Ismét Kolumbia hegyei között találjuk magunkat, és olyan meseszép falvakra lelünk, mint Chinavita és Tenza. A táj valami mesés, mégsem jár erre egyetlen turista sem, pedig innen nem messze, Villa de Leyvában minden évben tízezrek pihenik ki a bogotái fáradalmakat. Eri azonban kemény lány, ő Guatequében teszi meg mindezt, miután egy allergiás roham után az orvos egy nap pihenőt rendel el neki. Ja, azt tudtátok, hogy négy év alatt eddig szinte semmit nem költöttünk orvosra? Még jó, hogy nincs biztosításunk.
Kora reggel kikutyagolunk Monterrey nyüzsgő busztermináljára. Megközelítőleg tíz percenként érkezik egy-egy zsúfolásig tömött járat, amit mindenre elszánt utasok rohamoznak meg csoportokba verődve. Mindhiába. Az érkező buszokra egy szalmaszál sem fér fel, pedig az emberek többsége már hajnali 4 óta hasztalan vesztegel a megállóban, mert a szomszédos falvak valamelyikébe szeretne eljutni.
Hátunkra kapjuk a zsákokat és nekivágunk gyalog az útnak El Cruce de Agua Clara irányba, abban a reményben, hogy felvesz majd egy pick-up vagy egy teherautó. Kolumbiának ezen a vidékén azonban elég ismeretlen közlekedési mód a stoppolás, ráadásul a következő másfél órában nem megy el mellettünk 3-4 kocsinál több. Ellentétben azokkal a hatalmas kamionokkal, amik olajat szállítanak a Los Llanosról a fővárosba, és amik sajnos nem vehetnek fel stopposokat. Pár kilométerre Monterrey után megérkezünk a Rio Túa partjára. A lomha, széles folyón hosszú híd ível át, partján egy szerény viskó álldogál, annak a családnak a lakhelye, akik a híd lábánál apró közértet üzemeltetnek. Letelepszünk a boltocska bejáratánál és várunk.
A Rio Túa szabad strandja hétvégenként megtelik monterreyiekkel, de most csendes
Bő fél óra múltán érkezik egy kisbusz, amire végre sikerül feltuszkolni magunkat az ülések közé görnyedve. Szerencsére az El Cruce de Agua Clara névre hallgató hármas kereszteződés csak húsz perc. Az út menti fák között egyetlen házikó áll csupán, ami egyszerre comedorként és jegyirodaként üzemel. Az épület előtt egy kis sárga busz parkol, sofőrje a comedor előtti árnyékos asztalok egyikénél ráérősen rágcsálja az ebédre szánt sült csirkéjét. Fél egykor indulunk tovább.
Kolumbiai utazásaink egyik legmesésebb útja, ahogy a Rio Upia mentén felkacskaringózunk a burjánzóan zöld erdőkkel borított hegyekbe. Olykor varázslatos, sziklás kanyonok, máskor zöld völgyek terülnek el előttünk.
A Rio Upia mesés völgyben tör magának utat a Los Llanos felé
Rövidesen San Luis de Gaceno városkájába érkezünk. A parányi település meglehetősen jellegtelen, az egyetlen emlékezetes dolog az a fém hulladékokból készült, precízen megmunkált lovas szobor a főtéren, ami egy ugyancsak fémdarabokból összetákolt nagy marhát hajt maga előtt.
San Luis de Gaceno főtere
San Luis de Gaceno után elfogy az aszfalt a kerekek alól és rozoga földúton bukdácsolunk tovább Santa Maria még Gacenonál is kisebb városkájáig. A Los Llanoson megszokott tikkasztó hőség kellemes, langyos klímává szelídül, a táj egyre bámulatosabbá válik. A hegyek oldalában tekergő szerpentinek helyett szokatlan módon a hegyek gyomrába vájt 2-300 méter hosszú alagutakon gurulunk át, amikből kibukkanva csodaszép vízesések zuhognak alá az út menti szakadékokba.
Életkép Santa Maria főteréről
Belefeledkezünk a tájba, miközben az 1700 méter magasan épült chibcha település, Macanal alatt haladunk végig. A város neve állítólag a macana chibcha szóból ered, amit egyesek nem az azonos nevű fával rokonítanak, hanem azzal a kínzó- és kivégzőeszközzel, amit a második világháborúig világszerte előszeretettel alkalmaztak a kivégzendő személy megfojtására. Az áldozatot megkötözve egy faszékre ültették, fejét egy satuba fogták, a nyakán áthurkolt kötelet pedig egyre erősebben szorították. A konkvisztádorok is így végeztek a behódolni nem akaró indiánokkal, innel tehát a falu neve.
Macanal körül rengeteg az alagút, mellettünk pedig az éppen kiszáradni kívánó Chivor-víztározó
Délután fél 4 körül tesz le bennünket a busz egy bizonyos Huntas nevű kereszteződésben. Hűvös, hegyvidéki szél fújdogál, de nem kell sokáig fagyoskodnunk benne, mert szinte azonnal érkezik a guatequei járat, amivel rövidesen befutunk az 1800 méteres magasságban fekvő város főterére.
Guateque már 1556-ban is létezett, mint muisca település, de a mai várost 1636-ban a spanyol konkvisztádorok újraalapították, átépítették. Sajnos a koloniális bája a múlté, bár a főtere egészen hangulatos. Guateque nem turistaközpont, így nincsenek normális vendégházak, csak üzleti hotelek és munkásszállók. Ráadásul errefelé az árak is sokkal magasabbak, mint a Los Llanoson voltak, így elég sokért sikerül kivennünk egy meglehetősen csúnya szobát.
Guatequének csak a főtere említésre méltó
Egész éjjel félálomban forgolódom, nehezen alszom el. Hajnal tájban fulladni kezdek, egyszerűen nem kapok levegőt. Endre ébreszt fel azzal, hogy biztosan rosszat álmodtam, de ekkor már egészen közel jár a reggel. Úgy tápászkodom ki az ágyból, mint egy zombi. Valami motoszkál bennem, de lehet, csak a megváltozott klíma teszi. Szerencsére nem vagyok annyira rosszul, hogy ne tudjuk körbejárni a köryező falvakat.
Kora reggel sikerül elcsípnünk egy iránytaxit, ami a 40 percnyire fekvő Garagoába tart. Szokatlan módon egy hölgy vezeti, a garagoai küldetése előtt azonban el kellene juttatnia egy hajlakkot Guateque egyik fodrászüzletébe, de mivel szörnyen rosszul tájékozódik, jó egy órát keringünk fel és alá a város meredek és kanyargós utcáin, mire megtaláljuk a címet. A mellettem ülő csaj rosszul tolerálja a hegyi utakat és egyik pillanatról a másikra mindenkit lehány, aki a közelében ül. Köztük vagyok én is. Nem szeretem azt mondani, hogy "ez nem az én napom", de a hajnali rosszulléttel és ezzel minden jel erre utal, hogy ez valóban nem az én napom.
A csirkefarmjairól híres poros Garagoa jó eséllyel Kolumbia legrondább városa, ismét a perui Juliacában érezzük magunkat. Az esztétikai értelemben értékelhetetlen minősítésen az a neogótikus betontemplom sem javít, amit a főtérre biggyesztettek. Az egyetlen dolog, ami fél órás maradásra bír bennünket, a korgó gyomrunk. A főtér melletti comedorba ülünk be és sült marhanyelvet rendelünk (a csirke hazájában, hát nooormális?!), amit latinok is egész ügyesen szoktak elkészíteni. De nem itt. Nem vagyunk finnyás fajták, az elmúlt négy évben ettünk már hangyától kezdve a tocoshon át a pajorig mindent, de ezúttal a tányéron figyelő, büdös és feketére sült valamit olyan lendülettel küldjük vissza a szakácsnak, amilyennel kihozták. Garagoából elég is ennyi.
Garagoa olyan szép, mint Peruban Juliaca
Lelkesen pattanunk be egy iránytaxiként működő dzsipbe, aminek a szélvédőjén Chinavita felirat fityeg. A városka alig tíz kilométerre fekszik Garagoától, de az utazás a hegyek között kacskaringózva szűk egy órát vesz igénybe. Chinavita koloniális falu, s bár nem túl izgalmas, még így is szemrevalóbb délre fekvő szomszédjánál. Lencsevégre kapjuk féloldalas, főtéri templomát, majd beülünk egy újabb iránytaxiba, amivel Tenzán át La Capillában kötünk ki.
Chinavita szép kisváros
La Capilla nagyon hangulatos, de nem több annál a néhány kis utcánál, amik a csendes, piros templomos főteret veszik körül. Körbesétáljuk, majd egy fickó megáll mellettünk egy dzsippel, és teljesen ingyen visszafurikáz minket Tenzába, cserébe mesélnünk kell neki Európáról.
La Capilla furcsa, babaházra emlékeztető temploma
- Miért nem jönnek ide is a turisták? Olyan szép itt, nem igaz? - teszi fel a költői kérdést, amire nincsen válasz - Villa de Leyva és Guatavita tele van külföldiekkel, de Tenzába nem jön senki, pedig szerintem sokkal szebb falu.
Igaza van. Villa de Leyvánál talán nem, de Guatavitánál biztosan szebb és hangulatosabb Tenza, nekem leginkább Monguíra hasonlít, csak annál sokkal kellemesebb a klímája. A település minden épülete több száz éves, fehér falai és zöld spalettái ódon hangulatot árasztanak, az ablakpárkányokban színes virágoktól roskadozó cserepek sorakoznak. Ami még ennél is feltűnőbb, hogy errefelé mindenki fehér bőrű.
Tenza minden utcája meseszép
Tenza jelentése chibcha nyelven "a szelek ura", amit a Tenza-völgyben állandóan fujdogáló kellemes szellőnek köszönhet. Az egyik utolsó spanyol település volt, ami megadta magát a forradalmároknak 1821-ben, az itt élők máig nagyon büszkék spanyol származásukra. Többségük a somondocói smaragdbányákból valamint ánizstermesztésből él, turizmusból egyelőre senki, pedig Tenza nem sokkal van messzebb Tunjától, mint Villa de Leyva.
Tenzát többnyire fehér emberek lakják
Beülünk ide-oda meginni egy üdítőt, beszélgetni a helyiekkel, csak úgy elütni az időt. Kicsit bánjuk, hogy nem itt szálltunk meg, hanem Guatequében, de most már mindegy. Sikerül úgy elhúznunk az időt, hogy lekéssük az utolsó, Garagoába közlekedő iránytaxit, de szerencsére majdnem ugyanennyiért sikerül fognunk egy dzsipet, ami chirimoya- ás ánizsföldeken keresztül egész Guatequéig visz minket.
Minden épület több száz éves
Közben megállunk Sutatenzánál, ami Tenzához hasonlóan koloniális múltra tekint vissza, azonban 1915-ben, majd 1967-ben is leégett, aminek köszönhetően nem maradt sok a régi házakból. A falu lakói kemény munkával újból és újból talpra álltak, ezt hivatott szimbolizálni a templommal szemben felállított emlékmű.
Szegény sutatenzaiaknak nem volt szerencséjük a várostüzekkel
Mire visszaérünk Guatequébe, már sötét este van. Nehezen jön álom a szememre, amiért minden bizonnyal azok a hatalmas, szúnyogcsípésnek vélt vörös foltok a felelősek, amik irgalmatlanul viszketnek, és lassan kezdik beborítani az egész testemet. Különös, szúnyogot a Los Llanos óta egyet sem láttam. Hajnali fél négykor ébredek erős fejfájásra, hányingerre, tüzesen égő bőrre, de a szemem nem tudom kinyitni, mert az arcom bedagadt és teljesen eldeformálódott. Endrét keltegetem, hogy valami nincsen rendben. Orvosra lenne szükségem, de a recepción nincsen senki, a hotel ajtaját zárva találjuk, nem tudunk kijutni. Megnyugtatom Endrét, hogy nem kell rögtön pánikba esni, levegőt kapok, a torkom nem dagadt. Úgy döntünk, megpróbáljuk kihúzni reggelig.
Hat órakor Endre megint leszalad a recepcióra, tesz egy újabb próbát, ezúttal nagyobb sikerrel. A recepciós épp az orvos telefonszámán töri a fejét, amikor a nyitott kapu előtt elsétál a szomszédos magán rendelő doktornője, Milena. Endre utánaered. Milena azonnal fogad bennünket, így 20 perc múlva már az orvosi rendelőben ücsörgünk, amiből én a világon semmit nem látok, mert úgy bedagadtak a szemeim, mint aki most jött egy boxmeccsről. A diagnózis: ételmérgezés. A közvetlen kiváltó ok ismeretlen, de a gyógymód két nagy injekcióban és egy marék kapszulában rejlik. Milena gondosan felír mindent egy papírra, megírja a recepteket és mindezért egyetlen fillért sem fogad el.
- Nálunk a külföldieknek nem kell fizetniük az orvosi ellátásért - kacsint.
Milyen az új sminkem?
A receptekkel átballagunk a közeli patikába és megvásároljuk a gyógyszereket. Kolumbiában az injekciót nem az orvos, hanem a gyógyszerész adja be a páciensnek, így bevezetnek a patika hátsó zugába és megszúrnak. A srác sem kér egy fillért sem, csak a gyógyszert kell kifizessük, ami szerencsére filléres tétel. Még jó, hogy nem költöttünk el százezreket biztosításra.
Az egész napot ágyban töltöm, de a szuritól 4-5 óra leforgása alatt leapad a duzzanat az arcomról, és a vörös foltok is kezdenek felszívódni. A fejfájás enyhül. Milena olyan lelkiismeretes, hogy a rendelési idő lejárta után megjelenik a hotelszobánkban leellenőrizni, hogy minden rendben van-e, és a lelkünkre köti, hogy reggel menjünk vissza a patikába a második injekcióért. Másnap már egész jól vagyok. A szuri után a patikából visszatérünk Milenához egy nagy doboz csokival, aki ezúttal sem fogad el tőlünk pénzt, de legalább az édességet jóízűen elmajszolja.
Megszámolni nem tudom, hányadik éve utazunk, ez idő alatt háromszor kellett orvoshoz forduljak. Kolumbiához hasonlóan Thaiföldön sem fogadtak el tőlünk pénzt, ahol kutya harapott meg, Indiában pedig egy heveny hasmenés miatt kellett hozzám orvost hívni, de annyiba került, hogy vétek lett volna felhívni miatta a biztosítót. Ha belegondolok, hogy 2012-ben, mikor nekivágtunk Latin-Amerikának, fejenként 350 000 forintért akartak minket biztosítani évente, akkor azt kell mondjam, beljebb vagyunk 2,8 millió forinttal. Ebből elég sokat fogunk még utazni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
