Kolumbiában minden napra jut valami csoda. A legtöbb turista jellemzően átrohan a Bogotái-fennsíkon, pedig számtalan látnivalót rejt. Két hete járjuk a falvakat, és naponta többször is leesik az állunk. Ráquira koloniális falujában és a Candelaria-kolostorban jártunk, majd Tunjában felfedeztünk egy gyönyörű templomot, amit mindenkinek látnia kéne.
Chiquinquirában egy collectivóként, azaz iránytaxiként üzemelő minibuszra pattanunk, amivel Tunja felé indulunk. Valamivel kevesebb mint egy óra alatt egy bűbájos faluban találjuk magunkat, amit Ráquirának hívnak. Minden ház élénk színű, lábazatukat méteres magasságig indián arcokkal vagy totemállatokkal díszítették. És ha mindez nem volna elég vidám és szemet gyönyörködtető, minden ház igényesen megfaragott faerkélyéről pompás, kézzel készült függőágyak, fonott vesszőkosarak vagy színes lampionok lógnak. Az összes házikó hatalmas ajándékboltként üzemel, a fazekasműhelyek pedig ontják magukból a szebbnél szebb, frissen kiégetett vörös cserépedényeket.
Ráquirai utcakép
A főtér is élettel telt. A fiatalok iskola előtt és után itt gyülekeznek, az öregek egész nap a padokon ücsörögve cseverésznek, a gyerekek pedig visongva rohangásznak a fák körül. Ráquira főterét viszont nem csak az itt élők töltik meg vidámsággal, hanem azok az ember nagyságú kerámiaszobrok is, amik egy-egy életjelenetet ábrázolnak a falu hétköznapjaiból.
Ráquira kerámiáiról híres
Ha még nem volna egyértelmű, megjegyzem, hogy a falu épp úgy néz ki, mint ahol pontosan tudják, mi kell a falusi turizmus fellendítéséhez. A turisták azonban nem jönnek, aminek valószínűleg az az oka, hogy innen nem messze fekszik Villa de Leyva, Kolumbia legnépszerűbb koloniális kisvárosa, s mint olyan, elszipkázza a turistákat a környékről. Van ennek pozitív hatása is, például az, hogy nagyon könnyen találunk szobát, ráadásul olcsón. A hostelünk épülete annyira új, hogy a tulaj srác épp most lakkozza a vadonatúj lépcsőt. A belső kertben erős higítószag terjeng, képtelenség megmaradni, ezért épp csak behajítjuk a holminkat a szobába, majd fogunk egy taxit, és a falutól hét kilométerre található Monasterio de la Candelaria nevű szerzetes kolostorba "menekülünk".
Monasterio de la Candelaria
A kolostort 1604-ben építtette egy bizonyos Mateo Delgado nevű spanyol szerzetes, azokat a szerzetestársakat gyűjtve össze benne, akik addig a hegy környező barlangjaiban leltek menedékre. A múzeumban található gazdag arcképcsarnok és antik festmények gyűjteményénél ezért sokkal izgalmasabb az a földbe vájt "hálófülke", amit a kolostoron kívül egy odúba süllyesztve hagytak meg eredeti állapotban.
Ilyen odúkban laktak a szerzetesek a kolostor megépítése előtt
A múzeum egyik termében a világ összes országának pénzérméit gyűjtik. Forint még nincsen, ezért lelkesen pótoljuk a hiányt.
Ráquira ugyan kedves hely, de a színes házainál többet nemigen tud felmutatni, így a délelőtti órákban nekiindulunk Tunjának. Nincs közvetlen járat, csak az elágazásnál fekvő apró faluig, Tinjacáig mennek collectivók, ráadásul nincs nagy forgalom, így jó egy órán át kell várakoznunk, amíg megtelik a kocsi.
Ráquira szép falu, csak nem túl izgalmas
Tinjacá nagyon pici falu, tulajdonképpen csak azért tud megmaradni, mert keresztülfut rajta a Chiquinquirát Tunjával összekötő 60-as út.
Tinjacá apró temploma
Tunja 2800 méter magasan, Kolumbia egyik legrégebb óta lakott vidékén fekszik. Közvetlenül a spanyolok érkezése előtt muisca indiánok lakták. Kegyetlenkedéseiről és szigoráról híres törzsfőnökük, Goranchacha nevezte el a várost Hunzának, ami chibcha nyelven erős férfit jelent. 1537-ben Hunzát elfoglalták a konkvisztádorok, Goranchacha ugyanebben az évben meghalt, és a spanyol Gonzalo Suárez Rendón megalapította a muisca város helyén Tunját.
Tunja közkedvelt turisztikai desztináció, bár mindezt vélhetően nem a sok kolumbiai várostól messze elmaradó szépségének köszönheti, hanem inkább Villa de Leyva és Sierra Nevada del Cocuy közelségének. Legalábbis ez a benyomásom támad, amikor a baljós hangulatú Parque Santander mellett lepattanunk a buszról. A parkban barátságtalan, rideg arcok váltják egymást, szedett-vedett vörös téglás házak sorakoznak a poros utcák mentén. Teszünk pár kanyart a meredeken emelkedő járdákon mire rábukkanunk egy parányi, de elfogadható árú szobára.
Tunja a koraesti órákban
Még előttünk áll az egész délután, ezért a város megtekintését nem a koloniális templomokkal kezdjük, hanem még világosban az egyik szegénynegyednek otthont adó dombra vonszoljuk fel magunkat. A környék cseppet sem kellemes, de a térképünk ide jelöli a Cojínes del Zaque névre keresztelt archeológiai parkot, amiről nincs sok ismerete a tudománynak. Ahogy minden ősi indián kultúrából származó, misztikus eredetű emléket, úgy ezt is csillagászati és szakrális szereppel ruházza fel a régészet. Elméletileg néhány hatalmas korong alakú sziklát kellene látnunk, ehelyett csak pár szanaszét tört kőmaradványra bukkanunk, amiknek nagy része kezd a föld és a friss tehéntrágya martalékává válni. Csalódottan kullogunk vissza a belvárosba.
Cojínes del Zaque, ami ceremoniális központ helyett inkább legelőnek tűnik
Ha az ember meg szeretné ismerni Tunját és esztétikailag is valami szépre vágyik, akkor érdemes a katedrálisra és a város többi templomára koncentrálni. Tunja katedrálisa történetesen egész Kolumbia legöregebb katolikus temploma, a főtéren álldogál Simon Bolívar tekintélyes méretű lovasszobrával az előtérben.
Tunja katedrálisa a legöregebb Kolumbiában
A történelmi városközpontot övező utcákat róva belebotlunk az 1570-es években épült Iglesia de las Nievesbe, majd az 1640-ben elkészült, szolídan fehérre meszelt San Francisco templomba. Elhaladunk az 1571-ben épült Santa Clara la Real kolostor előtt, aminek kapuját nyitva találjuk. Odabenn múzeum üzemel, ahová egy nagyon kedves, itt dolgozó nő azonnal meginvitál minket.
San Francisco-templom
A következő fél órában végigjárjuk azokat a parányi sötét zárkákat, ahová Francisca Josefa de Castillo örömmel zárkózott be, hogy szívszaggató gondolatait papírra vesse. Már amikor volt papírja. A 17-18. században Dél-Amerikában nem volt divat, hogy a nők írjanak és olvassanak, így igen nehéz volt papírhoz jutniuk. Azonban Francisca Josefa akkor sem volt rest, mikor nem jutott papírhoz. Olyan erősen dolgozott benne az írói vágy, hogy beszáradt tintáját saját könnyeivel hígította fel, majd papír híján a fehér falat töltötte meg keserves gondolataival. A falat azóta többször átfestették, de lézerfény hatására ma is előtűnnek a sorok.
Nehezen olvasható, állítólag szörnyen búskomor iromány az egyik szoba falán
A múzeumhoz tartozik egy templom, amit azonban csak a zárda lakói és a múzeumlátogatók láthatnak. Nem várunk sokat tőle, és így nagyon kellemeset csalódunk. A falaknak vöröses árnyalata van, amiken rengeteg kép lóg. Minden hihetetlenül öregnek tűnik, mégis ragyog az egész. Leginkább a quitói Iglesia de la Compañíához tudnám hasonlítani.
Kevés szebb templombelsőt láttunk ennél Dél-Amerikában
A sok világfájdalom után másnap reggel már nem vágyunk több kolostorra. Kiszaladunk a terminálra és buszra pattanunk, hogy egy diadalmas csata helyszínére látogassunk el. A dél-amerikai függetlenségi háború egyik sorsdöntő csatája Tunjától alig 14 km-re délre zajlott. A várost ebbe az irányba elhagyó buszok elhaladnak az emlékmű mellett, ami egy kopár, de zöld domb tetején áll. Rövid séta után rábukkanunk egy egyszerű fehér kőhídra, ami a függetlenség egyik jelképévé vált, mivel ez a híd köti össze a spanyolok által uralt és a lázadók által felszabadított területeket.
Puente Boyacá, Kolumbia legfontosabb csatájának helyszíne
Pár percnyire tőle egy szárnyas angyalokkal körülvett Simon Bolívar szobrot emeltek az 1819. augusztus 7-én lezajlott csata emlékére, amelyben Dél-Amerika felszabadítója kulcsfontosságú győzelmet aratott. Lövünk néhány fotót, majd leintünk egy visszafelé közlekedő buszt. Nem maradunk Tunjában, hanem folytatjuk utunkat tovább északnak, ahol Sogamosót és a környező falvakat szeretnénk felfedezni.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
