Az utolsó két napot Mexikóban aktívan próbáljuk eltölteni. Rengeteget autózunk azért, hogy rátaláljunk egy világvégén megbújó cenotére, majd Dzibanché és Kinichná romvárosai következnek, amik teljesen levesznek a lábamról. Dél-Yucatánt mindenki elkerüli, pedig ezekért a látnivalókért érdemes letérni a kitaposott ösvényekről.
Ha már nálunk a kocsi, próbálunk olyan helyekre is eljutni, ahová csak úgy, tömegközlekedve nehezen vagy egyáltalán nem tudnánk. Kinézek egy cenotét a Belize-i határon, amit Cocodrilo Doradónak neveznek. A Cocodrilo Dorado sokkal inkább néz ki őserdei lagúnának, mint beszakadt cenoténak, ráadásul a környékén van sok hozzá hasonló tavacska, ezért megfelelő desztinációnak tűnik egy egynapos kirándulásra.
A táv nem sok, mindössze 120 kilométer. Ez főúton maximum másfél óra lenne, de azt tegnap óta pontosan tudjuk, hogy a yucatáni mellékutakon alig lehet haladni, így korán útnak indulunk.
Az út első szakasza nem túl látványos, többnyire cukornád- és banánültetvények, valamint apró mezőfalvak mentén vezetek. A megművelt föld a Yucatán-félszigeten igen ritka látvány, eddig csak Tizimín és Edzná környékén láttunk ilyet, mindenhol máshol az esőerdő vagy a tüskés bozót volt a jellemző. A falvak nem kifejezetten látványosak, pont olyan szedett-vedettek, mint voltak tegnap Farfán felé.
A Belize-i határhoz közeledve kicsit változik a táj. Megjelenik egy mészkővonulat, ami Himalájaként magasodik Yucatán roppant unalmas platója fölé. Dél-Mexikóban annyira megszokja az ember szeme a sík horizontot, hogy egy kétszáz méter magas dombság is "Hűha!" élményt okoz.
Irány a Cocodrilo Dorado cenote!
E mögött a vonulat és a határfolyó, Rio Hondo között pihen meg a Cocodrilo Dorado cenote, amit három kilométeres sétával érünk el. A kocsit letesszük egy fa alatt La Unión határában, majd megindulunk egy útépítés mentén a lagúnához. Érthető, miért akarnak ide utat a mexikóiak; a Cocodrilo Dorado sokkal többre érdemes, mint hogy csak úgy parlagon heverjen.
Először is az élővilág... A Xpujil környéki romvárosokat leszámítva az ember nem sok állatot lát a Yucatán-félszigeten, errefelé azonban nem csak majomból, madárból is van bőven. Úgy sikerül több tucat szárnyast megfigyelnem és lefényképeznem, hogy Zaránd szinte végig a nyakamban ül, úgyhogy ha valaki célzottan madarászni érkezik, biztosan lát itt olyat, amit Mexikó más részein nem vagy csak igen nehezen.
Az élővilág a Cenote El Cocodrilo Doradónál elég látványos
Az egyetlen dolog, ami zavaró, az a rengeteg szúnyog. Néhol igen csak kapkodni kell a lábainkat, hogy ne legyünk tetőtől talpig összecsípkedve.
A lagúnát és a Rio Hondót összekötő patak környéke szépen ki lett építve; igazi piknikező helyet alakítottak ki az erdő mélyén. Magát a lagúnát azonban nem könnyű elérni, sőt, kilátó sincs hozzá rendelve, ezért nehezen tudunk róla normális képet készíteni.
A Cenote El Cocodrilo Dorado szép helyen fekszik, de a hely fotózásra alkalmatlan
Barangóval találunk egy apró ösvényt, ami a sziklákhoz vezet. Átvágunk a dzsindzsán, így megtaláljuk a cenote forrását, ahol valószerűtlen a víz színe. A fiam azonnal csobbanni szeretne, de nem tudom, fürödhető-e a cenote, így inkább nem engedem bele.
Barangó legszívesebben azonnal csobbanna
Ehelyett a patak és a Rio Hondo mentén dobálunk kavicsokat, építünk fából apró gátat. Csupa olyan dolgot csinálunk, amit egy kettő- és egy négyévessel egy apuka csinálhat.
A Cocodrilo Dorado egészen zseniális hely, a baj csak az, hogy az idevezető úton nincs sok látnivaló. A környező lagúnák biztos megérnének egy túrát, de nincsenek hozzájuk kiépített ösvények, a gyerekekkel meg nem akarok nekiállni kommandózni. La Unión és Ucum között így csak egyetlen helyen állunk meg, Cacao falujában, mivel onnan szép kilátás nyílik a Rio Hondo mocsárvidékére.
Jó lenne kirándulni a többi lagúnánál is, de nem vezet hozzájuk ösvény
Kilátás a Rio Hondo mocsárvidékére Ucum falu határából
Elég korán érkeznénk Chetumalba, így megejtünk egy kései ebédet Huay Pixben a Milagros-lagúna partján. Hétvége lévén elég sokan vannak a parti éttermekben, de hogy miért, azt nem igazán értem, mert bár a tó szép, az étel drága és rossz. Életem talán legpenetránsabb sopa de mariscosát sikerül elfogyasztanom egy vagyonért.
A tó miatt megéri Huay Pixben megállni, de jót nem itt fogsz enni
Eri másnap délelőttre magának és Zarándnak pihenőt rendel el, én pedig Barangóval korán útra kelek, hogy a kocsi leadásááig még meg tudjuk járni Dzibanché és Kinichná romvárosait. 80 kilométert kell megtegyünk, de ezúttal nincsenek mellékutak, ezért tövig lehet nyomni a gázt.
Fél 8-kor megérkezünk Morocoy faluba. Innen nem messze van a leágazás a romokhoz, de lekanyarodva megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a bekötőútért fizetni kell, nem is keveset, 100 pesót autónként. Minderről egy hatalmas fehér lepedőre írt szövegfoszlány tanúskodik, amit elég nehéz hivatalosnak tekinteni. A fog nélküli útdíjszedő hölgy sem tűnik túl hitelesnek, ezért jobbnak látom visszafordulni és felkeresni a morocoyi polgármesteri hivatalt, hogy megmagyarázzák, mi is történik Dzibanché határában. Ott azt a választ kapom, hogy a romváros környékén élők összefogtak, mert nehezményezték, hogy a jegybevételekből nekik nem jut pénz, és erre az útdíjat találták a legjobb megoldásnak. Nincs mit tenni, fizetnünk kell, ha látni akarjuk a romvárost.
Kormányrendeletekkel gondosan megtámogatott figyelmeztetés, miszerint a Dzibanchébe vezető földútért fizetni kell
Visszakanyarodunk Barangóval, majd fizetünk és megindulunk Dzibanché irányába. Meglepő módon itt is vannak megművelt földek, elsősorban kukoricát termesztenek a romok környékén.
Dzibanché meglep, mert egy meglepően nagy és izgalmas romváros sziluettje rajzolódik ki előttem, pedig bevallom, korábban a létezéséről sem tudtam. A történetét ismerve azonban érthető, miért lett Dzibanché az, ami.
Dzibanché négylépcsős temploma egy faragott és hieroglifákkal ellátott szemöldökfáról kapta a nevét
Dél-Yucatánon az egyetlen ismert város, ami a preklasszikus kortól a posztklasszikus kor végéig lakott volt, erre a félszigeten rajta kívül csak Dzibilchaltún volt képes. 1800 éves folyamatos regnálása azért maradhatott fenn, mert ütközőzónában volt, összeköttetést jelentett a preklasszikus kori El Mirador, a klasszikus kori Tikal és Calakmul, valamint a későklasszikus kori észak-yucatáni városállamok között.
A preklasszikus korban valószínűleg El Mirador árnyékában élt, közlekedési csomópont lehetett az óbirodalom fővárosa és a Karib-tenger között. A régészek feltételezik, hogy miután El Mirador csillaga leáldozott, a Kaan-nemzetség itt talált menedéket, innen indult hódító útjára Kohunlich érintésével és talált magának menedéket Calakmulban.
Mivel rajtunk kívül nincs egy lélek sem Dzibanché romjai közt, szabadon hallgathatjuk a bőgőmajmok koncertjét
Tikal és a peténi városok födrajzi elhelyezkedésük, Calakmul pedig rokoni kapcsolatai miatt nem támadta Dzibanchét, így a klasszikus kort nagyjából békében, háborúk nélkül vészelte át. Ez persze nem jelentette azt, hogy amíg Tikal uralkodott a régióban, ne hódolt volna be neki, és hogy 562-ben ne küldött volna katonákat Calakmul oldalán Tikal elfoglalására, de a 695-ös hadjárat során valószínűleg Ah Cacao seregei nem dúlták del Dzibanchét.
Az első Kaan-dinasztiát feltételezhetően 464-ben alapították, név szerint I. Yuhkno'm Ch'een. Egyéb tevékenységéről nincs információnk. Calakmul felemelkedésekor Yuhkno'm Uht Chan (561-572) volt Dzibanché uralkodója, feltételezhetően ő is részt vett a Tikal elleni hadjáratban. Őt Yax Yopaat követi a sorban, beiktatásának dátuma 573. december 7. Ettől kezdve Dzibanché uralkodóinak megnevezése eltűnik a sztélékről, ami azt feltételezi, hogy Calakmul hűbéresévé válik, irányítása pedig átkerül a nagytestvér kezébe. Egy 631-es dátum jelzi, hogy a városvezetés továbbra is a Kaan-nemzetség privilégiuma, de királyi sztéléket ebből a korból már nem találtak.
Dzibanchénak ma két feltárt városrésze van. A központi épületek a Plaza Gann körül kerültek felújításra, ezen kívül Kinichná főtemploma látogatható. Tutil és Lamay városrészek egyelőre nincsenek feltárva, azok kukoricaföldek közepén várják, hogy kiássák őket.
A Kormoránok temploma Dzibanché legnagyobb épülete
Az első épület, ami szembejön velünk, egy négylépcsős templom, ami egy fából készült, hieroglifákkal ellátott szemöldökfáról kapta a nevét. 551-ben kezdték építeni és az 554-es márciusi nap-éj egyenlőségre adták át.
Barangóval azonnal megmásszuk, a tetejéről pedig bőgőmajmokat fotózunk. Mivel rajtunk kívül egyetlen turista sem ólálkodik erre, egészen aktívnak látjuk az élővilágot. Nem csak majmokat, tukánokat és fakopáncsokat is látunk szép számmal.
A Plaza Gann a várost feltáró régészről kapta a nevét. Itt áll Dzibanché legnagyobb épülete, a Kormoránok temploma, ami az oldalán futó frízekről lett elnevezve.
A frízek alapján tudjuk, hogy a város szimbóluma a kígyó volt, ami a Kaan-nemzetség jelképe egyben
Ebben a templomban temették el Yuhkno'm Uht Chant, akinek a szarkofágjában jádéból készült maszkot és nyakláncot találtak.
A tér túloldalán áll a Foglyok temploma. Nevét a lépcsőjébe vésett ábrázolásokról kapta. Az egyik petroglif Dzibanché uralkodóját, I. Yuhkno'm Ch'eent ábrázolja, amint foglyul ejti El Resbalón királyát, Yax K'ahk' Jolo'mot.
A Foglyok templomának lépcsőibe belevésték El Resbalón uralkodójának rabul ejtését
A Plaza Gann mögött egy másik tér, a Plaza Xibalba található. Ennek keleti végében áll a Bagoly templom, ami egy 5. századi női uralkodó sírját rejtette. A sírban kagylókat, jadét és obszidiánt találtak, valamint egy baglyot ábrázoló apró szobrot. Erről a találatról kapta a templom a nevét.
A Bagoly templom mögött egy kevésbé látványos és alig feltárt palotaépület található. Sok kegytárgyat emeltek ki a szobákból, köztük obszidiánkéseket, aranyékszereket és egy rézharangot.
Barangó ragaszkodott hozzá, hogy lefényképezzen a Bagoly templom tetején
Dzibanché egészen káprázatos hely, nekem sokkal jobban tetszett, mint Calakmul. Biztos, hogy járok majd még erre, de most irány Kinichná, Dzibanché egyik kieső városrésze.
Itt sincs senki, csak Barangó és én. A városrész központi épületében két ismeretlen uralkodó sírhelyét tárták fel. Sajnos ezekről semmiféle jelölés nincsen a helyszínen, így csak felmászunk a templom tetejére és fotózunk párat.
Kinichná egyetlen feltárt épülete két uralkodó sírhelyéül szolgált
Kicsit megcsúszunk, de azért sikerül időben megérkeznünk Chetumalba, ahol le kell adjuk a kocsit. Három nap alatt 1200 kilométert tettünk bele, ami szép teljesítmény, főleg gyerekekkel. A Farfán környéki láthatatlan fekvőrendőrök miatt sajnos ránk vernek egy kisebb javítási költséget, de nem bánjuk, mert olyan helyekre jutottunk el, ahová saját kocsi nélkül nehéz lett volna. Most azonban irány Belize, mert az ország északi és középső része még felfedezésre vár.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
