A Los Llanos minden szeglete rejt valami csodát. A Zancudo-lagúna élővilága egészen elképesztő, ahogy a FARC utolsó bástyájaként emlegetett Támara is az. Kolumbia legjobb kávéját nem sikerült ugyan megkóstolnunk, de cserébe jártunk Poréban, Kolumbia egykori fővárosában.
Korán kelünk, mert a busz indulása előtt még tiszteletünket kell tegyük Maria lányánál, aki reggelivel vár minket. Alig pirkad, Flavio már idegesen toporog a Casa Violetta előtt azt várván, mikor indulunk végre. Első körben nem jutunk sokáig, mert Maria motrának a kereke defektes lesz, ezt azonban egy Colombina nevű tanyabokron orvosolja néhány helyi fickó. A mód, ahogy a lyukat eltüntetik, elég érdekes. Egy használt belsővel körbetekerik kívülről az abroncsot, majd felfújják azt, ami annyira megfeszíti a gumibelsőt, hogy a kerék nem szelel. Kevés reményt fűzök ahhoz, hogy ilyen kerékkel megérkezünk Maria és Flavio lányához, de tévedek. Miután megesketik a Colombinából induló busz sofőrjét, hogy La Vigiában várja be a két gringót, még vagy fél órán át motorozunk keresztül a Los Llanoson vendéglátónk lányához és annak férjéhez, akik úgy megörülnek nekünk, hogy azonnal leölnek egy csirkét a tiszteletünkre, és röpke egy óra alatt összeütnek belőle egy levest.
Így sem láttam még gumit javítani
A lány agrármérnök, a férje is diplomás. Nem akartak Yopalban maradni, visszatértek a gyökereikhez, és ők is gazdálkodni kezdtek. A leves után felültetnek minket a kocsijuk platójára, és körbevisznek a ranchen. Ez a birtok is hatalmas, saját erdővel és mocsárral rendelkezik, aminek partján rengeteg íbiszt és araucót, vagyis csáját látunk.
- Az araucók nagyon rosszul látnak és a szaglásuk sem az igazi - meséli Flavio - Látjátok azt a hosszú antennát a fejük tetején? Azzal tájékozódnak - mutat a lagúna partján sütkérező, pulyka nagyságú madarak felé.
Furcsa madarak az araucók
A guácharók, magyarul olajmadarak is hasonló módon érzékelik a külvilágot, de azok barlangban élnek és éjszakai életmódot folytatnak. A csáják azonban nappal aktív állatok, ezért a tudomány mai napig nem érti, miért alakult ki a fejükön az antenna.
Kocsival visznek körbe minket a birtokon
Gyorsan elrepül az idő, a busz már régóta La Vigiában kell ácsorogjon, hogyha valóban vár ránk. Rátelefonálnak a sofőrre, megbeszélik vele, hogy El Totumóban utolérjük őket. El Totumóig még többször megállunk fotózni, látunk rengeteg sast és egy jabirut, itteni nevén soldado voladort, vagyis repülő katonát is, ami Dél-Amerika második legnagyobb madarának számít.
Akár másfél méteresre is megnőhet egy jabiru
Bár El Totumóból tízkor kellett volna induljon a busz Paz de Ariporo felé, gond nélkül bevárnak minket. Senki nem haragszik, hogy miattunk csak fél 11-kor indul a csotrogány, inkább örülnek, hogy együtt utazhatnak két külföldivel.
A Los Llanost pár éve még gerillák tartották rettegésben, a vidék ma is ismeretlen az utazók körében, épp úgy, ahogy a szőke gringó látványa is az a llanerók számára. Az új élmény annyira lefoglalja minden figyelmüket, hogy a késés miatti hőzöngés helyett a kíváncsi utasok mindegyike barátságosan mosolyog, és lelkesen arra törekszik, hogy a közelünkben foglaljunk helyet. Sokáig nem élvezhetjük a társaságukat, mert rövidesen megérkezünk a Zancudo-lagúnához.
Én a Zancudo-lagúnánál
A sofőr készséggel figyelmeztet, hogy El Totumóból ez a napi egyetlen busz, ami a városba, Paz de Ariporóba közlekedik. Az út innen még alsó szinten két óra, és a rossz minősége miatt nem mennek rajta kocsik. A tó közelében már messziről virítanak a csigagyűjtő, rózsaszínű corocorák, mi pedig imádunk madarakat fotózni. Minden aggódó pillantás ellenére úgy tűnik, ez nekünk önmagában elég, hogy kockáztassuk a délutáni érkezésünket. Úgy döntünk, hogy csak a nagy zsákjainkat vitetjük el a városba, mi pedig leszállunk a buszról, és a szerencsénkre bízzuk, hogyan tovább.
Nézem, ahogy a busz sziluettje végleg eltűnik a horizonton, majd hagyjuk, hogy ránktelepedjen a Los Llanos csendje. Megindulunk a lagúna felé, de a következő pillanatban kis híján belepottyanok egy parányi lyukba, amiből egy bűbájos bagolybébi kandikál kifelé. Érzem, hogy nem csak ő bámul engem; pár méterre a papája és a mamája aggódva figyeli a történéseket. Nagy örömmel intem magamhoz Endrét. Ilyen közelről fotózni egy egész bagolycsaládot ritkán lehet.
Megleptük a jófejeket
A lagúna közvetlen közelében jasszánák, pampabíbicek és gémek hatalmas csoportokban kotorásznak a mocsárban. Nincs kétségünk affelől, hogy a vízben dagonyázik egy-két chigüirócsalád, meg talán kajmán is akad, de a süppedős, vizes föld határt szab a lépteinknek. Nem sikerül közvetlenül a lagúna közelébe férkőznünk, de egyáltalán nem bánjuk, mert a millió madár látványáért így is megérte leszállni a buszról.
Rengeteg a madár a Zancudo-lagúna partján
Miután kifotóztuk magunkat, visszakullogunk a poros földútra. Letelepszünk a szublimált nagy semmi közepén és várjuk a csodát. Jön is! Nem is egy, hanem három. A nagy kátyúkkal teli úton három dzsip bukdácsol felénk rendületlenül. Az első kocsiban egy yopali család ül. Egyetlen szabad helyük van csupán, de annyira belelkesülnek a két európai arc láttán, hogy a hátsó ülésen inkább mindenki összehúzza magát, és a hátralévő két órát nyakatekert pozícióban utazzák végig, csak hogy mi is beférjünk.
A srácok hosszú hétvégézni jöttek a Los Llanosra, tegnap még Maria tanyáján is megfordultak, amíg mi Palograndéban vendégeskedtünk. Kíváncsiak Magyarországra és Kolumbiára is, amiről mostanra jóval többet tudunk, mint egy átlag helyi. Kíváncsian hallgatják, ahogy mesélünk nekik a sochai élményeinkről, ami bár közel van hozzájuk, mégis pár éve még elérhetetlenül távolinak tűnt.
Ismét nagyon rendes emberekbe botlottunk
- Mi is csak most mertünk idemerészkedni. Yopal már vagy tíz éve békés, de ez a rész pár éve még nagyon gáz volt - meséli a sofőr - A leghúzósabb mind közül Támara volt, onnan csak tavaly söpörték ki a FARC-ot.
- Hol van Tamará?
- Paz de Ariporótól nem messze, bent a hegyek között.
Jól hangzik. Irány Támara! Délután három magasságában futunk be a lármás kereskedővárosba, Paz de Ariporóba. Megköszönjük a fuvart, majd az első utunk a buszterminálra visz, ahol meglepő módon tényleg ott figyelnek a nagy zsákjaink a busztársaság irodájában. Mi több, teljes tartalmukkal együtt. A hátunkra kapjuk őket, majd iránytaxiba pattanunk, amivel kiszáradt, óriási kiterjedésű fincák között Pore városába utazunk.
Porénak koloniális bája van
Pore nagyon más, mint az eddigi városok voltak a Los Llanoson. Bár a főutca itt is ugyanolyan zajos, mint bárhol máshol, de mögötte van egy apró tér, amit koloniális hangulatú házak vesznek körbe. Az egyik beugrónál egy régi épület romjaira bukkanunk, ami előtt az áll egy táblán, hogy Új-Granada fővárosának kormányzósági épülete. Bizony, Pore a konkvisztádorok idején nem csak Kolumbia, de a Venezuelát, Ecuadort és Panamát is magába foglaló Új-Granada fővárosa is volt egy ideig.
Nehéz elhinni, de Pore pár évig Kolumbia fővárosa volt
A falunapi fieszta miatt nehezen jön álom a szemünkre. Másnap reggel, amikor a Nap első sugarai végigfutnak a szálló falán, már fullasztó a forróság. Képtelenség tovább lustálkodni, pedig a rövidre sikerült éjszaka után mindketten úgy érezzük magunkat, mint egy kifacsart felmosórongy.
Támara. Erről a faluról mesélt a kocsiban az egyik srác idefelé, s ahogy nézzük, tényleg nincs tőlünk messze. Az apró városka 2014-ig a FARC központja volt, de korábban voltunk Sácamában is, ahol hasonló volt a helyzet. Menjünk!
A Pore határában húzódó 65-ös út mentén ülünk buszra, ami az innen fél órányira fekvő, Pauto névre hallgató elágazásig szállít bennünket. Itt fogunk egy újabb buszt, ami csordulásig teli van emberrel, akik a városi piacról hazafelé, az út mentén épült ranchekhez igyekeznek. A busz csaknem kiürül, mire elérjük az 1200 méter magasan fekvő települést.
Támara főtere a kávéról árulkodik
A hegyvidéki klíma Pore rekkenő trópusi hősége után igazán üdítő. Koloniális, fehér házikók szegélyezik a hegy oldalán felkapaszkodó szűk utcákat, amik Kolumbiához mérten meglepően csendesek. Nem sok ember van az utcán, a bolt is kevesebb, mint máshol. Érezhető, hogy itt még dolgozik az emberekben a múlt.
Támara szép, koloniális kisváros, de még érződik rajta a gerillák jelenléte
A hely, ami realitássá teszi számunkra a város nem túl barátságos múltját, a Támara fölé magasodó hegyen épült kilátó, amit egy csapat terepruhás, szigorú arcú katona őriz óriási gépfegyverekkel, sötétzöld homokzsákokból épült fedezékek mögött rejtőzködve. Nem engedik, hogy lefényképezzük őket, ami azt jelenti, hogy errefelé a béke még gyerekcipőben jár.
A várost fotózhattuk, a katonákat nem
Támara nem csak a FARC-ról híres, hanem arról is, hogy állítólag itt termesztik az ország legjobb kávéját. Mondjuk ugyanezt mondták nekünk tavaly Nabusimakéban is, ahol azonban nem volt lehetőségem igazolni az állítást. Itt sem fogom tudni. Támara kávéját 100 %-ban exportra termesztik, az egész Olaszországban köt ki. A helyi kifőzdékben ugyanazt az ihatatlan tintót árulják, mint Kolumbia többi részén, így már másodszor kell lemondjak az ország legjobb kávéjáról.
Támarában máig több a ló, mint az autó
Bóklászunk egy keveset a faluban, ahol mondanom sem kell, hatalmas meglepetést okozunk a jelenlétünkkel. Megkockáztatom, mi voltunk Támarában az első hátizsákos turisták, de ha tartós marad a béke, akkor néhány éven belül itt is megjelennek majd az utazók. Úgy legyen!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
