Quito az egyik kedvenc fővárosom Dél-Amerikában. Az óváros koloniális hangulatával egyszerűen elvarázsol, az ódon templomok történeteitől pedig feláll a hátamon a szőr. Aztán ott van az Egyenlítő és egy érdekes kráter, a végén pedig Petőfi is feltűnik a színen.
Bár elég sokszor jártam már Quitóban, a Panecillóra soha nem sikerült feljutnom. Vagy épp rohanásban voltam, vagy szakadt az eső, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem elverni három dollárt taxira. Most azonban várva egy Mirador csapatot van pár napom Ecuador fővárosában, s mivel megszületett a döntés, hogy ezúttal nem hagyom ki a dombot, az első, kevésbé borongós napon bepattanok egy taxiba, és... és pattanok is ki, ugyanis amint beteszem a hátsóm az anyósülésre, egy rettentően bedrogozott srác bekúszik az ablakon, benyúl a rádióért, és elkezdi feszegetni azt. A sofőr azonnal reagál és két maflással kínálja meg a tolvajt, aki a pofonok hatására a gatyámra csorgatja a nyálát. Végül kihúzza a fejét, a sofőr és én pedig kiszállunk. A gyerek nem adja fel a küzdelmet, bár alig áll a lábán. Újra bemászik az ablakon, és ezúttal a kulcsot próbálja kitépni. Átfogom a derekánál fogva, úgy rángatom ki a kocsiból, a taxis pedig ismét bever kettőt a srácnak. Hirtelen ott terem két rendőr, akik lefogják a nyomorultat, majd azt tudakolják, hogy jól vagyok-e. Ecuadorban nagyon nem szeretik a szervek, ha egy turistát vegzálnak, s mivel azt hiszik, hogy ez a barom velem kekeckedett, kap még gumibottal is kettőt. A srácot elvezetik, én meg annak ellenére visszaülök a taxiba, hogy az ülést összetaknyolta.
Quito gyönyörű város, de azért vannak helyek, ahol jobb az elővigyázatosság
Három dollárért visz fel a kicsit feszült sofőr a Panecillo tetejére, ahová a jó quitóiak alumíniumból építettek egy gigantikus, 45 méter magas Mária-szobrot. A domb állítólag 3000 méternél is magasabb, de én nem érzem, pedig jó másfél éve nem jártam magashegyi környezetben.
Az a domb ott hátul a Panecillo
A legtöbb útikönyv azt írja a Panecillóról, hogy napközben is veszélyes, ennek kicsit ellent mond, hogy a jó időnek hála quitóiak százai korzóznak a szobor körül. Van, aki kutyát sétáltat, más a párjával andalog szerelmesen, sokan pedig piknikezni jöttek fel a dombra. A szobor lábánál rendőrök sorakoznak, azt mondják, nyugodtan sétáljak vissza a központba, nem esik bántódásom, a hegy minden része biztonságos. Mióta Ecuador megkezdte az olaj kitermelését Amazónia alól, rengeteg pénz áramlott a közigazgatásba, alig öt év alatt már-már európai színvonalúvá vált Quitóban minden, a közbiztonság is. Még a hegyek oldalán felkúszó favellákat is elkezdték felújítani, szép színesre mázolva a házakat. Elbámészkodom egy órácskát, majd visszaereszkedem a központba.
Újabban a favellák sem annyira veszélyesek, mint voltak akár öt éve
Egy kifőzdében ebédelek - most kapaszkodj meg - zseniálisat. Latin-Amerikában ha két havonta egyszer sikerül jót enni jó áron, akkor már örülhet az ember, s úgy néz ki, most eljött ez a pillanat. 3,5 dollárért egy hatalmas chicharrónt kapok kukoricával és ganca szerű krokettel, hozzá ecetes, csípős salátát és egy paradicsomlevet, de nem az Európában ismert paradicsomból, hanem az itteni, fán termőből. Ott se akarom hagyni az éttermet, annyira bejött a koszt.
Két hónapja nem ettem ilyen jót
Quito központja alig 26 kilométerre fekszik az Egyenlítőtől, és hát nem Ecuadorban lennénk, hogyha ezt nem lovagolta volna meg az ország vezetése. A Mitad del Mundo névre keresztelt park San Antonio várokájában található, kb. minden Ecuadorba érkező turista ellátogat ide. Pedig az igazat megvallva, nincs itt nagyon semmi.
Mitad del Mundo
Felszállok egy Metrobusra, ami 25 centért, kb. 70 forintért visz el az Ofelia terminálig. Innen indul a busz San Antonióba, amiért 15 centet kérnek el tőlem. Közép-Amerika sok országában sem volt drága a közlekedés, de itt tényleg viccesen olcsó. Nem úgy a belépő a parkba, ami 7,5 dollárba kerül, ami kicsit túlzó ahhoz képest, amit nyújt.
Mint utóbb megtudom, az Egyenlítő vonalát nem sikerült pontosan kimérni, így tulajdonképpen húztak egy random csíkot, aminek a két oldalára ecuadori politikusok mellszobrai kerültek, egy ponton pedig emeltek egy kilátót, amiben kialakítottak egy múzeumot. Itt az ember megismerkedhet az elmúlt évszázadok gravitációs felfedezéseivel, illetve megtudhatja azt, hogy az Egyenlítőnél majdnem fél kilóval kevesebb a súlya, mint az Északi- és Déli-sarkon.
A panoráma a torony tetejéről nem ég bele az ember agyába, mivel Ecuador ezen része nem túl impozáns. San Antonio egy kőbánya mellett fekszik, ettől mindent beterít a por, szürkévé varázsolva a tájat. Egy dolog azonban feltűnik, az pedig egy oszlop a szemben lévő hegyen.
Az a sárga csík ott lenn bizony nem az Egyenlítő
A parkban ezenkívül túlárazott ajándékboltok, kávézók lettek kialakítva, valamint egy planetárium, aminek sikerül beülnöm a fél órás előadására. Olyan az egész, mint egy harmadik osztályos környezettan óra, de az 1980-as évekből. Régi képeket mutogatnak a naprendszerről, ügyetlenül megvilágítva a csillagokat, ráadásul a terem annyira szűk, hogy az embernek megfájdul a nyaka a folyamatos felfelé bambulástól. Azt hiszem, túl sokat töltöttem már így is Mitad del Mundónál, úgyhogy az előadás után kimenekülök a parkból, felpattanok egy buszra, és a Pululahua-kráter felé veszem az irányt.
A busz egy elágazásnál tesz le, ahonnan két kilométert kell hegynek felfelé gyalogoljak, mire megérkezem a kihunyt vulkán pereméhez. Szerencsére itt nem szednek belépőt, kicsit fájt volna, ha azért a ködért, amit látok, még le is vesznek. Fél órán át várakozom, mire egy picit megmutatja magát a kráter, aminek mélyén ma mezőgazdaság folyik. Állítólag a 200 méterrel lejjebb fekvő földeken akár 5 fokkal is magasabb lehet a hőmérséklet, így olyan növényeket is meg tudnak termeszteni, amiket csak az Andokon túl tudnának. Fotózom párat, aztán elindulok visszafelé.
Nem sokat látni a Pululahua-kráterből
Pár száz méterre a kráter peremétől egy furcsa épületet pillantok meg. Az van rá kiírva, hogy Templo del Sol, vagyis Naptemplom, így két dolgot tudok elképzelni. Vagy egy inka utánérzés az épület vagy valami spirituális központ, s bár egyik sem érdekelne normál körülmények között, rengeteg időm van még, úgyhogy betérek.
Inkább maja romnak néz ki a Templo del Sol, semmint inkának
Egy hosszú, fekete hajú kichwa srác fogad a bejáratnál, olyan, mint akik a budapesti aluljárókban fújják a pánsípot. Három dollárt kér a belépésért, majd bekísér egy terembe, ahol két quitói fiatal ücsörög. Összeken minket eukaliptusz olajjal, majd körbepöfékel valami füsttel, utána egy didjeriduhoz hasonló hangszerrel próbál misztikus hangulatot teremteni. Sem én, sem a két quitói fiatal nem vagyunk kaphatóak a dologra, érzi, ennél több kell ahhoz, hogy elvarázsoljon. Arra kér minket, próbáljunk fél lábon állva leguggolni. Persze mindannyian felborulunk, majd jön a csodatevő kő, talán egy hematit, amit a kezünkbe nyom, s megkér, most próbáljunk meg újra leguggolni. Sajnos ugyanúgy felborulunk, pedig elmondása szerint nem szabadna, merthogy a kőnek mágikus hatása van a csakrákra, és javítja az egyensúlyt a testben és lélekben. Elég a hókuszpókuszból. Körbesétálom az emeleti műtermet, ahol egy ecuadori művész, Cristóbal Ortega képeit és szobrait lehet látni. A spirituális indiánvilágot mutatja be műveivel, amik közül egy-kettő egész jó. Kifelé rákérdezek a srácnál, hogy mi az az oszlop a szemben lévő hegyen, mire ezt mondja:
- Az Catequilla, az inkák szent helye. A Mitad del Mundo vonalát majdnem kétszáz méterrel sikerült délebbre behúzni, s mikor újra bemérték, kiderült, a valós vonal pont azon a hegyen megy át. A régészek ásatni kezdtek a tetején, s kiderült, hogy az inkák évszázadokkal korábban pontosabban jelölték ki az Egyenlítőt. Egy apró templom volt a tetején, annak a maradványait találták meg. Talán még most is ásnak, nem tudom.
Azt is elmondja, hogy vezet fel út a tetejére, de az nagyon rossz állapotban van. Nem számít, elhatározom, hogy elmegyek az igazi Egyenlítőhöz. Lebaktatok az elágazáshoz, és visszatérek a parkhoz, ahol próbálok egy 4x4-es furgon fogni. Az akcióm sikeres, de a sofőr nem ismeri a Catequilla nevet, így csak bőszen mutogatok a hegy tetejére. Húsz dollárt kér az oda-vissza fuvarért, ami nem kevés, de kisebb hülyeségért is dobtam már ki ennél több pénzt az ablakon.
- Március és szeptember végén, a nap-éj egyenlőségkor szoktak ide feljönni imádkozni a kichwák - meséli a sofőr, aki nem kicsit küzd az úttal.
- Akkor nem kamu, hogy ott fut az igazi Egyenlítő?
- Állítólag nem. Bár az igazat megvallva, fogalmam nincs, mert még én sem voltam fent a csúcson soha - válik őszintévé.
San Antonio városa az Egyenlítőn fekszik
Majdnem negyven percig autókázunk egy iszonyatos földúton, mire felérünk a csúcsra. Az oszlop, amit láttam, újonnan lett emelve a kichwák által, az eredeti, inkákról ránk maradt kőemelvény tetejére pedig egy betonpillért raktak. Varázslatosnak egyáltalán nem mondanám a helyet, de legalább elmondhatom magamról, hogy én több millió turistával szemben hivatalosan is álltam az Egyenlítőn.
Catequilla, az igazi Egyenlítő
Sofőröm jó fej, azt mondja, ezért a pénzért lerak engem a San Antonio határában fekvő Rumicucho romjainál, amit az inkák építettek valamikor a 15. század legvégén. A katonai erődként funkcionáló Rumicochát állítólag Atahualpa tette fontos állomássá, innen vezette hadjáratait az északra élő népek ellen. Ez azonban nem tartott sokáig, mert seregét délnek kellett irányítania a testvérével folytatott polgárháború okán.
Rumicucho nem a legszebb inka romváros, de ha az ember itt jár, érdemes beugrani
Azon túl, hogy Rumicocho erőd volt, központi épülete szakrális szerepet is betölthetet, erre fokpontos kelet-nyugati tájolása enged következtetni. A belépő egy dollár, és az igazat megvallva ennél többet nem is nagyon érnek a romok, mivel nem sok maradt belőlük. Valószínűleg a spanyolok pusztították el Quito eleste után, bár erről a történészeknek nincs sok infójuk. A taxisofőr búcsúzóul azt meséli, hogy az utolsó nagy feltárás a 2000-es évek elején volt, akkor ő furikázta a katonákat, akik felügyelték a munkálatokat és távol tartották a rablókat.
- Csakhogy San Antonióban - ahogy manapság -, akkor sem voltak rablók. Mi, itt élők azonban láttuk, ahogy láda szám hordták ki a romok közt talált arany ereklyéket a katonák, majd vitték őket a piacra eladni. Ilyen volt Ecuador régen. Szerencsére ma már rend van, hála Correának.
Busszal megyek vissza Quitóba. A Metrobusról az Ejido Parknál pattanok le, aminek északi végén híres írók és költők szobrai sorakoznak. Kicsit meglepődöm, mikor megpillantom köztük Petőfi Sándort.
Mit keres Petőfi Ecuadorban?
Még van két napom, mielőtt megérkezik a Mirador csapat. Ha jó idő lesz, felmegyek a Rucu Pichinchára. Ha jó idő lesz...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
