Egy óra múlva megérkezik. Izgul, látszik rajta, hogy tudja, rajtakapták. Végignézi a videót, de csak annyit mond, ő nem tolvaj és mélységesen felháborítja, hogy ilyennel vádolom.
- Nem vádolok senkit. Csak szeretnék választ kapni arra, hogy miért nem ment 20 percig az a kamera, ami az én ajtómat vette?
- Biztos áramkimaradás. Vagy szétcsúszott egy kábel - adja a röhejes választ a srác.
Elmagyarázom neki, hogy a szituáció több mint érdekes, de azzal védekezik, hogy nincs rá bizonyíték, hogy ő bement volna a szobámba, és továbbra is azt hajtogatja, hogy a gyanusítás sértő.
- Mit csináltál abban a 20 percben, amíg nem ment a kamera? - kérdezi tőle a hotel adminisztrátora.
- Kicsit ledőltem telefonozni a szomszéd szobában.
Mármint, hogy ledőlt húsz percre az egyik, vendégeknek fenntartott szobában, hogy nyomkodja a telefonját. A szálló tulaja csak csóválja a fejét és azt motyogja a bajsza alatt, hogy Johnny nem lehet tolvaj, az teljességgel kizárt.
- Nos, nekem el kell vinnem a csapatomat várost nézni és piacolni. Két óra múlva visszajövök. Nem akarok ügyet, időm sincsen rá, mert este repülök Európába. Szeretném, ha az 1500 dollárom visszakerülne a helyére. Ha ez megtörténik, eltekintek attól, hogy rendőrt hívjak. Ha nem, kénytelen leszek lépni az ügyben - zárom rövidre a történetet.
A városnézés után belépek a szobámba, de a pénzem nincsen sehol. A recepción sincsen senki, a kapuban álló biztonsági őr csak annyit mond, a tulajdonosnak és az adminisztrátornak dolga van, majd csak délután érkeznek. Írok nekik whatsappon, de nem jön válasz.
A csapatom közben kimegy a reptérre, én pedig várok. Hosszan és unalmasan. A gépem este 10-kor indul, így a hallban ücsörögök, nyomogatom a laptopomat. Délután 4 óra felé megérkezik Johnny, hogy felvegye a munkát. Az adminisztrátor sehol. Johnny rám sem mer nézni, eljátsza, hogy vérig van sértve. Rákérdezek nála, hogy hol van az adminisztrátor, de csak annyit mond, hogy dolga van. Délután öt után megunom a dolgot és tárcsázom a rendőrséget. Megteszem a bejelentést, azt mondják, küldenek egy járőrt. Johnny azonnal telefont ragad és hívja az adminisztrátort, aki a tulajdonossal egyetemben tíz percen belül a hotelben terem. Nem hitték volna, hogy rendőrt hívok.
A következő furcsaság az, hogy bár érkezik egy járőr, nem azok jönnek be a hotelbe, akik a kocsiban ülnek, hanem azok, akik az utcán teljesítenek szolgálatot. Először ez fel sem tűnik, csak később, amikor kinézve azt látom, hogy nincs rendőrautó az épület előtt. A két rendőrnek elmagyarázom a szitut és megkérem őket, hogy nézzék meg a videót, de ezt megtagadják.
- A felvételen látszik, hogy behatolnak a szobájába? - teszik fel nekem a világ legértelmetlenebb kérdését.
- Nem látszik, mivel az a kamera, ami szobám ajtaját veszi, ki lett kapcsolva.
- Ebben az esetben nincs rá bizonyíték, hogy bárki is bement a szobájába.
- Közvetlen nincs, de kérem, nézzék meg a felvételeket, hogy lássák, miről beszélek.
- Erre nincs idő. Ha nincs bizonyíték, akkor nincs eset sem.
Érzem, hogy csapdában vagyok, de erőlködöm tovább.
- Esetleg vehetnének ujjlenyomatot az ajtóról, a videószoba kábeleiről vagy akár a kameratáskámról, mert azóta nem nyúltam a fényképezőmhöz, ahhoz pedig, hogy valaki hozzáférjen a pénzes zacskómhoz, ki kellett vegye a kamerámat.
- Naponta fogdosom össze az ajtókat, mert én vezetem be a vendégeket a szobákba, tehát biztosan megtalálnák rajta az ujjlenyomatomat, ez nem bizonyíték - védekezik Johnny, aki az eddigiektől eltérően hihetetlenül nyugodt.
- Akkor vegyünk ujjlenyomatot csak a kábelekről és a fényképezőmről - ajánlom a szerveknek.
- Na és mi van akkor, ha az egészet csak kitalálta, és nem is volt 1500 dollárral többje? - szegezi nekem a kérdést Johnny.
Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, de a teljes ledöbbenés akkor jön, amikor a rendőrök azt mondják, hogy nem vesznek ujjlenyomatot, mert hétvégén a guatemalai helyszínelők nem dolgoznak. Hogy tessék??? Hogy mi van??? Ez az egész úgy abszurd, ahogy van. Elegem lesz, de nem üvölteni kezdek, mert érzem, a végén még én végzem a sitten, hanem leszegem a fejem, széttárom a karom, és csak annyit tudok mondani:
- Köszönöm az eddigi együttműködésüket. Kérem, hívjanak egy taxit, kimennék a repülőtérre.
A rendőrök, mint akik jól végezték dolgukat, kimennek az ajtón, Johnny pedig felszegett orral besétál a konyhába és főz magának egy kávét. Talán csak az adminisztrátor érzi magát kellemetlenül, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy nem volt benne a rablásban mindenki, szálloda tulajdonostul, rendőrőstül, recepcióstul.
Tehetlenség és megalázottság érzése kavarog bennem. Ilyen keserű szájízzel még életemben nem hagytam el Guatemalát. Tíz éve Peruban kaliberekkel több pénzt loptak el tőlünk, de ott nem volt mit tenni, mert nem volt meg a tettes. Itt azonban órákon át néztük egymást mindketten tudva, hogy mi történt, mégis kimosdatták a srácot és bennem keltettek rossz érzéseket. Már a reptéren megírom a lehúzó véleményt, de ez csak pár percig feledteti azt az érzelmi hullámvasutat, amit egy ilyen eset okoz az emberben.
No, mindegy, tekintsünk előre! Alig pár hét és kilenc év után visszatérek Venezuelába, a világ legszebb helyére. A Vivotel alkalmazottjai pedig egytől egyig bekaphatják!
Még több sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
