Éveken át úgy utaztam Venezuelában, hogy Caracast kihagytam az útvonalból. Ha késő délután is érkeztem repülővel, akkor is inkább a reptér melletti városkában, Catia La Marban töltöttem az éjszakát és nem a fővárosban. Bevallom, a rengeteg negatív hír, ami Caracasról belengi a sajtót, engem is félelemmel töltött el. Fegyveres portyázó bandákat, kihalt utcákat, ócska kocsikat, szörnyű tömegközlekedést és lepukkant városképet vizionáltam, de tévedtem. Caracasban nagyon kellemesen csalódtam, az egyik kedvenc dél-amerikai nagyvárosom lett.
Caracas a Föld egyik legveszélyesebb városa, már ha hinni lehet a statisztikáknak. 100 000 lakosra több mint 100 gyilkosság jut évente, így ha eltöltesz 365 napot Venezuela fővárosában, 0,1% a ez esélyed, hogy megölnek. A számmisztika soha nem érdekelt. Túléltem már többször a Föld legveszélyesebbnek számító városát, a hondurasi San Pedro Sulát is, de arról szinte soha nem szólnak a híradások, míg Caracasról megállás nélkül szórja a híreket a média.
Caracas látképe nem rossz, a város maga sem az
Többször szálltam már át a caracasi buszpályaudvaron, de a belvárosba még soha nem merészkedtem. Taxival a főtérhez közel vitetem magamat, majd nekiindulok szállást keresni. Jó tíz éves Lonely Planettel a kézben egy olyan országban hostel után nézni, ahol megszűnt a turizmus, nem túl bölcs dolog. Nem is megyek vele semmire, a könyv által feltűntetett tíz szállóból mindössze egy üzemel, ami persze tele van. Feladom az óvárosban alvás gondolatát és felülök a metróra. Igen, metróra. Buenos Aires, Santiago és Mexikóváros kivételével nem tudok egyetlen latin-amerikai fővárosról sem, ahol lenne földalatti, de Caracasban van, nem is akármilyen. A franciák újították fel 2006-ban a négy vonalat, amit kiegészítettek vagy fél tucat zártpályás buszjárattal és libegővel. Mit mondjak? A metró simán európai színvonalú, leszámítva a járatsűrűséget és az árakat. A 10-15 percenként közlekedő szerelvényekre 1,5 bolívár, azaz kb. 5 forint (!!!) a jegy (még hivatalos árfolyamon váltva is csak 50 forint).
Caracas legmagasabb épülete és legnagyobb lakóháza, amiben kb. 40 000-en laknak
Altamira városrész felé veszem az irányt. Caracas elit negyedében végül sikerül hotelre bukkannom, 15 dollárért egy egészen rendben lévő szobát kapok meleg vízzel és száguldozó wi-fivel. Altamira az üzleti élet központja, a tér körül éttermek sorakoznak, ahová az elit jár vacsorázni. Néhány napra én is csatlakozom hozzájuk, mert bevallom, jól esik beülni egy minőségi étterembe, ahol biztosan nem tudok elkölteni 5 dollárnál többet. Az összképen csak egy dolog ront, az pedig a tér túloldalán zajló háború.
Altamira, az üzleti élet központja
A caracasi fiatalok hónapok óta csatároznak a rendőrséggel és a guardiával. Napközben nyugi van, de este kezdődik a lövöldözés, a füstbombázás és a gumibotozás. Mindezt teszik pont az én szállóm utcájában, aminek nem örülök, mert éjfél előtt sajnos soha nincs alvás. Egyik este, kilépvén a szálló ajtaján azt tapasztalom, hogy az utca teljesen kihalt. Nagy a csend, a recepciós óva int, hogy kimenjek. Éhes vagyok, így muszáj mennem, de a kapuból hátrahőkölök, mert az egyik újságos bódé mögül egy katona rámemeli a fegyvert és néhány méterről kis híján fejbe lő. Az utca bal végén a fiatalok szemetes kukák mögé bújva hátrálnak a guardia elől.
Hihetetlen, de innen 100 méterre háború van
- Szemét kubaiak! Ez a tetű kormány nem is venezuelai katonákkal harcol az egyetemisták ellen, hanem kubai zsoldosokkal - mérgelődik az ellenzékinek tűnő recepciós.
- Miért utálja annyira a szocialistákat?
- Miért? Hat éve volt egy jól menő logisztikai cégem. Szállítottunk mindenhová egész Dél-Amerikában. Egyszer csak államosítottak mindent. Mindent elbuktam, alig fizettek valamit a felszerelésért. Most recepciós vagyok szaros 3000 bolívárért.
Miután a guardia elhaladt a szálló előtt, kisétálok a térre. Egészen abszurd, hogy amíg a szállóm utcájában lövöldöznek, a téren mindenki békésen falatozgat, mintha mi se történne 100 méterrel odébb.
A Miranda Parkban olyan madarakat is látni, amiket a legjobb állatkertekben sem
A Altamira szélén található a Miranda Park. Olyan ez, mint otthon a Margitsziget; szerelmesek andalognak kézen fogva, családok a kutyáikkal heverésznek a fűben, fiatalok gitároznak a padon ülve. A park közepén egy apró állatkert is üzemel, papagájokkal, hárpiával és sok szép egzotikus madárral. A parktól nem messze bevásárlóközpont figyeli a nyüzsgő utcát. Betévedek, de nincs miért sokat időzni, mivel minden kirakat üres. A hiperinfláció miatt megszűnt az import, így a Sony, az iPhone és a Samsung üzletek is mind bezártak.
A bevásrlóközpontok mind üresen állnak
Másnap az óvárost célzom meg. Mikor szállást kerestem, valahogy elvétettem a Plaza Bolívárt, ami egészen pofásan néz ki. Odalép hozzám egy rendőr, hogy elmondja, mik a belváros legfontosabb látnivalói, s hogy merre ne menjek, mert veszélyes. Meglep a hozzáállása, általában a venezuelai rendőrök azért szoktak megkörnyékezni, hogy ellopják a pénzemet. A főtértől egy sarokra áll a Capitolio, ami ma a Nemzeti Gyűlés otthona. Mint minden kormányzati épület, így ez is szépen fel van újítva. Néhány sarokra innen emelkedik a Kálvária, ahová ismét a kikapcsolódásra és sportolni vágyók járnak. A domb tetejéről remek kilátás nyílik a városra a háttérben zöldellő hegyekkel.
Plaza Bolívar, a nemzeti hős lovas szobrával
Caracas egyáltalán nem olyan város, mint amilyennek képzeltem. Persze körös-körül nyomornegyedek borítják a hegyoldalakat, ahol elhiszem, hogy évente több mint 6000 ember lesz gyilkosság áldozata, de az óváros és Altamira környéke egyáltalán nem gáz. Oké, egyszer fegyvert fogtak rám, de azok sem banditák voltak, hanem a guardia, s végül nem történt semmi. Bogotá és Panamaváros után talán Caracas lett a harmadik kedvenc fővárosom Latin-Amerikában, és csak azt ajánlhatom, hogy senki ne dőljön be a híradásoknak!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
