Hogy milyen egyedül maradni egy másfél éves gyerekkel egy hónapra egy teljesen idegen közegben? Nem egyszerű, de az egymásra utaltság és összezártság olyan harmóniát eredményez anya és gyermeke között, ami talán soha nem alakul ki, ha nem kell átjöjjünk Argentínába. Valahol hálás vagyok azért, hogy a chileiek kirobbantották a forradalmat. Más különben soha nem tudtam volna meg, milyen az élet Mendozában Barangóval.
Amikor még épp csak rózsaszínű álmokat szőttünk a szülői szerepről, már akkor tisztában voltunk azzal, hogy világutazós, hátizsákos mivoltunkról egyikünk sem szeretne lemondani. Mi több, az egyik legfontosabb feladatunkat abban láttuk, hogy amennyire tőlünk telik, megmutassuk gyermekünknek azt a világot, amit mi annyira szeretünk.
Eltekintve pár hazai hosszú hétvégétől, elmaradt az utazás főpróbája. Barangó 17 hónapos, amikor először repülőre száll. Endre Patagóniába vezetett túráján felbuzdulva nem rövidebb, mint 14 órás úttal Chilébe utazunk.
A terv az volt, hogy fél évig járjuk Latin-Amerikát, elsősorban Chilére és Kolumbiára koncentrálva. A vezetett túrák közötti időszakokat aktív utazással töltjük, amolyan backpacker stílusban, de természetesen mindent Barangó boldogságához, azaz személyes igényeihez és - nem túl szigorúan vett - napi rutinjához igazítva. Endre túráin nem veszünk részt, ehelyett kettesben leszek Barangóval, technikai okokból a lehető legkevesebb helyváltoztatással olyan helyszínen, ahol aránylag könnyedén elnavigálhatok a mindennapokban egy alig másfél éves, elképesztően aktív kisfiúval.
Ahogy minden aggódó édesanya tenné, én is hónapokig készültem életünk eddigi legnagyobb kihívására. Mert hiába a korábbi sok éves világutazás, a magashegyi és esőerdős tapasztalatok, a rengeteg idő, amit az elmúlt években Isten háta mögötti indián törzsek között töltöttünk, az, hogy egy másik, pici ember életéért teljes mértékben én vagyok a felelős, egészen új és sokkal komolyabb feladatokat rótt rám. Átfutottam régi blogjainkat, saját személyes naplóimat, hogy felelevenítsem e két korábban már meglátogatott ország hangulatát, környezeti és szociális adottságait. Rongyosra olvastam a Lonely Planet Travel with children című kötetét, fejből tudtam az általános információkat és az érintett helyszínekre vonatkozó tanácsokat. Facebook csoportokban egymást segítő helyi és külföldi édesanyákkal vettem fel a kapcsolatot, kívülről fújtam az összes Chilében fellelhető pelenkamárkát, a gyümölcspépgyártókat és forgalmazóhelyeket, tudtam, kik a nagyvárosokban a legismertebb gyerekorvosok, mik a legjobb kórházak és merre találhatóak a legbiztonságosabb játszóterek.
Egy hónap kettesben Mendozában? Életem egyik legszebb időszaka volt.
Zseniális hazai gyermekorvosunk a sok más ember számára hajmeresztőnek tűnő ötletünket a legmesszebbmenőkig támogatta, lelkiismeretesen nyújtott segítséget abban, hogy a gyermek számára minden alapvető problémára gyógyszercsomagot állítsunk össze. Bíztató volt a tény, hogy ő maga is utazáspárti, járt már Dél-Amerikában, így elég reálisan tudta megítélni, milyen egészségügyi problémákra és helyzetekre kell felkészülnünk.
Október 18-án éjfélkor szállt fel a gépünk Ferihegyen, ahonnan egy párizsi átszállással másnap délutánra - helyi idő szerint reggelre - érkeztünk a föld másik oldalára, Santiagóba. Az a tény, hogy az utazás az éjszaka kellős közepén vette kezdetét, már önmagában meghiúsította azt az elhatározásunkat, hogy bármennyire is rugalmasan kezeljük gyermekünk napi rutinját, az esti altatás idopőntján csak minimálisan és legfeljebb fokozatosan változtatunk.
Barangó nem arról híres, hogy nagyokat alszik (konkrétan két év és három hónapos koráig egyetlen éjszakát sem aludtunk át). Ha öt órát sikerül egyben lenyomnunk, az számomra felér egy wellness hétvégével. A hosszú repülőút alatt megközelítőleg ugyanannyi órát durmolt a kezemben (igény szerint olykor a mellemre cuppanva), mintha a hálószobánkban tette volna azt. Hogy a többi utas zavartalan repülőútját biztosítsuk, egész éjjel szoborrá dermedve, mozdulatlanul ültem Barangóval az ölemben, pisilni is csak leszállás előtt nem sokkal keltem fel. Cserébe viszont Barangó az ébren töltött aktív óráit is csendes és jó kedélyű játékkal, autók tologatásával töltötte, mintha mi sem lenne számára természetesebb egy 14 órás éjszakai repülőútnál.
Santiagóban gyakorlatilag az első napon átállt az ottani időszámításra, és csak az okozott problémát, hogy Chilében érkezésünk napján kitört a lábasforradalom, amiről Endre egy korábbi blogbejegyzésében részletesen beszámolt.
A belvárosban éjjel-nappal hatalmas volt a robaj. Véletlenül épp a ramazuri kellős közepére foglaltunk szobát, és a robbanásig feszült helyzetben nem egyszer menekültünk vízágyúk elől kezünkben a gyerekkel, mikor ételvásárlási kísérletünk után megpróbáltunk visszatérni a szállásra. Miután konstatáltuk, hogy a forradalom nem cseng le pár nap alatt, megszületett az elhatározás: elhagyjuk az országot és az utolsó buszok egyikével Argentínába menekülünk.
Idehaza tutibiztos voltam benne, hogy egy másfél éves gyerekkel nem megyek 3000 méter tengerszint feletti magasság fölé, de vannak olyan helyzetek, amik felülírnak bizonyos szabályokat. A Santiago és Mendoza közötti határátkelő 3200 méter magasan van, Barangó azonban jól vette az akadályt. Végül 8 óra leforgása alatt probléma nélkül érkeztünk meg Mendozába. Tombolt a nyár és végre, de nem utolsó sorban, biztonságban éreztük magunkat.
Szerencsére Mendoza minden parkjában van egy játszótér, így egyetlen pillanatig nem unatkoztunk
Endrével teljes egyetértésben foglaltunk le egy kellemes hangulatú, mindennel felszerelt kis lakást a főtér mellett arra az időszakra, amikor ő négy hétre Patagóniába távozik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az élet kettesben egy másfél évessel könnyű volna egy ismeretlen közegben, még akkor is, ha ez csak egy egy hónapot felölelő, átmeneti időszak. Gyakran tűnt örökkévalóságnak a várakozás, és a vidám pillanatokat, a kettőnk között kialakult teljes harmóniát random módon megoldandó feladatok, fáradtság és totál kimerültség hangulata fűszerezte meg.
Argentína gyerekkel teljesen más, mint Chile, így feleslegesnek bizonyult a magamévá tett szakirodalom e témában. Újra kellett gondolni és tervezni mindent. Bolt és mosoda volt a közelben. Szerencsére Barangó ekkor még javában anyatejes volt, de természetesen már evett majdnem mindent, amit a fogazata megengedett. A fogzást nem kapkodtuk el, utazásunk kezdete előtt bújtak ki az első fogacskák, így első vásárlásunk során nem csak ételt, de egy botmixert is beszereztünk. Majdnem minden nap főztem, lehetőleg megbízható eredetű alapanyagokból. Általában magyaros jellegű ételeket, de egy-egy kimerítő nap után nem vetettem meg a szomszédos sétálóutca kifőzdéinek kínálatát. Ebből pedig akadt bőven. A nyár eleji forró Mendoza egy nyüzsgő nagyváros, ahol a szolgáltatók nem győzték kielégíteni a késő estig a kerthelyiségekben ráérősen étkező és fagyizó argentinok igényeit.
Azt mondják, a napi rutin nagyon fontos a kisgyermekek életében. Endrével egyetértünk abban, hogy ezeket a jó tanácsokat megszívleljük, de nem kőbe vésett szabályként értelmezzük. Barangó számára a rendszeres étkezések mellett a napi aktív, lehetőleg szabadlevegőn eltöltött programok és az ebéd utáni alvásra tett kísérlet számítottak e rutin sarkallatos pontjainak. Ebben pedig az éghajlat és a környezet nagyon megkönnyítette a dolgomat.
Mendozában már koranyáron tikkasztó hőség. Az ebéd utáni szieszta szigorú szabály, minden bolt bezár, este 7-ig szinte egy teremtett lélek nincs az utcákon. Ez kedvez a délutáni altatásnak a kisgyerekes családoknál, cserébe viszont éjfél előtt nem fektetik le a csemetéket. Korábban kifejezetten örültem volna a késő esti aktív programoknak, megmásíthatatlan bagoly típus vagyok. Most viszont kibírhatatlanul hosszúnak tűnt a nap, így esténként 10-fél 11 körül kezdtem a gyakran éjfélig elhúzódó altatási procedúrát, amivel kirívóan korainak számítottam a szomszédban rajcsúrozó kisgyerekes családhoz képest, akik rendszerint este 10-re várták a vendégeket.
Miután az ember gondoskodott a napi betevő falatokról, a szociális igény kielégítése kerül terítékre. Az argentin nagyvárosokban szinte minden utca végén van egy játszótér egy hatalmas parkkal. Márpedig egy olyan városban, ahol mindig süt a nap, a közösségi terek hemzsegnek a vidám és barátkozó aprótalpúaktól. Nem mondom, hogy a két és fél méter magas csúszdára mászó gyerek hajkurászása közben mély beszélgetéseket lehet kezdeményezni a helyi édesanyákkal (így életre szóló barátságok sem születtek), de legalább volt kihez szólni.
Barangó köhögni kezdett az egyik reggel. A nehéz légzés megmaradt aznapra, így rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy orvoshoz viszem. Amint kiléptem az ajtón, feltűnt, hogy az egyik szomszédos lakás ajtaján egy orvosi cégér felirata áll. Bekopogtam. Egy fehér köpenyes, fiatal, nagyon kedves doktornő nyitott ajtót, aki azonnal megvizsgálta a kis lurkót, majd mosolyogva közölte, hogy csak egy kis náthával van dolgunk, de ha a helyzet rosszabbodna, bármikor vigyem vissza és forduljak hozzá bizalommal.
Valami miatt Barangó könnyen szót ért a dél-amerikai lányokkal
Az argentinok nagyon barátkozósak és rendkívül segítőkészek. Az egyik este játszóterezés után, amikor visszaérkeztük a szállásra, a már amúgy is öregecske és rozsdás ajtózár teljesen felmondta a szolgálatot. Képtelen voltam elfordítani a kulcsot, vasárnap este fél 11-kor tanácstalanul álltam az ürességtől kongó lépcsőház kellős közepén egy éhes másfél évessel a kezemben. Leültem az ablakpárkányra és szoptatni kezdtem, időt nyerve, amíg néhány használható ötlet suhant át az agyamon. Első körben a szomszédokhoz csengettem be, de négyből négyen nem voltak otthon. Írtam viberen a lakás tulajának. Érkezett válasz, de egyelőre csak bíztatás, miszerint „no para, a kulcs majd egyszer csak elfordul”. Húsz perc után érkezett egy család, de a srác ugyanúgy nem tudta kinyitni az ajtót, mint én. 11 körül lehetett, amikor berobogott az épületbe a házmester a lakás tulajának kérésére, és kiszerelte az ajtóból a zárat. Azon az éjszakán nyitott ajtónál aludtunk, de legalább bejutottunk a lakásba.
Nem sokkal azután, hogy Endre Patagóniába távozott, egy éjjel én betegedtem meg. Erős hasmenés kínzott, nemhogy szilárd étel, egy korty víz sem maradt meg bennem. Szegény Barangót minden, nagyjából 20 percenként ismétlődő fürdoszobai akciómra magammal cipeltem, hogy egy pillanatra se maradjon nélkülem. Az új városban még szinte senkit sem ismertünk, a szomszédokkal ugyan rendszeresen beszélgettünk, de nem voltunk olyan viszonyban, hogy Barangót akár csak pár órára rájuk bízzam. Az áldatlan állapot megközelítőleg 48 órán át tartott, a lakást a második napon már el tudtuk hagyni, igaz, csak egy 15 perces sétára. Szerencsére az immunrendszerem ismét kitett magáért, így kétnapi bélrendszer működését helyreállító gyógyhatású készítmény kortyolgatásával a harmadik napra teljesen rendbe jöttem.
Ami külön fejezetet érdemel egy átmenetileg egyedülálló kisgyerekes anya életében Argentínában, az a Carrefour névre hallgató Tesco-jellegű bevásárlóközpont. Elméletileg csak 15 percnyi sétára volt a szállásunktól, ennek ellenére minden egyes nagybevásárlásunk legalább három óra hosszát vett igénybe. A Carrefour bejáratánál a biztonsági őr szigorú utasítására mindenki köteles letenni a babakocsit, így a polctól polcig kocsiba kötve tologatós módszer kudarcot vallott. Az ám, de rögtön a bejáratnál egy szuper játszóházat alakítottak ki, abból a célból, hogy amíg anya bevásárol, apa vagy a nagymama játszik a gyerkőccel. No, de mi van, ha nincs itt sem apa, sem a nagyi? Majd én megmondom, mi van. A gyermek targoncával sem vontatható el a játszóházból a következő legalább két órában. Ezt megelőzendő mi rendszerint kölcsönkértük az egyik műanyag kismotort, amivel Barangó lelkesen rodeózott az árutól roskadozó polcok között egészen addig, amíg a játékosztályra be nem szabadult. Itt „csak” arra kellett figyelni, hogy ne landoljon minden matchbox a bevásárlókosárban. Miután abszolváltuk a feladatot, sikeresen átjutottunk az üveg- és porcelánosztályra, ahol gyorsasági és ügyességi verseny vette kezdetét, miszerint Barangó lesz-e a gyorsabb, hogy labdának használja a vázákat, vagy anya szárnyait bontva időben érkezik, és röptében elkapja a repülő tárgyakat. Nem kevésbé volt szórakoztató az édességosztály sem. Egy alkalommal azt vettem észre, hogy meglepő módon az egész müzlis polc kiürült. A pénztár előtt állva jöttem csak rá, hogy az üzletben kapható összes müzliszelet a háztartási szerek alatt figyel a bevásárlókosaramban. A Carrefourban egyébként nagyon klassz, hogy mindent megkapsz egy helyen. Korábban, amikor hátizsákoltunk, sosem jutott eszembe, hogy ruhát vagy cipőt kéne vásárolnunk, de Barangó az utazás alatt olyan sebességgel nőtte ki a holmiját, hogy folyton azt lestük, hol tudunk neki megfelelő méretűt beszerezni.
December 6. egy forró nyári nap volt Mendozában. Barangót már napokkal ezelőtt az foglalkoztatta, hogy ha nincsen hó, hogy a frászban jön ide a Mikulás?! Márpedig a Mikulásnak jönnie kell, nincs mese. Fogtuk a strandpapucsokat, kitettük az ablakba, és láss csodát, másnapra tele volt horgolt plüssfigurákkal, amiket egy öreg, remegős kezű néni készített a Plaza Españán. Sajnos Argentínában (vagy legalábbis Mendozában) nincsenek csokimikulások, így Barangónak be kellett érnie ezekkel a játékokkal.
December derekán visszaért Endre, és hármasban indultunk tovább, hogy a következő év márciusáig még folytatódjon a kalandsorozat. Nem állítom, hogy könnyű egy hónapot tudunk magunk mögött, mindamellett azonban ez volt az eddigi legszebb és legemlékezetesebb időszak a közös életünkben, ami a kölcsönös kiszolgáltatottság mellett meghitt, belsőséges viszonnyal és tökéletes harmóniával ajándékozott meg bennünket. Visszatekintve azt kell mondjam, Argentínában sem megoldhatatlan feladat egy másfél éves gyermekkel a létezés. Bármikor újracsinálnám...
Még több fotóért és sztoriért látogass Facebook oldalunkra!
