Mindenhol azt lehet olvasni, hogy a venezuelai városok iszonyú veszélyesek. Bár nem esett bajunk sem Barcelonában, sem pedig Valenciában, azt azért elmondhatjuk, hogy ezek a városok tényleg nem túl bizalomgerjesztők. Remélem, soha többé nem kell ezeken a helyeken újra átutaznunk.
Egy kicsit rá kell kapcsoljunk, mert tíz nap múlva érkezik az idei első Mirador-csapat Bogotába, és odáig még nagyon hosszú az út. Szeretnénk holnapután már Méridában lenni, de Santa Fének annyira nehéz búcsút inteni, hogy csak a déli órákban sikerül egy Puerto La Cruzba tartó buszt fognunk.
Az út a városig fantasztikus. A Karib-tenger partvonalát követi, itt-ott remek homokos öblöket érintünk. Mind tömve van nyaralókkal, külföldivel azonban ezúttal sem találkozunk sehol.
Puerto La Cruz egy csúnya kikötőváros elképesztő mennyiségű kőolajtartállyal, amik tulajdonképpen körülölelik a települést. A 20. század első felében találtak a térségben kőolajat, Puerto La Cruz ekkor indult fejlődésnek. Röpke ötven év alatt Venezuela második legfontosabb ipari központja vált belőle, mind gazdaságilag, mind demográfiailag túlnőtt a szomszédos Barcelonán.
Pedig Barcelona évszázadokon át volt a térség adminisztrációs központja, bár azt már a spanyolok is tudták, hogy Puerto La Cruznak jobb a fekvése. Csakhogy a gyarmatosítók szerettek volna távol maradni a kikötőt rendszeresen megtaláló kalózoktól és őslakosoktól, ezért 1671-ben katalán nemesek áttették az irányítást a kikötőből az újonnan alapított villába, Barcelonába. Puerto La Cruzt 1700-ban végül teljesen elpusztították a bennszülöttek, csak a 19. század második felében építettek a helyére új kikötőt.
Barcelona főutcája
Puerto La Cruz nem csak kikötőjéről, de szörnyű közbiztonságáról is híres. Állítólag Caracas, Valencia és Maturín után itt regisztrálják a legtöbb gyilkosságot, de a rablások terén még ennél is előkelőbb helyen tanyázik. Nem akarunk Puerto La Cruzban időzni, ezért folytatjuk utunkat tovább Barcelonába, amit szerencsére a bűnözők is elkerülnek.
Cumanához hasonlóan itt sem merünk besétálni a város központjába, inkább taxit fogunk. Az Avenida 5 de Juliónál tetetjük ki magunkat, ez a sugárút jelenti az óváros határát. Egy egészen lepusztult posadában sikerül szobát kivennünk; a recepciós meglepődik, mikor azt mondjuk neki, egész éjszakára kell az apartman, nem csak két órára.
A Casa Fuertéből nem maradt sok
Barcelonának bár van egy minimális koloniális bája, azért annyit nem tud, mint tudott Cumaná vagy Ciudad Bolívar. Van ugyan néhány szép, gyarmati időket idéző épülete, de az utcaképet mindenhol a 20. századi, igénytelen betonkockák uralják.
A Plaza Bolívaron található a Casa Fuerte, az egykor volt misszió, ami Venezuela függetlenségi háborújának egyik szégyenfoltja. 1817-ben Simon Bolívar itt lelt menedéket a koronapárti seregek elől menekülve, de végül rátaláltak, így el kellett hagynia az épületet. Mikor a sereg parancsnoka megtudta, hogy a forradalmár meglépett, bosszúból lemészároltatta a misszió 700 lakóját, majd felgyújtotta azt. Ma csak néhány falrészlete látható.
Barcelona talán egyetlen, gyarmati időket idéző utcája
A város napközben eléggé nyugodt, naplementekor azonban egyik pillanatról a másikra eltűnnek az emberek az utcáról. Mi is gyorsan veszünk pár empanadát és visszamenekülünk a szállónkra, ahol pisztolyropogásra sikerül elaludnunk.
Napközben nyugodt Barcelona, de éjszaka veszélyes
Másnap busszal jutunk el a közeli Pírituba, ahol buszt váltunk, és irány Caracas. Nincs időnk a fővárosra, úgyhogy itt is csak átszállunk, és az ország legcsúnyább városába, Valenciába utazunk. Caracasból iszonyú nehezen vergődünk ki, mivel Chávez ravatalát a terminálhoz közeli Paseo de Próceres végében állították fel és fél Venezuela áll sorban a koporsó előtt, hogy búcsút vegyen az elnöktől.
Két óra elteltével sikerül a hátunk mögött hagyni a fővárost, majd a kínai hitelből építtetett, de félbehagyott magasvasút mentén futó autópályán jó háromórás utazás kezdődik Valenciáig. A buszpályaudvar jó messze van a várostól, így ismét taxiba kell üljünk. Azt kérjük a sofőrtől, hogy olyan helyre vigyen minket, ahol ha nem is sűrűn, de azért megalszanak turisták, mire jót nevet, hogy Valenciában szerinte még életükben nem láttak olyat. Végül a Hotel Continentalnál rak ki minket, ami biztos egykor remek posada volt, de mára még a tegnapinál is ócskább bordély vált belőle. Egy éjszakára 150 bolívart, tehát 7 dollárt fizetünk, ami sokkal kevesebb, mintha csak két órára vettük volna ki a szobát. Mikor megkérdezzük a recepcióst, ez miért van így, azt feleli, hogy aki aludni jön, nem mocskol, szemben azokkal, akik csak pár órára ugranak be. A lepedő szinte ragad, a TV-n pedig csak pornócsatornák jönnek be. Egy éjszaka, nem több. Holnap már a kényelmes éjszakai buszon alszunk Mérida felé.
Valencia iszonyatosan lepukkant
Lecuccolunk és a nyakunkba vesszük a várost. Hogy is mondjam?! Talán még életemben nem jártam ennyire lerongyolódott és lehangoló városban, pedig elég sok felé megfordultam már a kontinensen. Ameddig a szem ellát, szeméthalmok sorakoznak az utca szélén, a kapualjakban kurvák várakoznak arra, hogy egy rövid ideig szomszédaink legyenek a szállón.
Valencia főtere
A főtér sem sokkal jobb. Néhány kóbor kutyán és rossz arcú nincstelenen kívül csak egy párfős társaság tartózkodik a Simon Bolívart égbe emelő oszlop tövében. Épp keresztény dalokat énekelnek Chávez emlékére. Szóba elegyednek velünk, arra kíváncsiak, mi a véleményünk az ő nagyszerű vezetőjükről, és hogy a külföldi sajtó vajon miként tálalja a commandante halálát. Szerintük Chávezt meggyilkolták az amerikaiak, mert fáj a foguk az ország olajára. Nem akarunk vitába bonyolódni, így inkább hallgatjuk egy rövid ideig a gyászdalokat, majd továbbállunk. No, nem jutunk sokáig, mert néhány zsivány a nyomunkba szegődik, így két saroknál tovább nem jutunk. Még mielőtt elnyelne minket Valencia, visszatérünk a biztonságosabbnak tűnő bordélyházunkba. A környéken sehol egy kifőzde, a recepciós pedig pizzarendelésről nem hallott, így kénytelenek vagyunk éhen nyugovóra térni.
Chávez halott
Este 8-kor indul a buszunk Méridába. A napot nem szeretnénk Valenciában elütni, így felszállunk egy Carabobóba tartó buszra, hogy lássuk azt az emlékművet, amit az 1821-es függetlenségi háború győztes csatájának emlékére emeltek. Alig húsz perc az út a park bejáratáig, ahová a guardia nem akar minket beengedni, mert a commandante halála miatt Venezuela összes múzeuma, emlékműve és történelmi helyszíne zárva tart.
Klsszikus valencai utcakép
Annyit engednek, hogy elsétáljunk az első emlékműig, de aztán kitessékelnek minket az emlékparkból. Az igazat megvallva nem annyira bánjuk, mert a korai órák ellenére van vagy negyven fok, így pont nincs kedvünk végigbaktatni a kilométer hosszú sétányon. A bordélyban felmarkoljuk a zsákjainkat és kitaxizunk a terminálra. Inkább ülünk egy fél napot ott, mint még egy percet Valenciában. Jó lesz végre megérkezni az Andokba.
Negyven fok fogad minket a Carabobo-emlékműnél
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
