Egy éve nem jártunk Venezuelában. Akkor úgy búcsúztunk az országtól, hogy az az összeomlás szélén volt. Nekünk minden fillérekbe került, a helyieknek azonban iszonyatosan drága volt minden, Caracasban és a nagyobb városokban diáktüntetések voltak, nem kevés áldozattal. Hogy egy év alatt mi változott? A tüntetők hazamentek, a pénz továbbromlott, a boltok előtt a sorok állandósultak. Szerencsére nem maradunk sokáig, de azért egy világörökséget így is sikerül útba ejtenünk.
Éveken át úgy utaztam Venezuelában, hogy Caracast kihagytam az útvonalból. Ha késő délután is érkeztem repülővel, akkor is inkább a reptér melletti városkában, Catia La Marban töltöttem az éjszakát és nem a fővárosban. Bevallom, a rengeteg negatív hír, ami Caracasról belengi a sajtót, engem is félelemmel töltött el. Fegyveres portyázó bandákat, kihalt utcákat, ócska kocsikat, szörnyű tömegközlekedést és lepukkant városképet vizionáltam, de tévedtem. Caracasban nagyon kellemesen csalódtam, az egyik kedvenc dél-amerikai nagyvárosom lett.
Venezuela saját pályán mozog. Megteheti, mivel nála az olaj, így a nagypolitika is elnézőbb vele szemben. Sokan az elmúlt 15 évet szeretik szocializmusnak beállítani, de Venezuela legalább annyira kapitalista és nacionalista egyben, mint amennyire szocialista. Hogy az ország pontosan hova tart, senki nem tudja, ahogyan azt sem, hogy az elmúlt hetek lázongásainak lesz-e bármiféle eredménye. Egy biztos, a Chávez halála után beköszöntött időszak új fejezetet nyit majd a történelemkönyvekben...
Mindenhol azt lehet olvasni, hogy a venezuelai városok iszonyú veszélyesek. Bár nem esett bajunk sem Barcelonában, sem pedig Valenciában, azt azért elmondhatjuk, hogy ezek a városok tényleg nem túl bizalomgerjesztők. Remélem, soha többé nem kell ezeken a helyeken újra átutaznunk.
A Mochima Nemzeti Parktól kaptuk azt, amit Isla Margaritától vártunk. Napfény, pálmafák, fehér homok, tenger, vidám delfinek, és egy lakatlan szigetre tett kiruccanás. Mochima egy igazi kis édenkert...