Van egy folyó, amit Közép-Amerika legszebbjének tartanak. Ez a Rio Celeste, ami egy vegyületnek köszönhetően világoskék színben tündököl. Megnéztük, és nem csalódtunk. A Rio Celeste valóban egyedülálló természeti jelendég.
Queposban nehezen indul a reggel; majdnem dél van, amikor elhagyjuk a várost. A busz minden bokornál megáll, ezért egy óra helyett két és fél kell ahhoz, hogy a puntarenasi buszterminálra érkezzünk. Mivel fogytán a colónunk és már jócskán délután van, az a terv, hogy maradunk, és a homokpadra épített városkában töltjük az éjszakát.
A templomon kívül nincs semmi látnivaló Puntarenasban
Buzgón a hátunkra kapjuk a zsákokat és bekocogunk a jellegtelen, de kellemes hangulatú település központjába. A főtérrel szemközti utcában találunk pénzváltót. Nagy a hőség, Endre javasolja, hogy a főtér óriási, vén fáinak árnyékában húzzam meg magam. Furcsa érzésem támad, és határozottan ellenkezem. Lekuporodok a bank előtti padon, mire Endre vállat von és bemegy a pénzváltóba. Épp csak visszaér, amikor tőlünk pár méterre, a főtér egyik fájának több mázsás korhadt ága elképesztő robajjal zuhan rá arra a padra, amin most ülnöm kellene.
Ez alatt a fa alatt egy ember fekszik
Néhány másodpercre döbbent csend támad. Sokkos állapotban próbálom felidézni magamban, hogy ült-e valaki a padon a baleset előtt. Rádöbbenek, hogy egy idős férfit és egy kismamát láttam ott gyerekkel. Puntarenas nem nagy hely, így a mentők és a tűzoltók 2 perc alatt érnek a helyszínre, szinte még az előtt, hogy a tér megtelne kíváncsiskodó emberekkel. A nő és a lurkó megússza néhány karcolással, de a fa alá szorult férfi, bár eszméleténél van, mozdulatlanul fekszik azután is, hogy a tűzoltók leemelik róla a hatalmas ágakat.
Úgy döntünk, ma mégis folytatjuk utunkat. Megrendülve, orrunkat lógatva kullogunk vissza a buszterminálra. Csak jó két óra múlva indul Cañasba a következő járat, a környéken pedig képtelenség ételt vásárolni, így korgó gyomorral érkezünk az unalmas és rút kisvárosba. Cañas annyira nem turistás, hogy hotelt is alig találunk. Végül a város határában rábukkanunk egy munkásszállóra, ahol sikerül magunkat meghúzni éjszakára.
Cañasnak még a temploma is ronda
Másnap reggel ismét lelkesen csomagolok, hogy mielőbb elhagyhassuk a szállást, de ez megint nem jön össze. Endre éjszakára kihúzta a szobánkban elhelyezett hűtőt, ami leolvad, és a kiszivárgó víz alaposan eláztatja minden holmiját.
Reggeli busz sztornó. Mázli, hogy Costa Ricában nincsenek nagy távolságok, így a történtek ellenére már délután kettőkor a Bijagua névre hallgató, parányi falu egyetlen szállása előtt ácsorgunk szakadó esőben. A szoba szép, de 25 dollárba kerül, ami kicsit több a tervezettnél. Végül kivesszük, de ekkor még nem sejtjük, hogy a következő három napban olyan mennyiségű csapadék zúdul a vidékre, hogy ki sem tudjuk dugni az orrunkat a házból. Az egyetlen vigaszunk az a látvány, amit a Miravalles-vulkán nyújt az ablakunkból.
Mikor nagy ritkán kitisztult az ég, ez a látvány fogadott minket
Bijagua egyébként nem több néhány útszéli házikónál, még egy valamirevaló comedor sincs a településen. Kezdjük depressziósra unni magunkat. Sokat elárul az itt töltött időről, hogy a napok csúcspontja az a 10 perc, amit a főzéshez mit sem konyító Paola néni quesadilla névre hallgató, kolbászos szörnyedvényének az elfogyasztásával töltünk. Egyik este, amikor már épp csak csepereg, elmerészkedünk egy közeli házhoz, aminek a kertjében a család állítólag egy békafarmot üzemeltet, de mivel fejenként 10 dollárt kérnek belépő gyanánt, eltekintünk a programtól. Láttunk mi már elég békát!
A negyedik napon, mire az unalomtól már a téboly jeleit vélem magamon felfedezni, végre tiszta időre ébredünk. Gyorsan bakancsot húzunk és irány a Tenorio Nemzeti Park! Az azonos nevű vulkánról elnevezett park sok turistát vonz, így a bejáratáig nem sokat kell gyalogolnunk; felvesz minket egy bérelt kocsival közlekedő német házaspár. Fél óra alatt érünk a parkhoz, ahol elbúcsúzunk a párostól. Még azt sem engedik, hogy a fuvarért cserébe kifizessük a parkolójegyüket.
A vulkán oldalában, köderdős vidéken visz végig a gondosan kiépített, de eső áztatta túraösvény. Olykor függőhidakon kelünk át, afelett a valószínűtlenül kék színű patak felett, amit egy vegyület fest nem épp evilágira.
Ilyen folyó egyszerűen nincs!
Az ösvény egy 8-10 méteres vízeséshez vezet, ami a park leghíresebb látványossága. Tényleg mesés, ahogy a víz belezubog a furcsán kék folyóba.
Nem sok helyen lát ilyet az ember
Miután kifotóztuk magunkat, elsétálunk egy kilátóhoz, ahonnan tiszta időben a ma is működő Tenorio-vulkánt láthatnánk teljes életnagyságban, de a pára miatt nem akarja megmutatni magát. Felmászni a tetejére sajnos nem lehet.
Sajnos a kilátás nem az igazi
Időnként meg-megcsapja az orrunkat a hegy gyomrából szivárgó, orrfacsaróan erős kénszag. Az egyik helyen azt látjuk, hogy a kék folyó fortyog. Tűzforró a víz, valószínűleg itt szabadul fel az a kéngáz, amit ezidáig éreztünk.
Az ösvény továbbmegy a kilátón, s mivel a turisták többsége csak idáig merészkedik, ezért beljebb az erdőben emberek helyett állatokba botlunk. Rálelünk például egy bokrok alatt bóklászó ormányos medvére, egy szürke mintás kígyóra és egy tenyérnyi méretű, élénkzöld színű kabócára is.
Velük futottunk össze az ösvényen
A nemzeti parkhoz hozzátapadt a sétáló fák legendája. A növényzetéről szóló írások gyakran számolnak be olyan természeti csodákról, mint a Socratea exorrhiza pálmafaj bizonyos példányai, amelyek állítólag föld fölé nőtt gyökereik segítségével képesek a helyváltoztatásra. Való igaz, hogy ennek a pálmának a törzse közvetlenül a föld felett vékonyabb részekre válik, így könnyű elképzelni egy kis fantázia birtokában, hogy a régi elhalt részeket hátrahagyva, újabb gyökeret eresztve, egyszerűen "odébbslattyog". Nem vagyunk tudósok, így kénytelenek vagyunk hinni Gerardo Avalos Costa Rica-i biológusnak, aki egy 2005-ös, illúzióromboló tanulmányában mindezt megcáfolta, vagyis ezek a fák nem sétálnak sehová.
Én sétálok, de a tőlem jobbra látható pálma sajnos nem
Az erdő tehát a turisták és a ticók örömére itt marad, mi viszont visszaindulunk Bijaguába, hogy holnap újra buszra szálljunk és tovább utazzunk északnak.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
