Hogy melyik a legszebb kolumbiai kisváros? Erre a kérdésre a többség valószínűleg azt válaszolná, hogy Villa de Leyva vagy Barichara. Pedig egy fenét! Kolumbia legszebb kisvárosa Monguí, amit érdemtelenül nem látogat senki. Amúgy meg körbeutaztuk a Tota-tavat, ahol tanultunk egy keveset a spanyolok érkezése előtt itt élő muiscákról. Nagyon élvezzük Kolumbiát.
A táj Sogamoso felé sem változik. Elsőként átkelünk azon a Duitamán, ami magát a szén fővárosának nevezi, majd nem sokkal később befutunk Sogamosóba, ahol pedig acélgyárak sorakoznak. A két város által uralt medencét nevezhetjük Kolumbia nehézipari fellegvárának, annak minden rá jellemző problémájával. Bár ebben a két városban a legalacsonyabb a munkanélküliség, cserébe azonban itt a legszennyezettebb a levegő. Mivel sűrű a kamionforgalom, az utak rosszak, állandóan száll a por, szóval a környéket nehéz élhetőnek nevezni.
Nem is maradunk sokáig Sogamosóban, azonnal felpattanunk egy Monguíba tartó buszra, mert azt hallottuk róla, hogy Boyacá megye legszebb települése. Akik ezt állítják, nem hazudnak. Az odavezető út is szép hegyvidéken át vezet, de amint befutunk Monguíba, ismét tátva marad a szánk. Cucunubá és Ráquira után ismét egy tündérmesébe illő koloniális kisvárosban találjuk magunkat, amiről lerí a gazdagság. Az egyetlen negatívuma a helynek, hogy meglehetősen hideg, mivel 2900 méter magasan fekszik, ráadásul érkezésünkkor esik az eső, így az első fél órát a könyvtár eresze alatt töltjük.
Monguí főtere
Monguíban nem könnyű megfizethető szállásra bukkanni. Az a két-három panzió, ami a főtér környékén található, meglehetősen drága, így kénytelenek vagyunk a helyi zimmer freieket végiglátogatni. Végül egy kedves, középkorú pár vendégszobájában kötünk ki, ahová a szemrevaló 18 éves lányuk enged be minket, akit a falu kegytárgyait árusító boltjában találunk meg.
Ez itt egy olyan vendégház, amit kicsit drágáltunk
Monguí lakói többnyire spanyol nemesek leszármazottai, akik szénbányászatból és marhatartásból gazdagodtak meg. Ahogy a szén leértékelődött, úgy álltak át sokan a turizmusra és focilabda készítésre. Igen, focilabdára. Állítólag a kolumbiai első osztályban mai napig Monguíban készített labdákkal játszanak, amiket kézzel varrnak. Ez az egyetlen falu Kolumbiában, ahonnan a turista valószínűleg nem hűtőmágnest, hanem egy labdát visz haza.
Méghogy a focilabda nem lehet dísz
Eláll az eső, így végre körbesétálhatjuk Monguít. Mit mondjak?! Képtelen vagyok betelni a kolumbiai kisvárosokkal, az összes olyan, mintha megelevenedne előtted a múlt. Errefelé azt mondják, nem kell újat kitalálni, csak lemásolni azt, ami évszázadokon keresztül működött, így minden ház 3-400 éves múltra tekint vissza.
Monguí egy igazi tündérmese
Este beülünk egy helyi kifőzdébe, ahol Monguí specialitását, a májas hurkát kóstoljuk meg. Csalódunk. A kapribogyótól erős íz nem zavar, az viszont igen, hogy ezt is telinyomják rizzsel, mint mindent errefelé.
Ez inkább rizses hurka, mint májas
Másnap visszabuszozunk Sogamosóba, de csak azért, hogy elkapjunk egy buszt, ami az innen 20 kilométernyire található Tota-tóhoz megy. Kolumbia legnagyobb tava 3015 méter magasan fekszik, elég magason ahhoz, hogy Eri Aquitaniába érve megszédüljön. Amíg ő az egyik padon próbál magához térni, én körbejárom a főteret, ami nem kimondottan szép.
Aquitania már messze nem olyan szép, mint volt Monguí, de ez a templom azért nem rossz
Aquitania hagymatermesztésből él, ahogy egyébként a vidék is. Mikor Eri magához tér, elindulunk a tó mentén délnek, abban reménykedve, idővel csak jön egy busz vagy kocsi, amivel eljutunk a Tota-tó leghíresebb öblébe, Playa Blancához.
Errefelé minden a hagymáról szól
Autó lesz belőle. Egy yopali család áll meg mellettünk, akik turistáskodni jöttek a hegyek közé, kicsit kiszabadulva a Los Llanos fojtogató hőségéből. Sokat mesélnek a kolumbiai szavannáról, de hogy állatokat hol lehet látni, azt nem tudják, és nem is igazán értik, miért akarunk annyira vízidisznókat nézni.
Playa Blanca tényleg szép, bár az egész Tota-tó nem annyira mozgatja meg az ember fantáziáját. Nincsenek körülötte hegyek, csak hagymaföldek, amik ráadásul erősen szaglanak.
Ez a Playa Blanca nem a Karib-tengernél van
Az egyik tanyán sikerül is vennünk pár szálat, bár a család, akitől vásároljuk nem érti, hogy 1000 pesoért miért nem visszük el az egész, öt kilós csomót. Mikor elmondjuk nekik, hogy nem főzve lesz, hanem nyersen fogyasztva, elkerekedik a szemük. Latin-Amerikában a hagymát sehol nem eszik nyersen, csak főzve vagy salátaként.
Ők hoztak el minket a Playa Blancára
Már vagy egy órája sétálunk az úton, mire végre érkezik egy busz, ami Izába tart. Elsőként a tóval azonos nevű Tota faluban kötünk ki, aminek főterét élethű kőszobrok díszítik. Ökörrel szántó parasztok, gyapjút írező asszonyok és sok más installáció látható a téren, amiket sikerül körbefotóznunk addig, amíg a buszra felszáll vagy két tucat falusi.
Eri pózol a szobrokkal Tota főterén
A környéki falvak közül Cuítiva a legkisebb. Itt csak egy pillanatra állunk meg, de sikerül képet készítenünk a főtérről, aminek közepén egy Bochica nevű istent ábrázoló szobor áll. A legendák szerint Bochica, a keleti tengereken át érkezett istenség itt, a Tota-tóhoz közel tanította meg a muiscákat földet művelni, miután Monetá, a muiscák teremtő istene létrehozta a tavat. A tó korábban egy sötét, fekete barlang volt, aminek mélyén Busiraco, a gonosz szellem élt. Őt egy hatalmas, fekete kígyó őrizte, ami minden éjszaka elnyelte a Napot. Mikor Monetá megkapta Bochicától a muiscák szent kövét, egy gyönyörűen fénylő smaragdot, a teremtő isten leküldte Siramenát, az istenek táncosát a Földre, hogy győzze le a kígyót. Siramena egy, a vizek istenének felajánlott arany diszkosszal halálos sebet ejtett a szörnyön, ami végül elpusztult. Monetá ekkor odalépett a tátongó mélység szélére, és beledobta a Bochicától kapott smaragdot. A drágakő egybeolvadt a kígyó testével, ami vízzé változott és hullámozni kezdett. Mivel már volt vizük a muiscáknak, így Bochica elkezdhette az indiánok tanítását.
Bochica szobra Cuítiva főterén
Nem sokkal később befutunk a termálfürdőiről híres Izába, aminek a többi tó körüli településsel ellentétben koloniális bája van. Sokáig azonban nem élvezhetjük, mert esni kezd az eső, így helyette inkább beülünk egy sarki étterembe, ahol totai sült pisztrángot eszünk. Érdekes módon nem savanyúságot hoznak ki hozzá, hanem gyümölcssalátát, ami nem jellemző Kolumbiára.
Izát az eső miatt nem sikerül kiélveznünk
Izából alig húsz perc alatt Sogamosóba érünk, majd onnan visszabuszozunk Monguíba. Holnap irány a paramo!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
