Pillangó történetét mindenki ismeri, de azt csak kevesen tudják, hogy a sztori nem Pillangóé, hanem egy sor elítélté, akik a könyv írójával együtt raboskodtak az Üdvösség-szigeteken, Francia Guyanában. Az Îles du Salut nem véletlenül oly népszerű a turisták körében, hisz a három börtönsziget egyszerre taglózza le az embert szépségével és kegyetlen múltjával. Kár, hogy Francia Guyana más részeit nem tudják hasonló módon bevonni a turizmus vérkeringésébe.
Monsieur Bajusz azúttal is óramű pontossággal érkezik, így reggel 9-kor már bent ülünk mind a tízen a kilencfős kisbuszban. Vezetőként ezúttal is bevállalom a hátsó sor közepi kakasülőt, amit annyira megszoktam az elmúlt napokban, hogy már észre sem veszem, hogy a kárpitot átütő széktartó csavarok böködik mindkét farpofámat.
Bár Francia Guyanában nincsenek távolságok, Kourouba érkezvén úgy érzem magam, mint aki egész nap utazott. Ha a csavarok nem is, a kitekert póz azért alaposan megkínozza az embert, de így jár az, aki az Európai Unióba szervez túrát. A kontinensen bárhol máshol találtam volna nagyobb buszt a csapatnak, kivéve itt, ahol a valóságtól elrugaszkodott szabályok miatt minden sokkal bonyolultabb, mint bármelyik határ túloldalán.
Az Európai Unió űrállomásából sajnos csak a múzeumot látjuk
Kourouba két dolog miatt jöttünk. Az egyik az Îles du Salutra, vagyis az Üdvösség-szigetekre tervezett hajókázás, a másik pedig az Európai Unió űrközpontjának a meglátogatása. Bár megpróbáltam mindent, amit lehetett, sajnos be kell lássam, van, amihez kevés vagyok. Hiába szerettem volna elvinni a csapatot a kilövő állomásra, azt a kilövések előtti és utáni héten biztonsági okokra hivatkozva lezárják, s mivel négy napja küldtek az űrbe pár műholdat, a múzeum kivételével semmi nem látogatható.
Marad hát az interaktív kiállítás, aminek egyik részét gyerekekre, másik részét pedig űrmérnökökre tervezték. Felnőtt laikusként egyik sem élvezhető, így elég gyorsan végzünk a múzeummal Monsieur Bajusz igen nagy örömére, mert így időben visszaindulhat Cayenne-be.
Pista próbálja értelmezni a feliratokat, de vagy túl gagyik, vagy mezei halandóként teljesen érthetetlenek
Elfoglaljuk a szobákat a Hotel Ballahouban. A román recepciós lány ezúttal nem olyan aranyos, mint mikor itt jártam pár napja, de nem az a furcsa, hogy most kedvetlen, hanem az, hogy akkor milyen segítőkész volt. Mert hogy Kourou nehezen csal mosolyt az ember arcára. Ugyan rengeteg pénzt lehet itt keresni, az egésznek mégis olyan a hangulata, mint Tiszaújvárosnak az 1960-as években. Kourou alig három évtized alatt a tízszeresére nőtt, boldog-boldogtalan talál itt magának állást, de tényleg minden annyira a munkáról szól, hogy sem a parton, sem az utcákon nem látunk egy lelket sem.
Szeretnénk vacsorázni valamit, de teljesen esélytelen, mert minden zárva tart, csak a McDonald's van nyitva. Szégyenszemre be kell érjük pár sajtburgerrel. Mentve a helyzetet felhívom Sztellát, akinek kontaktját még Zsolttól kaptam meg. Sztella magyar lány és itt él Kourouban. Van egy lánya, aki az ideje nagyobb részét Franciaországban, az apjánál tölti, mivel ott jobb az oktatás színvonala, de elég sűrűn látogatja az anyját, aki egészen mostanáig az űrállomáson dolgozott. Nem rég váltott, de maradt Kourouban, mert velem ellentétben neki nagyon bejött a város. Ma este nem ér rá, de holnap igen, ezért lebeszélünk egy közös vacsit a Marinában.
A légió Kourouban ma már nem működik, az egykori főhadiszállás elhagyatottan búslakodik a tengerparton
A csapat már hajnalban talpon, mert 7:30-kor jelenésünk van Bourg kikötőjében. Onnan indul a katamarán az Îles du Salutra, vagyis az Üdvösség-szigetekre. A nevet nyilván nem a szigeteken bebörtönzött raboktól kapta, mivel a Pillangó történetéből ismert börtönsziget minden volt, csak üdvözítő nem az ott élőknek, hanem azoktól a misszionáriusoktól, akik a behurcolt lepra ellen itt leltek menedékre.
Útban a katamaránnal az Îles du Salutra, vagyis az Üdvösség-szigetekre
A kikötő jó másfél óra gyaloglásra van a szállótól, így taxit hívunk, de a városban abból mindössze kettő van, akik ráadásul váltják egymást, így két körben kell megoldani a fuvart ugyanazzal a sofőrrel.
A katamaránon a Mirador-csapat kivételével mindenki francia. A többségük a szabadnapját tölti, de vannak olyanok is, akik családlátogatásra érkeztek az országba, s ha már itt járnak, beneveztek egy kirándulásra Francia Guyana leghíresebb látványosságához. Sem a katamarán kapitánya, sem annak segédje nem tud angolul, de portugálul sem, így kézzel lábbal magyarázza nekünk, mi lesz a program menetrendje. Az egyórás hajókázás során azért összeáll a kép, hogy a főszigeten, vagyis az Île Royale-on túl az Île Saint-Josephet is meglátogatjuk, de hogy oda pontosan hogy jutunk át, nem válik világossá.
Az út amúgy nyugodt, csak a tűző nap elől nem nagyon van hová menekülni. Frissítőként ráadásul iszonyú édes puncsot szolgálnak fel, ami ebben a hőségben egyszerűen kínzás. A franciáknak viszont ízlik, így van kinek felajánlani az adagunkat.
Mielőtt kikötnénk az Île Royale-on, teszünk egy kört az Île du Diable, vagyis az Ördög-sziget körül. Ezen a szigeten csak egy épület látható, Dreyfus háza. Alfred Dreyfus 1895-ben került a szigetre hazaárulás vádjával. A zsidó származású katonatiszt elleni kirakat per tulajdonképpen megágyazott a modern kori európai antiszemitizmusnak, ami kezdetben csak Franciaországot, később az egész kontinenst megosztotta.
Az Ördög-sziget egyetlen épülete Alfred Dreyfus háza, aki négy évet töltött itt hazaárulás miatt
A vád szerint Alfred Dreyfus titkos katonai dokumentumokat osztott meg a német nagykövettel, amiért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Dreyfust Francia Guyanába szállították, és gondosan elzárták mindentől és mindenkitől. Egy év elteltével kiderült, hogy a katonai dokumentumokat nem Dreyfus, hanem egy bizonyos Marie-Charles-Ferdinand Walsin-Esterhazy juttatta a németek kezére, de az ügyet az országban megerősödő antiszemita nézetek okán eltusolták. Hogy a francia vér feljebbvalóságát hirdessék, Dreyfus ellen álbizonyítékokat gyártottak, aminek köszönhetően az egykori katonatiszt 1899-ig kényszerült fogságban maradni. Amikor az álbizonyítékok nem voltak tovább tarthatók, Dreyfust felmentették, de rangját és tisztségeit csak 1906-ban kapta vissza. Sok jogtudós a Dreyfus-ügyet a későbbi német nácimozgalom kialakulásának forrásaként jelöli.
Az Ördög-sziget látképe az Île Royale-ról
Arról, hogy milyen lehetett Dreyfus élete a szigeten, nem sok információnk van. Az első hónapokban még írt naplót, aztán mindent megvontak tőle, így az 1896 és 1899 közötti időszakról csak katonai feljegyzések vannak. Szabadulása után nem beszélt a szigetről, három évnyi titkot vitt magával a sírba 1935-ös halálakor.
Az Îles du Salut legnagyobb szigete az Île Royale. Itt találhatók a sötét zárkák, a börtönőrök házai és a főparancsnokság épülete is. A kiránduláshoz nem tartozik hivatalos vezetés, a szigeten minden turista szabadon bóklászhat. Jobb ez így, mint hallgatni órákon át a francia bregyogást.
Az első épület, amit felkeresünk, a múzeum. Az egykor parancsnoki szállóként működő házban bemutatják a sziget egykori lakóit, akik közül sokan soha nem szabadultak a szigetről. Egész Francia Guyanában ez az egyetlen hely, ahol angol nyelvű fordítással is lehet találkozni, így összeáll a kép Pillangó történetével kapcsolatban.
A főparancsnokság épülete ma hotel, ahol egy éjszaka 250 euróba kerül
Henri Charrière-t, alias Pillangót 1931-ben ítélték életfogytiglani börtönre gyilkosság bűntettével. Néhány hónap fegyház után Francia Guyanába szállították, ahol megkezdte büntetését. A Guyanákon töltött éveit ismerjük a később írt könyve, majd az azt feldolgozó film alapján, azt azonban csak kevesen tudják, hogy a sztori csak részben Pillangóé. A múzeumban megismerjük azokat az elítélteket, akiknek történeteiből Henri Charrière összeollózta saját tragédiáját, majd azt a börtönsziget felszámolása után jó érzékkel piacra dobta könyv formájában.
Pillangó történetéből kb. csak annyi igaz, hogy járt a szigeteken, és onnan kókusztutajon szökött meg, de a többi sztori más elítéltekhez köthető. Pillangó sötét zárkás története például Paul Roussenq nevéhez köthető, akit a szigeten a "sötétség királyaként" ismertek, mivel húsz évnyi büntetésének több mint felét (pontosan 3779 napot) fénytől elzárva töltötte. A folyamatosan szökést tervező és végrehajtó figura sem Pillangó volt, hanem egy bizonyos René Belbenoit, akinek végül 1934-ben, 12 év raboskodás után sikerült végleg búcsút intenie Francia Guyanának.
Az egykori börtön épülete az Île Royale-on
Henri Charrière nem csak saját történetét színezte ki, hanem Louis Dega személyét is. Talán nem meglepő, hogy ilyen néven egyetlen elítélt sem szerepelt a nyilvántartásokban, viszont a szigeteken raboskodott egy bizonyos Benjamin Ullmo, aki zsarolás és vesztegetés miatt került az Ördög-szigetre. Ullmo mindössze öt évet kapott, de a magánytól annyira befordult, hogy végül saját kérésére a szigeten maradhatott még több mint tíz évig, csak úgy, mint Louis Dega a könyvben. Végül soha nem hagyta el Francia Guyanát, 1934-ben Cayenne-ben halt meg.
Sőt, egyesek szerint Henri Charrière-t soha nem nevezték Pillangónak, mert ezt a nevet a szigeteken egy bizonyos Charles Brunier viselte. Bruniernek ugyancsak volt egy pillangó tetoválás a mellkasán, ráadásul Charrière-rel egy időben raboskodott Francia Guyanában, így az is lehet, hogy Charrière maga helyet mást jelenített meg a könyvében. Erre sajnos már soha nem kapunk választ, mert az író 1973-ban meghalt. Brunier amúgy alaposan túlélte őt, hiszen 105 évesen hunyt csak el, 2007-ben.
A sötét zárkák épülete. A leghosszabb időt egy bizonyos Paul Roussenq töltötte itt; több mint tíz éven át volt a fénytől elzárva.
A múzeum fölött található az egykori fóparancsnokság épülete, ami ma hotelként üzemel. Bizony, ha valakiben van annyi perverzió, hogy egy börtönszigeten szeretne aludni, megteheti, már ha nem fáj 250 eurót kiadni egy éjszakáért.
Az Île Royale templomát szépen felújították
Az épület mögött egy víztározó látható. Ez választotta el a parancsnokságot a börtönőrök házaitól. A házakon túl van egy templom és egy világítótorony, a másik irányban pedig a sötét zárkák láthatók. Elképzelni nem tudom, hogy tudott ilyenekben Paul Roussenq több mint tíz évet lehúzni, bár az is igaz, Isla Gorgonán láttam ennél cifrábbat is.
A börtönsziget talán legszebb épülete a világítótorony
A sziget körül vezet egy ösvény, ami egy később kialakított, tengerből leválasztott medencéhez vezet. Valahogy idegenkedünk attól, hogy csobbanjunk egyet. Ez a hely bármennyire is idilli a milliónyi kókuszpálmával, a fákon ugráló csuklyásmajmokkal és az aljnövényzetben bóklászó agutikkal, az embert nem készteti pancsolásra.
A sziget élővilága zseniális
A kikötőbe visszaérve teljes a káosz. Nem tudjuk, hogy mi következik, és nincs senki, aki el tudná nekünk magyarázni, miként jutunk át a Saint-Josephre. Hihetetlen, hogy Francia Guyana legnevesebb látványosságánál sincs senki, aki legalább egy mondat erejéig beszélne valamilyen idegen nyelvet. Aztán az egyik francia útitársból csak sikerül kipaszírozni pár angol szót, így kiderül, hogy vagy gumicsónakkal, vagy úszva juthatunk át a szomszéd szigetre.
Az óceánból lefűzött medence háttérben az Ördög-szigettel
A Saint-Joseph volt az igazi börtönsziget. A domb tetején vagy egy tucat barakkszerű épület romjai láthatók, ezek voltak a rabok hálótermei. A tetejük már régen beszakadt, de lassan a falakat is megeszi az erdő. Elképesztően misztikus, ahogy az épületek közé benőttek a girbe-gurba trópusi fák, aminek gyökerei anakondaként tekeregnek celláról cellára.
A Saint-Joseph egykori börtönépületeit lassan felemészti az erdő
A sziget leglátványosabb része még sem ez, hanem a parthoz közeli temető, ahol sok jelöletlen sír mellett rengeteg szépen megfaragott sírkő is látható. A felirat a többségéről már lekopott, így sok esetben a jelölt sírokról sem tudjuk, kik nyugszanak benne. Nehéz az ilyet leírni, de ez a temető szép. Talán a legszebb, amit életemben láttam.
A cellák között csodaszép fák nőnek
Az Îles du Salut joggal lett Francia Guyana legismertebb úticélja, bár ha nincs Pillangó szétretusált meséje, akkor valószínűleg pont ugyanolyan érdektelen volna a turizmus számára, mint a kolumbiai Isla Gorgona, de szerencsére volt valaki, aki megírta ezt a remekbe szabott regényt, és volt, aki később megfilmesítette azt.
Ennél szebb és misztikusabb temetőt még sehol nem láttam
Kifejezetten izgalmas volt látni azokat a helyszíneket, amiket az ember megismert a könyvlapokon és a tv-képernyőn keresztül. Azt is jó felfedezni, hogy bizonyos elemei a műnek mennyire elrugaszkodottak a valóságtól. Bár Pillangó története egy ál önéletrajzi alkotás, pont attól zseniális, hogy rengeteg személyiség és sok derékba tört élet ismerhető meg belőle, közben pedig az ember kap egy általános képet arról, miként is viseltetett a francia jog gyilkosokkal, rablókkal és hazaárulókkal szemben. Elég csak Dreyfus gyomorforgató történetére emlékeznünk, és arra, hogy a későbbi náci mozgalmak kialakulásához a franciák is hozzá tették a magukét.
Kourou kikötőjében már vár ránk Sztella. A Marinában sokáig beszélgetünk a Francia Guyana-i életről, hogy mennyire könnyű volt beilleszkedni egy olyan társadalomba, ahol tulajdonképpen mindenki kívülálló. Sztella sztorija ausztrál barátaimra emlékeztet, akik egytől egyig azt mesélik, hogy ők egy annyira fiatal társadalom, hogy még csak most keresik az identitásukat, amit nem lehet máshogy kialakítani, csak egymás iránti elfogadással és együttműködéssel. Francia Guyana kulturálisan annyira összetett és színes hely, hogy itt tényleg csak az tud gyökeret verni, aki extra módon nyitott az újdonságra, aki kellő bizalommal viseltetik bármely idegen felé. Sztella ilyen lány, hiszen úgy furikáz minket keresztül-kasul Kouroun, hogy tudja, a társaságból rajtam kívül valószínűleg soha többé nem találkozik senkivel. Köszi Sztella, hogy élvezhetővé tetted számunkra az amúgy roppant unalmas Kourout!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
