A Venezuelában töltött utolsó két napot Galipán faluban töltöm el, hogy kipihenjem a túra fáradalmait. Minden tökéletesen alakul, az utolsó pár órát leszámítva. Olyan hírek jönnek otthonról, amire nem vagyok felkészülve. A sógorom, Gábor, 43 évesen itt hagyott minket.
Miután a Mirador-csapattól elbúcsúzom Maiquetia repterén, Eugennel visszavitetem magamat Macutóba, mivel onnan indulnak a terepjárók Galipánba. Bár sietnék Eriékhez Villavicencióba, Kolumbia irányába csak három naponta van gép, így kénytelen vagyok két napot a hegyek között tölteni.
A kijelölt helyen áll ugyan egy terepjáró, de nincs rajta utas. Több órás várakozás kezdődik, mire végre lesz annyi ember, hogy a sofőr azt mondja, nekivág a 15 kilométeres távnak, amiért nem átalkodik 10 dollárt kérni fejenként. Nem akadok fenn rajta, Venezuelában minden sokszorosa a dél-amerikai standardnek.
San Antonio de Galipán
A távot kevesebb mint egy óra alatt abszolváljuk, ez idő alatt felkapaszkodunk 1800 méteres magasságba. Tökéletes az idő, kellemes 20 fok fogad San Antonio de Galipánban. A település a nevét a kenyérfáról kapta, ugyanis az első telepesek a Kanári-szigetekről származtak, akik magukkal hozták a növényt, amit guali pan névvel illettek. A kanári leszármazottak mintagazdaságot hoztak létre a hegyoldalban, ahol zöldségeskerteket és gyümölcsösöket hoztak létre. A 20. század második felében, amikor a venezuelai gazdaság robbanásnak indult, Galipán közkedvelt hétvégi úticéllá vált. Út és felvonó épült a faluba, gazdag caracasiak kezdtek nyaralókat vásárolni a környéken. A 2010-es éveket Galipán is megszenvedte, bár a helyzet kaliberekkel jobb volt a hegyek között, mint a fővárosban.
Galipán népszerű hétvégi desztináció a caracasiak körében
A Rancho de Paco nevű vendégháznál veszek ki egy szobát mindössze 20 dollárért, ami nagyon baráti ahhoz képest, mi mennyibe kerül Galipánban. Mert hogy egy mezei csirkemell rizzsel és salátával 15 dollár, egy pohár tejszínhabos eper (ami Galipán egyik specialitása) pedig 8 dollár. Az ember azt gondolná, hogy az agyon sajnált Venezuelában erre nincs pénze az embereknek, de mindenkit ki kell ábrándítsak. Galipán pont ugyanúgy van tele venéz kirándulókkal, mint voltak a Chuspa környéki öblök. És nem csak lófrálnak az emberek, fogyasztanak is, mintha nem lenne holnap. Persze ez érthető, majd egy évtizeden keresztül kénytelen volt mindenki nélkülözni, de nagyon úgy fest, ennek vége.
Kellemes vendéglátóhelyek várják a turistákat
Galipán amúgy pont egy napra ad elfoglaltságot, a második itt töltött napomat alapvetően végig unatkozom. Amúgy nem bánom, jó egy kicsit szusszanni egyet a csapat távozása után.
Eper tejszínhabbal, erről szól Galipán
Harmadnap reggelén irány Caracas! Nincs tömegközlekedés, csak mototaxi. Egy fiatal srác vállalja, hogy 10 dollárért eldob a belvárosig. Egy kilátónál megállunk fotózni, miközben Eritől jön egy üzenet, miszerint a sógora kórházba került. Nem ír többet, de nem aggódom, mivel Gábor elég gyakran látogatja az ügyeletet ilyen-olyan sebesülésekkel, mióta beleállt a házuk felújításába.
Fél óra múlva elbúcsúzom a mototaxistól a Panteónnál. Újabb üzenet jön, hogy Gábor lélegeztetőn. Na, ez már nem vicces, úgyhogy hívom Erit, aki azt mondja, a sógora reggel került kórházba influenzával, és egy óra múlva gépre kellett helyezzék. Aggodalomra semmi ok, mondják az orvosok, hiszen fiatal, erős szervezet.
A Panteón, ahol Simon Bolívar fekszik, sajnos zárva tart
Jobb dolgom nem lévén, sétálok egyet abban a Caracasban, ahonnan kilenc éve úgy mentem el, hogy megfogadtam, addig nem teszem oda be a lábam, amíg nem változik a politikai helyzet Venezuelában. Nos, a helyzet semmit nem változott, hiszen azóta is Maduro az elnök, de a szankciók feloldásával és a nincstelenek kivándorlásával sokkal jobbnak hat a venéz főváros, mint anno. Tele vannak a boltok, az emberek vásárolnak, abszolút nem érzem veszélyesnek a jelenlétet. Az utca népe előre köszön nekem, mosolyognak. Érethető, nem sűrűn látnak erre hátizsákost.
Caracas sokkal kellemesebb hely, mint volt tíz éve
Ebédre eszem egy túlárazott cachapát, közben az az újabb hír Gáborról, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Nem értem, mi történik Győrben, próbálom a negatív gondolatokat elhesegetni magam körül.
A venéz fast food, a cachapa, amiért nem átalkodnak tíz dollárt kérni Caracasban
Egy idő után elunom Caracast, úgyhogy taxiba ülök és irány a repülőtér. Becsekkolok, majd újra ránézek az üzeneteimre és olvasom azt, amit nagyon nem akartam: Gábor elhunyt. Hogy micsoda??? Három órával ezelőtt azt írta Eri, hogy kórházba került, most pedig halott??? A sógrom mindössze 43 éves volt, és pár óra leforgása alatt elvitte egy mezei influenza, maga mögött hagyva Eri hugát és a nyolc éves kislányát.
Caracastól keserű a búcsú
Zombiként repülök Bogotába, majd ülök fel másnap a buszra Villavicencio felé. Érthetetlen és felfoghatatlan. Ennyi egy élet? Minek tervezni, ha egy csettintésre felborul minden? Hogy lehet ez, Gábor?! Nyugodj békében, barátom!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
