Iximchében jártunk, ahol betekintést nyertünk a kakcsikel maják uralmának utolsó évtizedeibe. Láttunk hagyományörző szertartást, és utaztunk csirkebusszal, aminél kevés zseniálisabb dolog érheti az embert Guatemalában. Imádjuk ezt az országot.
Antigua napokra le tudja foglalni az embert kikövezett utcáival, színesre festett koloniális házaival és romkatedrálisaival, de az egész egy nagy kirakat, nem sok köze van a guatemalai valósághoz. Aki csak ezt a várost és az Atitlán-tavat látja az ország hegyvidéki területeiből, az hamis képet alkothat az országról. Ahhoz, hogy az ember megismerje az igazi Guatemalát, bizony le kell lépnie a kitaposott ösvényekről, és ami ennél is fontosabb, meg kell próbálnia úgy viselkedni, ahogy a guatemalaiak teszik.
Tíz évvel ezelőtt nagyon jó volt hátizsákosnak lenni az országban, mert az ember valódi utazókkal találkozott. Nem lehetett spanyol nélkül boldogulni, mert nem voltak helyi túraszervezők, akik megoldották helyetted a szállás- és transzferkérdést. Csirkebuszokkal utaztál, a piacon ettél és ott aludtál, ahol tudtál, egyszerűen részesévé váltál a guatemalai valóságnak. Ma már más világ van. Minden sarkon van egy utazási iroda, aki megoldja helyetted a dolgokat, ad melléd angolul beszélő vezetőt, és gringo hosteltől gringo hostelig cipeli a hátsódat egy makuláltlan tisztaságú Toyota kisbusszal.
Guatemala kitalálta a saját turizmusát, feltette a bakancslistákra az Atitlán-tavat, Chichicastenangót, Semuc Champeyt, Tikalt és Rio Dulcét, ami pedig ezen túl van, azt nehezen elérhető desztinációnak, gyakran veszélyesnek titulálja. Aki nem tud szót érteni az őslakosokkal, az meg is elégszik az arcába tolt látnivalókkal, megvonva magától a valódi Guatemala-érzést. És hogy mi is az? Nehéz megfogalmazni, de valahol ott kezdődik, mikor az ember keresztülbotorkál az antiguai piacon azért, hogy fogjon magának egy agyoncicomázott csirkebuszt valamelyik közeli településre.
Guatemalában csirkebusszal kell utazni
Amint felszállsz egy ilyen széttunningolt bádogszörnyre, azonnal magával ragad az a filmszerű kalandélmény, amit tényleg csak ebben az országban élhet át az ember. A csirkebuszok ugyanúgy hozzátartoznak a guatemalai néplélekhez, mint a magyarhoz a túrórudi. Igen, ahogy a Magyarországra érkező külföldiek többsége soha nem kóstolja meg a túrórudit, úgy a Guatemalába utazó turisták jelentős része sem ül csirkebuszra. Pedig egy Guatemala utazás addig el sem kezdődik, amíg nem érzed át, milyen az, mikor az öledbe ültetnek egy szurtos indiángyereket, mert a melletted üldögélő anyuka combján nincs hely, lévén ott a kisöccse fekszik és szopik, miközben a lábai közül bután bámul felfelé egy krumpliszsákba tuszkolt pulykakakas. A komfortérzeteden semmit nem javít, hogy a kétszer kétüléses sorokban legalább nyolcan zsúfolódnak össze, miközben árusok tucatjai próbálják egymást túlüvöltve eladni a yukkachipset, a sózott mangót vagy a világ minden betegségére megoldást nyújtó csodapirulát, aminek származási helyéről a kofának persze semmi fogalma nincsen. Ehhez add hozzá azt a tényt, hogy a csirkebuszokon nincsen fék, vagy ha van is, szimpla dísztárgy, mert a sofőrök nem használják. Nincsenek megállók, mindenki ott száll le és fel, ahol akar, cserébe a busz csak lassít, de soha nem áll meg. Rémisztően hangzik? Pedig hidd el, hatalmas élmény.
A Mirador csapat érkezésééig még van egy napunk vissza Lacival, ezért szociális akklimatizáció céljából kibattyogunk a pályaudvarra, és felbuszozunk Chimaltenangóba, vagy ahogy a helyiek nevezik, Chimalba. A harminc perces út a rengeteg megálló miatt egy óráig tart, de nem bánjuk, mert csirkebuszozni jó dolog. Nem úgy Chimalban bóklászni, ami még guatemalai mércével is nehezen nevezhető élhető városnak. Rengeteg a szemét, a füstölgő buszok és tuktukok kavalkádjából kikeveredni pedig embert próbáló feladat. Reggelire eszünk egy értelmezhetetlen cevichét, majd felpattanunk egy Tecpán felé tartó buszra, mivel szeretnénk eljutni a kakcsikel indiánok ősi fővárosába, Iximchébe.
Utoljára 2012-ben buszoztam végig a Pánamerikai autóút ezen szakaszán, akkor itt-ott még nem volt aszfalt, mostanra azonban szépen elkészült a kétszer kétsávos autópálya. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne random helyeken felvenni utasokat, úgyhogy ez az utazás is eltart majd másfél óráig.
Tecpán az 1942-es földrengésnek hála jellegtelen kisváros
Tecpán ma kisebb és csendesebb Chimalnál, de nem volt ez mindig így. Sőt! 1526 és 1527 között Guatemala fővárosa volt, a cím azért szállt át Antiguára, mert a spanyolok nem tudták megfékezni az ellenük fellázadó kakcsikel seregeket. A város, ami nahuatl nyelven annyit jelent, hogy az Istenek palotája, a következő évtizedekben elhagyatott volt. A 450 éves épületekből mára sajnos csak a templom maradt meg, mivel 1942-ben a térséget hatalmas földrengés rázta meg, ami elpusztította Tecpán koloniális óvárosát is.
A templom kivételével semmi nem emlékeztet a gyarmati időkre
Tecpán nem túl látványos, így Lacival fogunk egy tuktukot, és a pár kilométerre fekvő Iximchébe vitetjük magunkat. Bár süt a nap, hideg van, lévén a kakcsikelek egykori fővárosa 2260 méter magasan fekszik. A belépő nem drága, 50 quetzal, de ami igazán pozitívuma a helynek, hogy nem köteleznek helyi idegenvezető felfogadására, mint azt próbálják erőltetni mondjuk Tikalban. Az is igaz, hogy Iximché fele olyan látványos sincs, mint Guatemala legismertebb romvárosa, de ettől még nagyon is érdemes ide ellátogatni.
Iximché - összehasonlítva más maja városokkal - meglepően fiatal. Mindössze 1470-ben alapították, és csak 54 évig, a konkvisztádorok megjelenéséig volt a kakcsikelek fővárosa. Egy 16. században spanyolul íródott jegyzet, a Kakcsikel Krónika alapján a város teljes története ismert, így pontosan tudjuk, hogy kései alapításának oka egy ostoba nézeteltérés volt egy kakcsikel kenyérárus és egy tőle kenyeret lopó kicse katona között. A kofa bottal elverte a harcost, de a lopás tényét nem tudták bizonyítani, így végül az asszonyt állították elő, amit a kakcsikel vezetés agressziónak minősített. A piti lopás ügye diplomáciai vitához vezetett, a párbeszéd vádaskodásba fordult; a kakcsikelek azzal támadták K'iq'ab királyt, hogy ő a felelős közösségük két vezetőjének, Hun-Tohnak és Wuqu-Batznak a pár héttel korábbi haláláért, mire a kicse uralkodó utasította a katonáit, hogy űzzék ki a városukból, Chiavarból (mai Chichicastenango) a kakcsikeleket. A kicsék többen voltak, így a kakcsikelek menekülni kényszerültek. Békét végül Iximchében leltek.
A kakcsikeleket érdekes módon soha nem egy, hanem mindig két uralkodó irányította, akik két főistenük után az Ahpo Sotz'il és az Ahpo Xahil tisztségek birtokosai voltak. Hun-Toh és Wuqu-Batz halála után sokáig azonban csak egy vezetőjük volt, Hun-Toh fia, Lahuh-Ah. Az ő élete Iximché megalapítása mellett a kicsék elleni háborúkról szólt, végül 1488-ban esett el, ami után fia, Oxlahuh-Tz'i és Wuqu Batz fia, Kablahuh-Tihax vezette a kakcsikeleket. Ők 1491-ben végül legyőzték a kicséket, két vezetőjüket, Tepepult és Itzayult kivégezték. Két kakcsikel közösségnek, az akahaloknak és a tukucséknak nem tetszett a kivégzés ténye, így fellázadtak vezetőik ellen. A belső viszály 1493-ban ért véget.
Iximché mindössze 54 évig volt a kakcsikelek fővárosa
Innentől 1508-ig béke uralkodott Iximchében, azonban ekkor hat hónap különbséggel mindkét vezetőt eltették láb alól fiaik, Hun-Iq és Lahuh-Noh. A kicsék a belpolitikai válságot megneszelve ismét nekiestek a kakcsikeleknek, de nem csak a folyamatos háborúk kínozták Iximchét. 1513-ban sáskajárás nehezítette az életet, 1514-ben pedig tűzvész pusztított. 1519 és 1521 között járvány söpört végig a vidéken, megtizedelve a kakcsikeleket. A két uralkodó is a járvány áldozata lett, helyükre 1521. augusztus 11-én Belehe Qat és Cahi Imox lépett. Ők érezvén, hogy nem lenne sok esélyük az azóta a környéken megjelenő konkvisztádorokkal szemben, felajánlották nekik, hogy a békéért cserébe segítenek leverni Q'umarkajt, a kicsék fővárosát. Pedro de Alvarado 1524-ben érkezett Iximchébe, és a kakcsikel sereggel kiegészülve alig pár hét leforgása alatt elfoglalták Q'umarkajt. A béke nem tartott sokáig. 1524. július 27-én Iximchét hivatalosan Guatemala fővárosává tették a spanyolok, de hamar kiderült, a kicsék után a kakcsikelek következnek. Iximché lakói fellázadtak, és egy hónap múlva kiűzték a spanyolokat, akik az Agua-vulkán árnyékában, a mai Antiguában leltek menedéket. Két évvel később, 1526-ban, mikor a környező indián törzseket mind legyőzték, visszatértek Iximchébe, és felgyújtották a templomokat, tőle nem messze pedig megalapították Tecpánt.
A következő évszázadokban Iximché a feledés homályába merült. Építőköveit mind a spanyolok, mind az indiánok széthordták, hogy házakat építsenek belőlük. Csak 1956-ban kezdték feltárni, személyesen egy magyar történész, Szécsy János. 1959-ben egy svájci származású régész, Jorge Guillemin vette át a munkálatokat, és 1972-ig ő irányította a feltárást. Neki köszönhetjük, hogy Iximché ma úgy néz ki, ahogy. Belépve a romváros területére azonnal a labdajátéktéren találjuk magunkat, ami bár jóval kisebb, mint volt mondjuk a copáni, de egész jól rekonstruálták.
Kevés helyen van ilyen szépen felújított labdajátéktér
Tőle északra található a központi tér, amit három templom (1-es, 2-es és 3-as) valamint az Ahpo Sotz'il palota szegélyez. A maja építészeti hagyományoktól eltérően Iximchében csak a 3-as templom észak-déli tájolású, a többi épület ránézésre véletlenszerűen helyezkedik el.
Csak a 3-as templomot építették az égtájak szerint
A palotának ma már csak az alaprajza látható, hogy pontosan hogy nézett ki, arról sajnos nincsenek információink. Az előtte húzódó Plaza B viszont egészen jól kivehető, főként az 1-es templom előtt álló ceremoniális helynek köszönhetően. Ezeket a köralakú áldozati oltárokat ma is előszeretettel veszik birtokukba maja sámánok, bár a turisták miatt a szertartásaikat inkább kevésbé feltűnő helyen szeretik végezni.
Az 1-es templom előtérben az áldozati oltárral, háttérben a 2-es templom
Iximchében ilyen a Plaza C, ami egy kisebb labdajátéktérnek és Ahpo Xahil palotájának ad otthont. Mivel a városrész az 1526-os gyújtogatás során szinte teljesen megsemmisült, a régészek meg sem próbálták őket feltárni. A romok elhagyatottsága miatt csak kevesen sétálnak el idáig, ezért a kakcsikel sámánok inkább itt tartják szertartásaikat.
A 3-as templom hátulról
Mi persze kibattyogunk a Plaza C-ig, és bele is botlunk egy ceremóniába. A maják bár katolikusok, komoly ügyekben kikérik a sámánok véleményét. Ha gyermekvállalásról, házépítésről vagy üzletről van szó, a felvidéki indiánok mindig áldást kérnek sámánjaiktól, akik ezt természetesen - nem kevés összeg fejében - vállalják. A ceremóniák célja a maja istenek kegyének elnyerése, amit gyertyákkal, cigivel, alkohollal és ételáldozattal érnek el. Egy-egy szertartás másfél-két óráig is eltarthat attól függően, mire kérik az áldást.
Kakcsikel áldozó szertartás Iximchében
Ami érdekessége a helynek, hogy a tecpáni sámánok egyszerűen átalakították azt az épületet, ami előtt a ceremóniákat végzik, furcsa látni, ahogy egy több mint 500 éves piramist ismét használatba vesznek.
Vajon 500 évvel ezelőtt is ezt a célt szolgálta a templom?
A romokat végül alig egy óra alatt körbejárjuk, majd gyalogosan indulunk vissza Tecpánba. Menet közben látjuk, hogyan élik mindennapjaikat a romok körül élő kakcsikelek. Ki a birkáit tereli, ki a teheneit viszi pórázon vissza a házhoz, vannak, akik éppen szedik a kukoricát, mások pedig csak ülnek a házaik tornácán bámulva a felvidéki tájat. Szeretem a vidéki Guatemala hangulatát.
Jó lett az idei kukoricatermés
Lacival beülünk egy bablevesre az egyik helyi kifőzdében, majd ugyanazon az úton, amin jöttünk, visszatérünk Antiguába, hiszen holnap érkezik a csapat, akikkel szűk három hétben megpróbáljuk körbejárni ennek a remek országnak a legfontosabb látnivalóit.
/A bejegyzést szeretnénk Csávás Laci barátunknak ajánlani, akinek ez volt az utolsó utazása velünk hirtelen bekövetkezett halála előtt. Nyugodj békében, Laci!/
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
