Észak-Belize mocsarai


Észak-Belize területének jó részét a Rio Hondo és a New River által táplált mocsarak borítják. Ezek közül mi kettőt keresünk fel, a Shipsternt és a Crooked Tree környéki lagúnákat. Ez utóbbi egy csalódás, de a Shipstern tartogat pár meglepetést. Ilyen például az a Puuc Tun Teel nevű maja romváros, amit máig nem publikáltak a nagy világ felé, mert félnek egy három méter magas maja uralkodó szellemétől.

Mikor 2006-ban utoljára Belize északi részeit jártam körbe, San Pedro és Corozal között repülnöm kellett, mivel nem volt tengeri közlekedés a két település között. A repülő ablakából fantasztikus táj rajzolódott ki előttem, ez a Shipstern-mocsár volt, ahová azóta vágytam, hogy megpillantottam. Csodaszép lagúnákat láttam, amik a színskála minden árnyalatában pompáztak, s bár ránézésre járhatatlannak tűnt az erdő, mégis hívogató volt.

Most, hogy kicsit több időnk van Belize-re, megszületett a döntés: irány a Shipstern! Szerencsére mostanra épült egy út Sartenejába, így reményeim szerint nem kerül majd egy vagyonba a park elérése.

Orange Walkból délután fél 1-kor indul az egyetlen busz, ami két óra alatt tudja le a 70 kilométeres távot. San Estevan érintésével érjük el a Progresso-lagúna partját, aminél letérünk egy földútra, ami ismét mennonita vidéken át kanyarog. Ez Little Belize, ahol Shipyardhoz hasonlóan orosz mennoniták telepedtek le az 1950-es években. Errefelé azonban nincs annyi autóroncs, mint a New River túloldalán, az itt élők sokkal inkább mezőgazdaságból élnek, semmint autószerelésből. Az első számú haszonnövény a cirok, hosszú kilométereken át ilyen ültetvények mellett haladunk el.

Little Belize első számú haszonnövénye a cirok

Little Belize-t magunk mögött hagyva megérkezünk Chunoxba, ami alig egy kilométerre fekszik attól a Copper Banktől, amit két napja kerestünk fel azután, hogy látogatást tettünk Cerros romvárosánál. A Laguna Seca északi és déli végében fekvő két település között nincsen semmiféle közlekedés, ezért is voltunk kénytelenek Orange Walkból indulni.

Chunox után megszűnnek a mennonita ültetvények, trópusi szárazerdők és mangrovék mentén haladunk, míg nem fél 3 magasságában elérjük Sarteneját. A település nem nagy, de messze nem olyan kihalt, mint volt Copper Bank vagy San Felipe. Sőt! Meglepetésünkre rengeteg a szálláslehetőség a drágától a kevésbé drágáig, olcsó szinte egy sincsen. Végül az Orange Guesthouse-ban kötünk ki, ahol sikerül 50-ről 40 dollárra lealkudnunk azt a szobát, ami az eddigi legjobb szállásunk szerte Belize-ben. Az épület annyira új, hogy a homlokzatát még most festik, a tulajdonosok pedig annyira szeretnének már turistákkal foglalkozni, hogy lesik minden kívánságunkat. Pár perc alatt híre megy a faluban a turista család jelenlétének, így fiatalok lepik el a házat, hogy beszélgessenek velünk. Megjelenik az önkormányzat turisztikai referense is, csak hogy megtudja, mi járatban vagyunk.

A tengerparton fekvő Sarteneja kellemes meglepetés

- Sartenejába sok turista érkezik, de mind csak átutazóba San Pedro és Corozal között, kevesen szállnak meg nálunk - kezdi a fiatal lány.
- Ezek szerint már van csónak San Pedróból a szárazföldre? - teszem fel a triviális kérdést.
- Persze, már vagy tíz éve. S lévén ez az opció sokkal olcsóbb, mint közvetlenül Xcalakba vagy Mahahualba utazni, a legtöbb utazó ezt választja.
- És a turisták nem is állnak meg itt Sartenejában?
- Nem sokan. A csónak megy tovább Corozalba, csak néhány hátizsákos áll itt meg, azok pedig másnap hajnalban utaznak a busszal Orange Walkba. Pedig ha tudnák, mennyi mindent lehet itt látni! - sóhajt fel a lány.
- Mi a mocsárhoz tartunk. Tudod hogy lehet oda eljutni?
- Persze, taxival. Megoldjuk nektek, lesz, aki elvigyen titeket holnap. De miért nem jöttök el velünk a maja romvároshoz? - néz körbe a minket árgus tekintettel figyelő fiatalokra, akik azonnal zúgolódni kezdenek.
- Igen! Gyertek, megmutatjuk nektek a romokat! - kiáltják egyszerre.

Nem tudom milyen romokról van szó, soha nem hallottam semmilyen maja emlékről Sarteneja környékén. Igen gyorsan előkerítik annak a birtoknak a tulajdonosát, amin a romok állnak, majd irányba raknak minket.

Puuc Tun Teel (vagy Puk'Tun T'eel) egy sehol nem publikált maja romváros Sarteneja határában

- Gyertek! Elkísérünk titeket Puuc Tun Teelbe! - ajánlkozik fel a lány, aki megkér, hadd készítsen fotót rólunk.
- Szerintem még soha senkinek nem mutattuk meg a romokat, igaz? - néz a srácra, akinek az apjáé a birtok.
- Nem. Csak a régészeknek.
- Mikor tárták fel a romokat? - érdeklődöm, miközben elhagyjuk a falut egy földúton bandukolva.
- A pandémia előtt jártak itt, de nem tárták fel a romokat, csak feltérképezték. Azóta apámmal kitakarítottuk a helyet, de mostanáig nem engedtünk be senkit. Apám fél attól, hogy híre megy a helynek. Megígérte egy maja szellemnek, hogy titokban tartja a város létezését.
- Egy maja szellemnek? - értetlenkedem.
- Igen, neki. Apám fiatal ember volt, amikor megvette a birtokot. Egyik nap, miközben machetével vágta ki a bokrokat, rátalált a romokra. Rásötétedett, úgyhogy úgy döntött, kint alszik. Éjjel arra ébredt, hogy egy kakas kukorékol. Elkezdte követni a hangot, de az nem közeledett. Egyre mélyebbre hatolt az erdőben, aztán eltévedt. Egyszer csak egy fénylő alak haladt el mellette. Megijedt, mert az alak emberi volt. Nagyon magas, legalább három méteres. A bokrok közt megállt, hátrafordult és azt mondta, ő a város ura, és megtiltja, hogy bárki is háborgassa azt. Aki megpróbálja, halál vár rá. Apám annyira megijedt, hogy évtizedeken át titokban tartotta a romváros létezését, csak most, öreg korára említette meg a családnak, hogy a fincán van egy romváros. A pandémia előtt újra kitakarítottuk és megtaláltuk a romokat. Régészeket hívtunk, akik feltérképezték a helyet, de egylőre nem mutattuk meg senkinek a létezésüket. Ti lesztek az elsők, akik láthatják - enged be minket Braulio Chuc fia egy vaskapun, ami egy banánültetvényre nyílik.
- Kövessetek! - adja ki a parancsszót a családomnak.

Zaránd az egyik helyi sráccal Puuc Tun Teel főterén

Átkelünk az ültetvényen, aminek a túloldalán feltűnnek a romok. A főtéren találjuk magunkat, amit egy egykori palotaépület és egy templom maradványai szegélyeznek. A várost Puuc Tun Teelnek nevezték el, ami annyit tesz: ahol a kakaskukorékolás alábbhagy.

Egyike a feltáratlan épületeknek

Mivel máig nem tárták fel a romokat, a földön szétszórva rengeteg törött cserépedényt látunk. Barangó azonnal megragad egy botot és ásni kezd. Talál lándzsahegyeket és további edénydarabkákat, némelyik festett.

Barangó azonnal ásni kezd, és talál is pár lándzsahegyet és összetört cserépedényt

Az egyetlen feltárt pontja a városnak egy chultún, vagyis vízgyűjtő. Nem nagy, de a chultúnok nem szoktak azok lenni.

Barangó Braulio Chuc fiával a chultún mellett ácsorogva

Puuc Tuun Teel nem nagy, de izgalmas egy olyan romvárosnál látogatást tenni, ahová előttünk csak alig pár ember tette be a lábát. Barangó szeretné elhozni a nyílhegyeket, de rábeszélem, hogy hagyja őket helyben. Végül a srác pár darabot a tenyerébe nyom, mondván, több ezer van belőle szétszórva a romok között, nyugodtan vigyen magával párat.

Naplementekor teszünk egy sétát a városkában. Lemerészkedünk a partra is, ahol az egyik háznál zsivajra leszünk figyelmesek. Egy halom amerikai bulizik egy szebb épület teraszán. Állítólag egyre többen vesznek itt házat, mert a Chetumali-öbölben népszerű tevékenység lett a sporthorgászat. A részeg társaság behív minket a házba, de megköszönve az invitálást eltekintünk a lehetőségtől; nem kell két pici gyereknek egy halom középkorú részeg gringó lefekvés előtt.

Másnap irány a mocsár! A szállásadóink intéznek nekünk egy taxisofőrt, aki 30 Belize-i dollárért cserébe vállalja a fuvart. Vállalható összeg, pláne, hogy meg is vár minket.

A Shipstern-mocsár járhatatlan, csak az esős évszakban lehet a mélyére hatolni, csónakkal. Most, a száraz évszak közepén az egyetlen módja annak, hogy látogatást tegyünk benne, a Shipstern Conservation Area, egy biológiai állomás, ahol elsősorban rovarokkal foglalkoznak.

Zaránd ismerkedik a Shipstern állataival

Mivel elég sok a szúnyog, Eri gyorsan lekeni Zarándot és magát, de mielőtt nekiállna Barangót is lefújni, megjelenik egy parkőr, hogy ezt fejezzük be, mert a mocsár területén szigorúan tilos mindenféle kemikália használata. A pillangóházba Erit és Zarándot nem is engedi be, csak engem Barangóval, mert rajtunk nincs szúnyogriasztó.

Amúgy a ház nem egy nagy durranás, de a Shipstern Coservation Area nem arról szól, hogy elkápráztassa a turistákat, hanem hogy leírják a lepkék életciklusait. Látunk hernyókat, bábokat és rengeteg röpködő morphót. Ami miatt emlékezetes marad a hely, hogy ez az első alkalom, hogy sikerül lefényképeznem egy előttem elrepülő példányt.

A pillangóházban ismerkedünk a lepkék életével

Az állomásnak van egy tanösvénye, amin elkísér minket a sofőrünk. Zaránd azonnal megragadja a kezét, azt fogva bukdácsol végig a gyökereken.

Zaránd segít a taxisofőrnek végigmenni az ösvényen

Sok állatot nem látunk, csak néhány iguánát és gyíkot, valamint felmászunk egy kilátóba, ahonnan rálátni a távoli mocsarakra. Állítólag a lagúnákon túl van egy feketék lakta falu, aminek közelében áll egy Puuc Tun Teelhez hasonló maja romváros. Egyszer majd visszajövök az esős évszakban és felkeresem.

A Shipstern lagúnavidéke a kilátóból nézve

Délután Sarteneja tengerpartján játszunk a gyerekekkel. Csatlakozik hozzánk vagy féltucat helyi kislány, akik rákokat fogdosnak össze a gyerekeinknek a móló alján.

Néhány gyík és más semmi

Másnap még pirkadat előtt elhagyjuk a szállót, mert azt mondják, a Belize Citybe tartó busz hajnali fél 6-kor indul. Majd egy órán át ücsörgünk teljesen feleslegesen, mert a menetrendszerinti járat csak fél 7-kor döcög végig a falun.

Sarteneja mólója

Három órás zötykölődés után szállunk le a buszról. A cél Crooked Tree, ahol Orange Walkhoz hasonlóan 2006-ban jártam utoljára. Nem sok emlékem van a faluról, csak annyi, hogy roppant csendes és hogy minden háznál kesubort készítenek, ami egészen penetráns egy ital.

Hajnali várakozás Sartenejában

Az elágazásnál összeszed minket annak a szállónak a tulajdonosa, akinél szobát foglaltunk. Nem szoktunk ilyet csinálni, de Crooked Tree saját kocsi nélkül csak így érhető el. A menetdíj nem kevés, 20 amerikai dollárt számolnak fel a transzferért, az apró és lelakott szobáért pedig újabb 50-et. Ennyi pénzért Tulumot leszámítva a Maja Riviérán egészen pofás hotelszobákat lehet kapni, de Belize-ben ezért nem jár több egy koszfészeknél.

Crooked Tree semmit nem változott az elmúlt 17 évben, ugyanolyan kihalt, mint volt anno, sőt! Sok házat azóta elhagytak, többségüket elnyelte az erdő. A Jacana Inn tualjdonosa azt mondja, a fiatalok nem akarnak itt maradni, mert nincs miből megélni, a halászat és a kesutermesztés már nem elégíti ki őket. Turista sincs sok, csak az a néhány amerikai madarász, akiket szervezetten hoznak a falut szegélyező lagúnához.

Crooked Tree házainak többsége elhagyatott

Az ebédért is meg kell küzdjünk. Az egyetlen evő a Carrie's Kitchen, amit néhány helyi asszonyság üzemeltet kifőzdeként egy garázsban. Rizs, bab, chicken stew - klasszikus Belize-i fogás a menü.

Visszafelé megállunk a falu főterén és annak játszóterén, de az is pont úgy néz ki, mint maga a település; olyannyira elhanyagolt, hogy nem nagyon engedjük a srácainkat mászókázni és hintázni.

Crooked Tree halálosan unalmas hely

Próbálunk tenni egy sétát a part mentén, hátha látunk néhány egzotikus madarat, de néhány gémet és tangarát leszámítva nem repül be semmi a kameránk elé. Az unalom visszaterel minket a szállóra, ahová befut egy német lakóautó. Egy nyugdíjas éveiben járó idő páros lakja, a hölgy pedig örül, hogy gyerekek vannak az udvaron. Sokat focizik Barangóval, aki ugyancsak boldog, hogy végre van rajtunk kívül más is, aki játszik vele, még ha nem is érti, mit beszél.

Nem Crooked Tree Belize legjobb madarász helye

A naplementét leszámítva (ami amúgy gyönyörű) ki merem jelenteni, hogy Crooked Treeben nincsen semmi, amiért érdemes lenne idekanyarodni, ha csak nem vagy hardcore madarász. Én szeretem ugyan a madarakat, de ennyi pénzért kaliberekkel jobb helyek vannak még Belize-en belül is.

A naplemente miatt azért csak megérte Crooked Tree-ben éjszakázni

Holnap irány a guatemalai határvidéken fekvő San Ignacio és a Mountain Pine Ridge!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!