Észak-Belize két ritkán látogatott maja romvárosát keressük fel, Santa Ritát és Cerrost. Érezhető, hogy ebben az országban sokkal kevesebb pénz van a régészeti parkok feltárására, de máafél napos kirándulás abszolút megérte. Hiába a rengeteg szúnyog, Cerrost látni kell, de nem árt, ha az ember egy kicsit ismerkedik előtte a maja teremtéstörténettel.
Leadjuk a kocsit Barangóval, majd összeszedjük Eriéket és fogunk egy taxit, amivel irány a határ. Ezúttal gyorsan megy az útlevél-ellenőrzés, pár perc elteltével már ülünk is a buszon Corozal felé.
Mexikó és Belize között hatalmas a különbség, már ami a tömegközlekedést illeti. Belize-ben nincsenek modern, klímás buszok, csak szakadt csotrogányok, amik úgy néznek ki, mint amiket senkinek nincsen kedve kitakarítani. Ez persze nem jelenti azt, hogy a menetdíj olcsóbb lenne, sőt! A 12 kilométeres útért nem átalkodnak fejenként öt dollárt leakasztani rólunk, ami több mint pofátlanság. Nem baj, a lényeg, hogy újra Belize-ben vagyunk; kicsit untuk már Mexikót.
Azt a decemberi utazásunk óta tudjuk, hogy Belize-ben az ember csak úgy nem sétál be egy hotelbe kivenni egy szobát, mert egyrészt minden sokkal drágább, mint a határ túloldalán, másrészt a hotelek is olyanok, mint a buszok: ósdiak és retkesek. A parton csupa megfizethetetlen szálloda áll, 80-90 dollár alatt nincsen semmi. Kicsit feljebb azonban sikerül rátalálnunk az Aldy's Guesthouse-ra, ahol kiveszünk egy kétágyas szobát 35 dollárért. Meleg víz az nincs, az ágyak pedig ki vannak feküdve, de legalább nem ragad minden, és ez nekünk elég.
Corozalban amúgy nincs sok minden. A parton áll egy-két 19. századi karibi stílusú épület, de a városkép alapvetően szedett-vedett, az utcák pedig eléggé mocskosak.
Corozal nem egy látványos település, nehéz fotózható épületet találni
A város északi végében áll magányosan Santa Rita maja temploma. Negyven perces sétával érjük el, ami nem megy könnyen, mert Barangó ragaszkodik hozzá, hogy ő tolja Zaránd babakocsiját, de a bukkanókon gyakran megborítja a testvérét. Ha nehezen is, de elérjük a romokat, de azok annyira jelentéktelenek, hogy Eri inkább marad a gyerekekkel a közeli játszótéren.
Santa Ritából nem maradt meg semmi, csak a központi templom és egy két feltáratlan oldalépület. Pedig Santa Rita az egyik leghosszabban lakott maja település volt, hiszen már i.e. 1200 környékén lakták és csak a spanyolok érkezése után, 1539-ben hagyták el.
Santa Rita egyetlen megmaradt és feltárt épülete
A fénykorát sok közeli maja városhoz hasonlóan a klasszikus korban élte, 450 és 750 között. Ekkor emelték a központi templomot is, ami alatt 13 sírt tártak fel. Egyikbe sem előkelőséget temettek, ahogy a korábbi időkből származó 34 sírban sem találtak uralkodói holttestet. Éppen ezért a régészek azt gondolják, Santa Ritának nem volt önálló királya, vagy Lamanai, vagy Cerros, esetleg Dzibanché alá tartozhatott.
Nem ez a leglátványosabb romváros, ahol az elmúlt hetekben jártam
Mivel a Rio Hondo és a tengerpart között található félúton, kereskedelmi központ lehetett, s mint ilyet általában nem háborgatták. Feltehetően kimaradt a Tikal-Calakmul háborúkból, illetve éppen oda tartozott, amelyik város uralta politikailag a térséget.
A romokat nagyjából negyed óra alatt körbejárom. Jártam itt már 17 évvel ezelőtt, de az igazat megvallva, nem sokra emlékszem belőle.
Másnap Cerros romvárosa a cél, ahol azonban még soha nem jártam. Nem könnyű az elérése, mert nincs buszközlekedés az irányába, így vagy csónakkal keresi fel az ember rengeteg pénzért, vagy próbál rádumálni egy taxist, hogy emberi áron forduljon meg vele. Ez utóbbi nem egyszerű, mert Belize-ben a taxis azonnal ötszörös árat mond a turistának, így egy idő után leállok arról, hogy az utcán szerezzek fuvart. Szerencsére a szállásadóink segítenek, úgyhogy reggel érkezik értünk egy szakadt Toyota, aminek sofőrje 50 dollárért bevállalja a kirándulást.
Várjuk a kézzel tekert kompot a New River partján
Bár Cerros a térkép alapján közel fekszik Corozalhoz, a valóságban a táv sokkal több, mint azt az ember elsőre gondolná. Először is meg kell várni a kompot, ami átviszi a kocsinkat a New Riveren. Ez nem megy gyorsan, mert a ladikot kézzel húzzák át. Ilyet utoljára a Moszkító-parton láttam, nagyjából 12 éve.
A Copper Bankbe vezető utat éppen felújítják, így kerülgetni kell a göndröket és lezárásokat. A vánszorgásnak hála észreveszem, hogy az egyik lezárás mögött maja épületek maradványai láthatók. Ha nincs az útfelújítás, valószínűleg soha nem bukkannak rá a régészek a monticulókra, amik alaposan megsüllyedtek az évszázadok során. A New River torkolatvidéke egy mocsaras mangrove, ahol a mai technológiával is nehéz utat építeni, a maják azonban 1500 évvel ezelőtt erre is képesek voltak. Ennyi idő alatt mindössze egy méterrel került lejjebb az egykori sacbé, vagyis maja út és az annak partján álló monticulo, vagyis az egykori maja pihenő platformja.
Maja emlékek, ún. monticulók kerültek elő az útépítésnek köszönhetően
Cerros romjai közvetlenül a tengerparton fekszenek. Egykor kikötő és erőd lehetett, innen felügyelték a Chetumali-öblöt.
A romvárost szinte alig tárták fel, ennek első számú okai a szúnyogok, amik a száraz évszak ellenére felhőbe tömörülve támadják az embert. Ilyen körülmények között ecsettel pepecselni a világ legkiállhatatlanabb dolga, nem véletlen tehát, hogy Cerros épületeinek 99%-a máig az erdő fogságában leledzenek.
Megérkezünk Cerrosba
Olyannyira elviselhetetlenek a vérszívók, hogy a múzeum körbejárása után Eri megfutamodik Zaránddal; kimenekülnek a móló végébe, ami elég távol van a partoktól ahhoz, hogy le tudjanak ülni. Barangó azonban kitartó, s bár a szúnyogriasztó semmit nem ér, megindul velem, hogy együtt fedezzük fel Cerrost.
Beszédes, hogy a sétát a Mosquito Trailen kezdjük meg. Próbálnék fotózni, de amíg az addig zsebre dugott kezemet a kameratáska felé mozdítom, legalább húsz csípést szenvedek el. Gyorsan rájövünk, hogy az egyetlen túlélési esélyünk, ha futunk, amit Barangó a csípések ellenére roppant mód élvez.
Az egyetlen félig-meddig feltárt piramis
A város központja egy félszigeten található, itt valamivel kevesebb a vérszívó, úgyhogy végre tudok fényképezni. No, nincs sok mindent, mert a templomok többsége itt is feltáratlan, ráadásul a kijelölt ösvények sem azok lábánál, hanem azokon keresztül vezetnek.
Cerrost i.e. 400 körül lakták be, de az első épületeket csak i.e. 50-ben emelték. Ekkor húzták fel az 5C-2 jelölésű kétlépcsős templomot is, ami pontosan észak-déli tájolású. Ez a legszebb épülete a romvárosnak, de nem emiatt tárták fel a régészek. A déli oldalán látható maszkok ugyanis nem olyanok, mint amiket az ember Uaxactúnban, Kohunlichban vagy Acancehben lát, mivel a lépcső bal és jobb oldalán ugyanaz a két arc látható. A kutatók meg vannak róla győződve, hogy a két alak Xbalanque és Hun Apu, a Popol Vuhban szereplő mitológikus ikerpár.
Xbalanque és Hun Apu, a mitológikus testvérpár temploma
A legenda szerint Xbalanque és Hun Ahpu, vagyis Jaguárszarvas együtt kalandoztak az alvilágban, majd Nappá és Holddá váltak, miután megalapították a maják társadalmát. Ettől kezdve a maja civilizáció a kettősségen alapult, a királyokat Kinként, vagyis Napistenként tisztelték, a papság pedig a Holdat szimbolizálta, akiknek varázslatai az éj leszálltával váltak valóra.
Barangó ismerkedik Hun Apuval
Cerrost a klasszikus kor kezdetekor, 400 körül elhagyták a maják. Oka nem ismert, de nem lepődnék meg, ha a szúnyogokból lett volna elegük. A romváros tényleg élvezhetetlen, az ember megállás nélkül csapkodja magát, még a szemgolyóján is vérszívó ül.
Amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk ezt az elátkozott helyet. A sofőrünk ki sem mozdult a kocsijából, de a szellőzőn keresztül így is betévedt vagy egy tucat szúnyog az utastérbe.
Visszafelé megállunk Copper Bank falujában, ami egy fokkal kellemesebb hely. Embert ugyan nem látunk az utcákon, szellemlakta helynek tűnik a település.
Copper Bank egy kihalt falu Cerros szomszédságában
Az ebédet már Corozalban költjük el, majd buszra szállunk és irány Orange Walk. No, de erről később...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
