Nem hittük volna, hogy a Tajumbina-vízesést túl lehet szárnyalni szépségben, de a Rio Mayo kanyonja simán túltett rajta. Csodálatos, egész napos gyalogtúrát tettünk Nariño egyik titkolt csodájánál, közben meseszép veredákat láttunk, kedves emberekkel találkoztunk és megismertünk egy tradicionális dél-kolumbiai játékot, a chazát.
Reggel a szálló tulaja részletesen elmagyarázza, hogyan tudunk La Cruzból leereszkedni a Rio Mayo kanyonjának az aljára, majd a túlparton végigtúrázni a Las Ánimas veredához és onnan vissza. Nem állítanám, hogy minden világos, ráadásul esélyünk nincs térképet beszerezni a vidékről, így vakon vágunk neki a kanyonnak.
Még mielőtt hátunkra kapnánk a zsákunkat, beülünk a szemben lévő kifőzdébe egyet reggelizni. A mesés lulólé mellé sikerül kihozniuk egy adag rántottát fehér rizzsel. Még egyszer leírom, mert én sem hittem a szememnek: rántotta fehér rizzsel. Nem kezdődik jól a nap.
Milyen alapon gondolja azt bárki is, hogy ez egy reggeli?!
A recepción kapott infókból sikerül kibogoznunk, hogy a város végében álló iskolánál kell rátérnünk az ösvényre, ami majd nyílegyenesen megy a kanyon peremére. Az ösvényt elég gyorsan megtaláljuk, és szerencsénkre féltávnál elkocog mellettünk egy idősebb úr két öszvért húzva maga után, aki bőszen mutogat előrefelé, mikor afelől érdeklődünk, hogy jó irányba tartunk-e. Valószínűleg az ösvényt egyébként pont az öszvérek és a lovak miatt tartják fenn, vagyis erre enged következtetni annak mély bevágása, valamint a méterenként elpotyogtatott lócitrom.
Az ilyen mély ösvényeket általában öszvérek járják ki
A kanyon peremét kb. húsz perc gyaloglás után érjük el, ahonnan egészen fantasztikus kilátás tárul a szemünk elé. A Rio Mayo két ága egy 400 méter mély völgyet vágott be a vulkáni hamuval keveredett homokkőbe, meredek szakadékokat képezve a folyó peremére. Ezen a peremen a leereszkedés nem egyszerű, többször ülünk fenékre az érezhetően málhásokra szakosodott csapáson.
Fantasztikus a kilátás a Rio Mayo kanyonjára
Odalent egyébként kávéültetvényeket látunk, ami azért furcsa, mert hiába mély a kanyon, a legmélyebb pontja is bőven 2000 méter felett található, ami már nem kedvez a kávétermesztésnek. Az ám, csakhogy a Rio Mayo kanyonjának jellegzetes mikroklímája van. A légkör alapján csak 2,5 fokkal kéne melegebbnek lennie odalenn, mint La Cruzban, a közeli vulkáni tevékenységnek hála azonban ez az érték jóval magasabb. Leérkezvén ezt mi is érezzük: folyik rólunk a víz a gyaloghídhoz érve.
A kanyon alján majdnem öt fokkal van melegebb, mint a kanyon peremén
Átkelünk mindkét folyóágon, majd az ösvény elindul lassan felfelé. Jó másfél órás hegymenet után érjük el a San Francisco veredát, ahová vezet út La Cruzból, így csakhamar sikerül leintenünk egy ütött-kopott furgont. A pick-up sofőrje a szomszédos tanyabokorra, Campo Alegrébe tart, ami alig másfél kilométer innen. Nem baj, hogy ezt a szakaszt platón töltjük, mert az út bemegy egy nagyobb hegy mögé, így nincs nagy kilátás a kanyonra.
Kávéültetvényeket rejt a kanyon alja
Campo Alegre után ismét feltűnik előttünk a Rio Mayo völgye. Kb. húsz perc gyaloglás után befutunk az Esconday veredára, ahol néhány kóbor kutya emel a pulzusunkon. Errefelé már nincsenek kávéültetvények, csak kukoricaföldek és granadillaligetek, amik épp most virágoznak édes illatot bocsátva a kanyonra.
Az Esconday vereda temploma
Az itteni tanyák sokkal kisebbek, mint voltak a kanyon mélyén lévők, mégsem érezzük az itt élőket szegényebbnek. Olyan hihetetlenül zöld és üde minden, hogy akinek itt földje van, annak soha nem lesz gondja az élelemre. Ez a kijelentés mondjuk a kolumbiai Andok 90 %-ra igaz, ezért is tartjuk ezt az országot a leggazdagabbnak a kontinensen.
Akinek itt földje van, az gazdag embernek mondhatja magát
A következő, egyben utolsó tanyabokor a völgyben La Cañada, ami spanyolul annyit tesz: hegyszoros. A név abszolút találó, mivel a Rio Mayo völgye a vereda végénél beszűkül, minket is átkelésre kényszerítve. A település közepén sikerül fognunk egy dzsipet, ami a vereda iskoláinak tanárait gyűjti be és viszi őket vissza La Cruzba. Az utolsó tanerőt a kanyon végében, a hídnál szedi össze, így ismét nyerünk egy tíz perces fuvart.
La Cañada a kanyon utolsó veredája
A sofőr elmeséli, hogy La Cañada területe 2012-ben lefeleződött, mert egy hegyomlás vagy egy tucat házat temetett maga alá. Mivel a katasztrófa nappal történt (amikor csak az idősek tartózkodtak a házaikban), "csak" tizenöten lelték halálukat a sziklák alatt. Mivel az út is az enyészeté lett, a sofőr kénytelen megállni pár száz méterre a hídtól. Elbúcsúzunk a fickótól, átkelünk a Rio Mayón és megkezdjük az emelkedést a Las Ánimas veredára.
A Rio Mayo kanyonját a virágzó granadillaligetek édes illattal terítik be
Az ösvény innentől nem egyszerű. Egy mezőn kötünk ki, aminek a végéből ugyan vezet egy keskeny csapás be a hegyek közé, de az annyira elhagyatott, hogy nem ártana hozzá egy macsete. Arról, hogy ez az ösvény vezet bárhová is, csak az tanúskodik, hogy itt-ott eldobott kólásüvegeket látunk az erdő mélyén.
Majd egy óra bozótharc után feltűnik az első ház, ami mögött a csapás kifut egy földútra. Az egyik tanya tornácán egy család férfi tagjai italoznak, mikor megpillantanak minket, megáll a szájuk előtt a sörösüveg. Elkerekedett szemmel néznek Erire, valószínűleg nem sűrűn látnak errefelé szőke, göndör gringákat.
Ezen a szakaszon többször eltűnik a lábunk alatt az ösvény
Maga a vereda fantasztikus helyen fekszik. Egy szűk völgyben vagyunk, ami a Las Ánimas-vulkánban végződik. Állítólag a tanyabokortól indul egy ösvény fel a kihunyt tűzhányóra, de olyan sűrű arrafelé a köderdő, hogy két napig tart az út. Mivel az esős évszak közepén járunk és tudjuk, hogyan néznek ki ilyentájt a köderdei ösvények, meg se fordul a fejünkben a csúcstámadás.
Háttérben a Las Ánimas vereda
Bár mostanra kellőképpen elfáradtunk, autót nincs esélyünk fogni, mivel a veredán ilyen jellegű jármű nem létezik. Hosszú, véget nem érő kutyagolás kezdődik a helyiek által csak egyórányi sétára mondott El Salado tanyabokorra. Hatvan perc elteltével egy magányosan álló tanyánál ismét kérdezősködünk, ahol újabb egy órát jósolnak nekünk. Már bőven 3000 méter felett járunk, amikor az út végre felér egy hágóba és a túloldalon feltűnik Tajumbina és El Salado.
Az El Salado vereda
A mindössze egyórányira fekvő veredát két és fél óra alatt érjük el. Közben elered az eső, így gyorsléptekkel esünk be a tanyabokor határában álló kocsmába, ahol néhány campesino épp dámajátékot játszik. Amint betoppanunk, csend támad a krimóban, minden szem ránk szegeződik. A kocsmáros hatalmas vigyorral fogad minket, hellyel kínál és lesi minden kívánságunkat. Amíg el nem áll az eső, a kocsmatöltelékek kérdésekkel bombáznak, nem értik, mi az ördögöt csinál két külföldi El Saladóban. Mesélünk nekik Európáról, de mikor többedszer is visszakérdeznek, hogy az Kolumbiában vagy az Egyesült Államokban van-e, feladjuk a földrajz órát.
El Saladónál a Rio Mayo már csak patak
Mikor felszakadozik a felhőzet, többen felpattannak és átrohannak a közeli focipályára. No nem focizni, hanem chazát játszani, ami egy nariñói, nem túl bonyolult labdajáték. Két hatfős csapat áll fel egymással szemben egy focipálya méretű placcon, és kézzel püfölnek egy kecskebőrlabdát a tenisz szabályai szerint, csak háló nélkül. Kifejezetten vicces látni, ahogy részegen hőbörögni kezdenek egy-egy pályán kívüli ütés után.
A veredák lakói minden nap összegyűlnek, hogy játsszák vagy nézzék a chazát
El Saladóból Tajumbina mindössze húsz perc séta. Itt is chazát játszik mindenki, de annyira bele vannak merülve a játékba, hogy észre sem vesznek minket. Egész nap talpaltunk, mentünk vagy 25 kilométert, így jól esik buszra szállni és azzal visszautazni La Cruzba. A tengerimalac-faló La Estanciánál most is zárva tart. A sofőr azt mondja, csak bejelentkezés esetén nyitnak ki. Nem baj, majd máshol kóstoljuk meg a nariñói cuyt. Talán épp holnap Las Mesasban...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
