Azóta vágytam vissza a Siete Machoshoz, hogy 2017-ben életemben először erre jártam. Már akkor tudtam, hogy Erivel olyan csodát fedeztünk fel, ahová annak ellenére muszáj lesz majd turistákat hozni, hogy a környéket a Primos gerillaszervezet tartja irányítása alatt. Nem állítom, hogy az idevezető út kényelmes lenne, de a látvány minden szenvedést megér. Ki merem jelenteni, hogy a Siete Machos a világ legszebb folyója. Nincs igazam?
Szörnyű éjszakán vagyunk túl Caño Canoasnál. Bár azóta, hogy utoljára itt jártam, sok minden változott, főként előnyére, de a szállót megújítaniuk nem sikerült. A szűk, levegőtlen oduk, a kifeküdt matracok és a pallók közötti nyílásokon át beáramló bogarak kombója sokaknál kiveri a biztosítékot, de ébredés után szerencsére gyorsan túllépünk a dolgon.
Manuel azt mondja, mióta visszatértek a gerillák, egy kicsit jobb lett az út, mint pár évvel ezelőtt, így másfél óra alatt megérkezhetünk Caño Indióba.
- Ott se fotózzatok, légyszi! - kéri Manuel.
- 2017-ben Caño Indióban aludtam. Nem volt vele semmi gond - adom a kétkedő választ.
- Akkor más volt a helyzet, közvetlen a békekötés után voltunk. Azóta sajnos visszatértek a gerillák. Nem jó velük szórakozni.
A Siete Machos felé sokat javítottak a gerillák az út minőségén, de néhány szakaszon így is nehezen járható a terep
Tudomásul vesszük, hogy mások a játékszabályok. Az út tényleg jobb lett, de azért akad néhány mocsaras rész, ahol kénytelenek vagyunk kiszállni a terepjáróból, hogy az könnyebben átlavírozzon a sáron.
Bár Caño Indiónál tilos a fotózás, egy képet azért sikerül kattintanom
Manuel Caño Indióban leadja a drótot, hogy turisták érkeznek a Siete Machoshoz. Az egyik tanyasi srác motorra pattan és rohan előre, hogy informálja a gerillákat, akik majd vezetőt delegálnak mellénk. Iszunk addig egy üdítőt a vereda egyetlen boltjánál, majd mi is megindulunk a Siete Machos felé. Mire odaérünk, már két srác várakozik, hogy elkísérjen minket. 100 000 peso itt is a vezető díja, aminek jó részét persze le kell adják a gerilláknak.
Nekiindulunk a Seite Machosnak
A Siete Machost 2017-ben kerestük fel Erivel, az elsők voltunk a Földön, akik fotót publikáltak róla. La Macarenában kaptuk a tippet egy gyümölcsárustól, de amikor a nemzeti parknál rákérdeztünk a létezésére, csak lekezelő válaszokkal kínáltak meg. A létezését nem tagadták, de megtiltották, hogy Caño Indio felé utazzunk. Azzal fenyegettek minket, hogy a turista rendőrség meg fog minket keresni, és ha bemerészkedünk a Primos felségterületére, a gerillák meg fognak minket ölni. Nagy ívben tettünk a nemzeti park "ajánlására", ami életünk egyik legjobb döntése volt. Szemben a Caño Cristalessel a Siete Machos tényleg lélegzetelállító. Bár szívesen nevezik a Caño Cristalest a világ legszínesebb folyójának, ezt a titulust egyértelműen a Siete Machos érdemli. A folyó jóval kisebb, mint a nagytestvér patakrendszere, viszont pont úgy helyezkedik el, hogy szeptemberben rubin színűnek tűnik néhány szakasza.
Bár a gerillák kiépítettek egy ösvényt, néhány szakaszon így is bolyongunk
Az ösvényt itt is kiszélesítették, mint a Caño Canoasnál, de néhány szakaszon azért megmaradt vadnak, ami itt-ott próbára teszi a mászóképességünket. Fürdésekkel együtt nagyjából három órát töltünk a folyónál, amiről nem kell sokat beszélni, elég csak rénézni a képekre.
A Siete Machos nem véletlenül az egyik kedvenc desztinációm Kolumbiában
Mire visszaérünk, Manuel rottyon van. Azt mondja, besörözött a gerillákkal, de nem para, errefelé nincsenek rendőrök.
Caño Indiónál eszünk egy ebédet, majd megindulunk a Rio Guayabero felé. Szerencsére Manuel vezetési stílusán nem változtat az alkohol, így másfél óra elteltével biztonságban megérkezünk a folyópartra. Itt vár ránk egy szakadt komp, amivel átkelünk az Orinocót tápláló Guayaberón. A túlparton már egy fokkal jobb az út, de így is beletelik még egy órába, mire befutunk La Macarenába. Ezúttal a település talán legjobb hotelében, a Punto Verdében szállásoljuk el magunkat. Megérdemeljük a tegnapi szörnyűség után.
A komp, amivel átkelünk a Rio Guayaberón
A szálló medencéjének partján idézzük fel az elmúlt két nap eseményeit. Gond nélkül átkeltünk a Primos magterületén, de nem sokkal később megtudom, hogy a gerillavidéknek még nem inthetünk hátat, mivel a Guayaberón már nem közlekedik csónak San José del Guaviaréba, ezért a Caño Cristales felkeresése után még vár ránk egy hosszú út Puerto Cachicamón keresztül, ahol hasonlóan Yarumaleshez és Caño Indióhoz jobb, ha meghúzzuk magunkat. Addig azonban még vár ránk La Macarena és a Caño Cristales!
Búcsú Manueltől és a terepjárónktól, ami három napon át cipelt minket Kolumbia legrosszabb útjain
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
