Csináltam már életem során éktelen nagy ökörségeket, de akkorát, mint a Rucu Pichincha mászása közben, még soha. Farmerben, mindenféle biztosítás és akklimatizáció nélkül IV+ nehézségű sziklákon lógtam 4600 méter magasban, közben azon járt a fejem, mi a fenét is keresek ott. Túléltem.
Ecuador fővárosa fölé magasodik egy majd 4800 méter magas, kettős kráterű vulkán, a Pichincha. Ezt mondjuk nem tudom igazolni, mert bár vagy féltucatszor jártam Quitóban, látnom még soha nem sikerült, mivel a város fölé bekúszó felhők állandóan eltakarják.
Guagua nevű krátere 1999-ben porral és hamuval lepte be a több milliós város utcáit, azóta azonban a Pichincha csendes. 2005-ben a főváros megnyitotta a TelefériQo névre keresztelt lanovkát, ami 3100 méterről 4000 méterre, egy Cruz Loma nevű kiszögelléshez hivatott szállítani a kilátásra vágyó turistákat. A csapatom érkezéséig még van egy napom, így kora reggel kitaxizom a TelefériQo állomásra, ahol megveszem a 8,5 dolláros jegyet az oda-vissza útra, majd néhány fiatallal együtt beszállok egy hat fős kabinba.
Ritkán száll fel a köd, de akkor ilyen látvány tárul elénk
Gyorsan kiderül, hogy nem csak a kilátóhoz igyekeznek, hanem a vulkán valamivel alacsonyabb, inaktív kráteréhez, a 4696 méter magas Rucu Pichinchához, amiről minden interenetes oldal azt írja, hogy kellő akklimatizációval könnyen elérhető. Bár másfél éve nem voltam magashegyi környezetben, bízom abban, hogy szervezetem emlékszik a magasságra, és egy rövid eszmecsere után rákérdezek, tarthatnék-e velük. Hatalmas üdvrivalgás tör ki közöttük, hogy egy gringóval együtt mászhatják meg a csúcsot, de azt azért elmondják, hogy csapatuk másik fele már felment egy korábbi kabinnal, így nem csak velük ötükkel, hanem velem együtt tízen vágunk majd neki a hegynek.
A Cruz Lomán köd fogad minket, ami errefelé teljesen normális. Kilátót építeni a Föld egyik legpárásabb városába nem hat túl logikusnak, de így legalább nem kell a túrázóknak megküzdeniük a sáros, köderdős ösvényekkel a csúcs felé. 4000-ről 4700-ra felküzdeni magadat nem tűnik komplikáltnak, és az igazat megvallva, nem is az, kivéve, ha saját magad megnehezíted az utadat.
Nem túl izgalmas az első egy óra
Lassú tempóban haladunk a 25-30 közötti társasággal. Két lány, Tita és Andrea, valamint nyolc fiú, Santiago, Miguel, José, Félix, Edwin, Erik, Chris és én. Chris tűnik a csapat vezetőjének, lévén ő már vagy egy tucatszor járt a Rucu Pichinchán, alig két hete pedig a Chimborazót is megmászta. Mindannyiukról elmondható, hogy a 4000 méteres magasság meg se kottyan nekik, és szerencsére, egyelőre nekem sem.
Mivel a vulkán aktív, ezért a paramo nem tud hosszú távon fennmaradni, helyette marad az unalmas és végtelen sztyeppe, ami lassan kúszik fel a Pichincha oldalán. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra hágunk, úgy ritkul a köd, így sikerül néhány majdnem értékelhető tájfotót készítenem.
Paramo helyett füves puszta borítja a Rucu Pichincha oldalát
Jó másfél órán át kaptatunk felfelé, mikor Chris kérdést intéz a bandához:
- Kinek van kedve a Paso de la Muertéhez?
- Mit tud? - kérdezem.
- Kicsit izgalmasabb, mint a normál út. Van benne egy kevés mászás, de semmi extra.
Chris követ felfelé a sziklákon
Mivel a pusztában baktatást már mindenki unja, megszavazzuk a nehéz utat. Sziklás, meredek terep fogad minket, ami negyed óra alatt kifog Titán és Josén. Tériszonyuk van, ezért úgy döntenek, visszafordulnak és inkább a normál úton célozzák meg a csúcsot. Bár már 4400 méteren járunk, még mindig nem érzem a magasságot, a tériszony pedig szerencsére nem sűrűn gyötör, úgyhogy maradok a sziklák között.
Innen ketten nem jönnek tovább
Kifejezetten feldob, hogy nem a pusztában kell caplassak, de jó egy óra sziklákba kapaszkodás után el kezdek fáradni. Beüt a magasság is, de a fejem szerencsére nem fáj, csak mérhetetlen légszomj tör rám. Aztán nagy nehezen felérünk az Agujas-hágóba, amiről egy pillanatra azt hiszem, hogy maga a csúcs, de Chris megnyugtat, csak most jön a neheze.
Felfelé az Agujas-hágó III-as nehézségű falán
Az egyik lépésnél szétszakad a farmerom, konstatálom, hogy nem vagyok megfelelően felöltözve egy ilyen kalandhoz. Mondjuk a többiek se nagyon, Andrea például egyszerű leggingsben van, ami biztosan nem melegebb és kényelmesebb viselet, mint az én gatyám.
Chris nem hazudott. Lemászunk az UIAA-skála szerint III-as nehézségű Agujasról, majd feltűnik előttünk a Kémény, a Paso de la Muerte, vagyis a Halál-hágó legnehezebb szakasza. Mint később megtudom, a Kémény IV+ nehézségű fal, amibe már belefér néhány aláhajló szikla is. Összehasonlításképpen a Pichinchával közel azonos magasságú Mont Blanc csak II-es, a valamivel alacsonyabb Matterhorn pedig III+ nehézségű.
Már a Kémény bevezetője sem életbiztosítás
Mikor meglátom, kis híján összecsinálom magamat. Szakadt farmerben, mindenféle biztosítás nélkül kell átküzdenem magamat a sziklán. Edwin néz ki a legviccesebben, mert ő gumicsizmában vág neki, és hihetetlen módon elsőként abszolválja a szakaszt. Chris követi, majd egymásba kapaszkodva nyújtják a kezüket minden őket követőnek.
Követem Santiagót és Miguelt a IV+ nehézségű Kémény falán
Mikor Andrea is felér cicanadrágban, megjön a bátorságom, de pár méterrel feljebb alábbhagy. Az egyik szikla egy jó három méter magas aláhajló kő, amin fogalmam nincs miként kéne átküzdenem magamat. Chris mutat ugyan egy jó másfél méterre kiálló kapaszkodóra, de ahhoz bizony ugrani kell, alattam pedig alsó szinten száz méter mély szakadék tátong. Nincs mit tenni, ugrom. Remegő kézzel kapom el a fogódzkodót, aztán nyújtom a másikat Chris felé, aki belém markol és felránt a szikla tetejére. Egészen elképesztő, de mindannyian sértetlenül jutunk fel a Kémény tetejére, hogy aztán elfeküdjünk, mint akiket agyonlőttek.
Közel végre a Kémény csúcsa
Andrea meggyújt egy darab balzsamfát, aminek füstjéből mindenki szippant egy nagyot. Állítólag segít a légzésben, de nekem nem válik be. Eszünk pár falatot, aztán folytatjuk az utunkat fel a csúcsra. Innentől a III-as nehézségű falakat már olyan könnyedséggel vesszük, mint a zergék. Végül jó négy és fél óra alatt érünk fel a Rucu Pichinchára, ahová érdekes módon Titáék még nem futottak be.
Erikkel pózolunk a csúcsot jelölő tábla előtt
Újra bejön a köd, így az orrunkig sem látunk. Jó fél óra is beletelik, mire a többiek felérnek a normál úton, nem kevésbé elcsigázva, mint mi. Az egyetlen örömöt a csúcson egy sas jelenti, ami kaját koldul tőlünk.
Koldus van közöttünk
Miután Tita és José is kipihenték magukat, visszaereszkedünk a lanovkához. A normál út egyáltalán nem veszélyes, de könnyűnek azért nem mondanám, mert bokáig érő homokban kell baktatni. Lefelé vicces az ugrálás, de azok, akik épp most tartanak felfelé, nagyon szenvednek.
Lassan visszaérünk a lanovkához
Érdekes módon a fejfájás már a TelefériQón ér utol. Mire leérünk a parkolóhoz, már iszonyatos migrénem van. Szerencsére a srácok kocsival vannak, így nem kell újabb két kilométert sétálnom, hogy visszaérjek Quitóba. A szállón konstatálom, mekkora állatságot csináltam. Farmerben, kis kabátban, mindenféle felszerelés nélkül Paso de la Muertét csak a vadbarmok másznak. Mi nyolcan azok voltunk. Ettől függetlenül remek kis túra volt...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
