A Conlara-völgyért sokáig küzdöttek egymással az őslakosok, no nem annak szépsége, sokkal inkább termőföldjei miatt. Néhány nandun és poros kisvároson túl nem sok mindent látunk, a Comechingones-hegység szoknyája azonban elnyeri a tetszésünket. Merlo egész kellemes hely, de azért ne itt keresd az argentin életérzést.
Amikor San Rafael környékét utaztuk körbe, tettünk egy kitérőt General Alvear irányába abban a reményben, hogy látunk valami érdekeset. Lyukra futottunk, nem is kicsit, mert a városka még annyi izgalmat sem rejt egy külföldi hátizsákos számára, mint Nagykáta egy Magyarországra érkező legénybúcsús britnek.
Elég sokat utaztunk Argentínában ahhoz, hogy tudjuk, az ország nagyobbik része teljességgel érdektelen, de nem szeretnénk abbéli célunkból lejjebb adni, hogy Latin-Amerika összes országának minden pontjára szeretnénk eljutni, így bár előre tudjuk, hogy sok jóra nem számíthatunk, veszünk két buszjegyet (Barangó még ingyen utazik) a Rio Quinto által feltöltött síkság közepén fekvő Villa Mercedesbe.
Villa Mercedesről azonnal süt, hogy turistaközpont
Az út pont ugyanannyira izgalmas, mint volt San Rafael és San Luis között: semennyire. A különbség csupán annyi, hogy a félsivatagos környezetet megművelt földek váltják fel, amiken többnyire kukoricát és napraforgót termesztenek. Kanyar nincs az útban, az egyetlen település, ahol megállunk egy percre, Fraga. Itt felveszünk pár utast, és megyünk is tovább. Kicsit több mint egy óra alatt tudjuk le a száz kilométeres távot.
Villa Mercedest 1856-ban alapították. Helyőrség volt, aminek feladata a rankülcse népcsoport feltartóztatása volt, akik a pampa felől próbáltak betörni, hogy támadást indítsanak Rio Cuatro és San Luis ellen. Végül komoly összetűzésekre nem került sor, mert a rankülcséket közben a mapucsék támadták, és csakhamar be is olvasztották őket maguk közé.
Villa Mercedes egyetlen látnivalója a vasúti múzeum
A város felfutása akkor kezdődött meg, amikor összeköttetésbe került a vasúttal Mendoza és Buenos Aires. Ez a vonal ugyanúgy keresztülhaladt Villa Mercedesen, ahogy a Córdobából délnek tartó pálya, így a város fontos logisztikai központtá vált. A következő száz év semmi másról nem szólt, mint a vonatokról, amik elsősorban mezőgazdasági termékeket, kukoricát és napraforgót szállítottak a nevezett városokba. Mivel azonban az argentin vasút az utóbbi negyven évben háttérbe szorult, Villa Mercedes is elveszítette funkcióját. Próbáltak belőle egyetemi várost csinálni, de ahhoz túl pici és unalmas. Villa Mercedes egy magára hagyott, célját vesztett település, ahol nem maradt más, csak a mezőgazdaság.
A városnak két központja van. Az egyik a régi vasútállomás környéke, a másik a Plaza San Martín, ami az egyetlen élő tér Villa Mercedesben. Szállást a vasúthoz közel találunk, de nyomoznunk kell utána, mert az a két hotel, ami megüti a vállalható szintet a városban, meglehetősen drága. Végül a Hotel Avenidában kötünk ki, ami az azonos nevű étterem szállója. Nagyjából pont akkor takaríthatták ki utoljára, mikor bezárt a vasút. Lepukkant, dohos, koszos, de legalább megfizethető.
A Calle Angostura Villa Mercedes egyetlen történelmi utcája
Felkeressük a vasúti múzeumot, Villa Mercedes egyetlen érdeklődésre számot tartó létesítményét, ami bemutatja, miként is nézett ki az állomás fénykorában. A múzeum nem más, mint egy hatalmas terepasztal, amin fel és alá cikáznak a modellvonatok, Barangó nagy örömére. Azt mondjuk nehezen magyarázzuk el neki, miért is nem lehet ezeket a vonatokat tologatni.
Az állomás túloldalán, a sínekkel párhuzamosan fut a Calle Angostura. Ez az utca az egykori vasúti munkások vigalmi negyede volt. Néhány évtizede még munkásszállók, kifőzdék, kocsmák sorakoztak erre, mára azonban ez az utca is kihalt. Újabban művészek vették birtokba az épületeket, és próbálnak belőle 21. századi alkotótábort, valamint hippitanyát varázsolni, csak ehhez hiányoznak az alkotni vágyó hippik.
Néhány utcaszéli naív festmény, semmi más
A város főutcájának számító Avenida Mitre sem túl izgalmas. Hosszú, véget nem érő sétát teszünk a Plaza San Martínra, ami annyiban emelkedik ki a standard Villa Mercedes-i nihilből, hogy itt legalább vannak emberek. No, nem sok, de legalább visszatér egy kicsit az életkedvünk, ami eléggé lefelé tendált, mióta betettük a lábunkat a városba.
Nincs miért maradnunk. Reggel az első busszal megiramodunk Merlo felé, amiről pár nappal ezelőtt csupa jót hallottunk egy argentin családtól, így reméljük, a következő napok nem telnek majd eseménytelenül. A 148-as úton haladunk észak felé. Előttünk feltűnik az a kihunyt vulkán, amit a minap már láttunk a hegyekből. Magányosan, de fenségesen emelkedik ki az unalmas síkságból. Valahogy fel kéne rá mászni, de elképzelésem sincs, hogyan, mivel a környékén nincs semmi, csak néhány tanya. Érintjük La Toma és Tilisarao városkáját, majd keletnek fordulunk, és röpke három és fél órás utazás után befutunk a Comechingones-hegység nyugati szoknyájánál elterülő Merlóba.
Merlo belvárosa nem túl izgalmas szieszta idején
Mivel Merlo népszerű üdülőváros, ezúttal foglaltunk előre szállást. A Hotel Nonquenban olcsóbban jutunk egy egész apartmanhoz, mint tegnap Villa Mercedesben a dohos lyukhoz. Van medence is, csak az időjárás miatt nincs kedvünk használni. Merlo városa átmenetet képez a mediterrán, az óceáni és a szubtrópusi klímák között. Nyáron akár 40 fok is lehet, télen bármikor havazhat, amúgy az óceán és a pampa felől bármikor jöhet az eső és a szél. Ezúttal ez utóbbi érvényesül. Borongós, szeles idő fogad minket, elkél a pulóver és a kabát.
Merlo lehet, hogy varázslatos hely argentin szemmel, de külföldiként nincs benne semmi megragadó. Olyan, mint egy balatoni nyaralóváros. Mindenhol vendég- és apartmanházak sorakoznak, amiket nyáron és a hétvégéken ellepnek a családosok, hétköznapokon pedig a nyugdíjasok. Amúgy tényleg nincs itt sok minden. Ha nem medencézni vagy étteremben ücsörögni akarsz, akkor nyomozni kell a programokat.
Merlóban vagy étteremben ülsz, vagy plázázol
Sokan mondják, hogy Argentína olyan, mintha Olaszországot összegyúrnád Magyarországgal, és ebben van is valami. Az argentinok nagyon hasonló körülmények között élnek, mint mi, ugyanazokat a társadalmi bevésődéseket követik, amihez hozzátartozik néhány nehezen értelmezhető dél-európai motívum. Ilyen például a szieszta, ami Merlóban Mendozához hasonlóan az egész délutánt felöleli. Már megy le a nap, amikor végre éledezni kezd a város. Kinyitnak az éttermek és a boltok, de nagy forgatag nincsen. A nyári szezon még odébb van, alig lézeng pár nyugdíjas az utcákon.
Merlo környékén kevés a látnivaló. A Comechingones-hegységben van pár eldugott völgy, ami érdekes lehet, de azok eléréséhez újra autót kéne bérelnünk. Ez nem megy könnyen, mert Merlóban csak egyetlen helyen lehet autóhoz jutni, ami sajnos zárva tart. Félnapos nyomozás után sikerül elérnünk a tulajdonost, aki alaposan meglepődik, hogy külföldiek próbálnak tőle autót szerezni. Holnap estig nem ér rá, de akkorra megígéri, az egyik Chevrolet-jukat működőképes állapotba hozza.
Útban a Salto del Tabaquillo felé
Az idő másnap reggel sem túl fényes, így a medencézést ismét napolhatjuk. Merlo egyetlen busszal elérhető turistalátványossága felé vesszük az irányt. A Salto del Tabaquillo egy apró vízesés az azonos nevű patak mentén. Majdnem biztos, hogy Barangóval a nyakunkban nem tudjuk megközelíteni, de ha más nem, legalább bóklászunk egyet a természetben.
A városi busz egészen a park bejáratáig visz minket, ahonnan rövid szárazerdei séta következik a patakmederhez. Leérve a vízhez kisfiunk azonnal beveti magát a habokba, amiből órákon át nem lehet kimozdítani. Odáig van a hideg vízért, bármeddig képes benne ücsörögni, pláne, ha még kavicsokat is lehet közben dobálni.
Csak víz legyen és kavics, más nem számít
A vízeséshez végig kéne gyalogolni a folyómedren, amihez nincs túl sok kedvünk, úgyhogy maradunk a parton és élvezzük az olykor előbukkanó napot. Az utolsó busszal térünk vissza Merlóba, ahol végre birtokba vehetjük a kocsit. Két napig a miénk az autó (egy napra nem adták oda), s lévén reggel ismét borús az idő, a Comechingones-hegységbe tervezett kiruccanásunkat elnapoljuk. Hogy ne teljen semmittevéssel a nap, nekiindulunk a síkvidéknek, hogy felkeressük annak falvait.
A Comechingones-hegység folyópartjain sokszor papagájok fészkelnek
Az első megállónkat Carpinteríában tartjuk. A falu pont olyan, mint Merlo, csak kicsiben. Itt is mindenki vendéglátással foglalkozik, csak a késő tavaszi időpontnak köszönhetően alig van vendég. Bevásárlunk az útra az egyik közértben, aztán irány a sztráda.
Fotót Carpinteríában is lövünk
Cortaderas falujánál letérünk a főútról, hogy felkeressük a Quebrada de Villa Elena tanösvényét. A táj pont ugyanolyan, mint volt tegnap, csak a táv hosszabb. Mostanra szerencsére Barangó egész belejött a gyaloglásba, így a séta jó részét saját lábán teszi meg.
A Quebrada de Villa Elena tanösvénye egy régi víztározóhoz vezet
Az ösvény egy régi víztározóhoz vezet, amiben alig van víz. Cortaderas mai napig innen kapja a vizet, így érthető, miért nem nőtt nagyobbra.
A Comechingones-hegység nagyesésű patakjai hatalmas gránitköveket hoznak magukkal
A kétórás séta után visszapattanunk a kocsiba és Villa Larcába autózunk. Itt bedobunk egy korai ebédet az egyik útszéli olcsó kifőzdében. Milanesa és gnocci a menü. Mi más?!
Cortaderas pont olyan szép, mint bármelyik falu Közép-Argentínában
Innen a 6-os úton jutunk el Concaránba, a környék egyik legfontosabb bányafalujába. A településtől nem messze található ugyanis a Kondor-bánya, ami Dél-Amerika volfrámtermelésének jelentős részét adja. A bánya sajnos nem látogatható, a falu pedig nem túl izgalmas, így folytatjuk utunkat tovább délnek, de nem a sztráda mentén, hanem a Rio Conlara mellett futó 44-es úton, ami San Pablóig földút.
Concaran főtere
San Pablo egy kétutcás mikrotelepülés, nem úgy Tilisarao, ami 6500 lakosával Merlo és La Toma után a Conlara-völgy harmadik legnagyobb települése. Tilisaraót már a gyarmati kor előtt is lakták, sőt, nem csak lakták, sokáig harcoltak is értre a komecsingone és a huarpe indiánok, mivel a környékén remek a termőföld. Tilisarao neve annyit tesz: bőséges kukoricatermés. A helyzet az indiánok csatározása óta változatlan, a falu körül mindenfelé kukorica terem. Tilisarao igazi argentin mezőváros, ahol elég szélesek ahhoz az utcák, hogy a kombájnok egymással szemben is elférjenek.
Naná, hogy Tilisaraóban is van egy Plaza San Martín
Naschel határában rátérünk a 22-es útra, és elindulunk visszafelé. Ahogy közeledünk a Comechingones-hegység felé, úgy változik a táj. A megművelt földeket legelők váltják, amiken gigantikus marhacsordák legelésznek. Ahol pedig nincsenek tehenek, ott élnek a nanduk. Jellemzően kisebb csoportokban futkároznak a mezőkön, olykor az utakon is átszaladnak.
A Conlara-völgy másik oldala sokkal vadabb, még a nanduk is megjelennek
Villa del Carmennél érjük el a hegység lábát. Az apró falu teljesen érdektelen, nem úgy a környéke. A Comechingones-hegység elég magas ahhoz, hogy megfogja az óceán felől érkező nedves légtömegeket, így közvetlen mögötte mediterrán jellegű éghajlat alakult ki. Az esős évszakban azonban átbuknak a hegyeken a felhők, ilyenkor szubtrópusi esők zúdulnak a tájra. Ennek a kettősségnek hála a hegyvonulat nyugati szoknyáján sajátos növénytakaró alakult ki. A Gran Chaco lápvidékeinek jellegzetes fái, a morichalok telepedtek meg rajta, amik kifejezetten szeretik ezt a szélsőséges időjárást.
Villa del Carmen temploma
Egy villa a Comechingones-hegység lábánál elterülő morichalerdő közepén
Ezek között a morichalok között futunk be a San Ignacio-vízesés völgyébe. Az autót az út végén parkoljuk le, ahonnan félórás sétával érjük el az apró zuhatagot. Semmi extra. Nem véletlenül hívják chorrónak, nem pedig cascadának.
Útban a San Ignacio-vízeséshez
Láttunk már ennél szebbet Argentínában is
A mai nap utolsó kirándulása a Piscu Yaco-víztározóhoz vezet. Annak ellenére, hogy a tó Villa Larca vízellátását biztosítja, keleti végében strandot hoztak létre. A nem túl meleg időjárásnak köszönhetően nincsenek sokan, de nyáron biztos rengeteg ember lógatja itt a lábát.
A Piscu Yaco-víztározó strandja
A Conlara-völgy turista szemmel nem kimondottan érdekes, de jó volt kicsit belekóstolni Argentína ezen részébe is. Holnap remélem jobb idő lesz, és tehetünk egy kirándulást a Comechingones-hegység mélyére...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
