Nariñóba kezdünk végképp beleszerelmesedni. Csodaszép falvakhoz, végtelen mákföldekhez és egy lélegzetelállító vízeséshez van szerencsénk, csak a San Pablo környéki látnivalókba tört bele a bicskánk. Az itt élők nem értik, miért nem látogat el Kolumbia ezen szegletébe több turista, és az igazat megvallva mi sem nagyon értjük. Nariñóból könnyen válhatna hátizsákos paradicsom, csak bátrabb utazókra lenne szükség.
La Unión képtelen minket egyetlen éjszakánál tovább marasztalni, ezért másnap reggel már a főtéren ácsorgó camperóknál ólálkodunk. San Pablóba szeretnénk eljutni, majd onnan La Cruzba, bár arról semmiféle információnk nincs, hogy a két település között közlekedik-e bármi is.
La Unión annyira érdektelen, hogy a legnagyobb nevezetessége akár ez a kutya is lehetne
Az út La Uniónból leereszkedik a Rio Mayo völgyébe, ami ismét ugyanolyan félsivatagos, mint volt Remolinónál a Patía-völgy. Az aszfalt szerencsére kifogástalan, így gyorsan haladunk. Bár idős sofőrünk elég merev, az út felénél kezd egy kicsit feloldódni, és mond pár szót a környékről. Megtudjuk például azt, hogy amíg a Rio Mayo déli partján fekvő Villanueva békés kisközség, addig a vele szemben elterülő, már Cauca megyéhez tartozó Florencia veszélyes, ahol minden este van valami balhé.
La Unión környékén még minden zöld, de pár kilométerrel odébb már félsivatagos a táj
- Nariñót az utóbbi években metisztították a kartelektől és gerilláktól, de Florencia Caucához tartozik, ezért a folyó túlpartján állomásozó katonáknak nincs joguk a fellépésre.
- Miért? - értetlenkedünk.
- Azért, mert Cauca szeretné fenntartani azt a látszatot, hogy a megyében nincs szükség katonai beavatkozásra.
- A rend fenntartásához nem elég a rendőrség?
- Azok nem csinálnak semmit, csak büntetnek az út szélén - legyint.
A diskurzus után nem sokkal megérkezünk Florenciába, ahol az eddig kitűnű minőségű út földúttá válik. Kolumbiában az útépítés költségeinek csak egy részét állja az állam, a maradékot a megyének kell hozzátennie. Nariño ugyan eldöntötte, hogy leaszfaltozza az utat San Pablóig, a nyomvonal azonban ezen a rövid szakaszon áttér Caucába, így ehhez az ott élőknek is pénzt kellett volna fordítaniuk a fejlesztésre. Lehet, hogy csak az útviszonyok megváltozása mondatja velünk, de Florencia valóban nem tűnik kedves helynek. Mindenhol sár van, a házak falai is koszosak, az emberek is egyszerűbbnek tűnnek.
A Rio Mayo alsó szakasza kopár kanyonvidéken át kanyarog
Amint kiérünk Florenciából, az út visszakanyarodik Nariñóba. A megyehatárt jelölő tábla után az út ismét makulátlanná válik, a táj pedig újra bezöldül. San Pablo előtt bal oldalt feltűnik egy díszes templom, a Nuestra Señora de la Playa. 1911-ben emelték, mikor egy hegyomlás után megjelent Szűz Mária és a kis Jézus egy szikla képében. Megkérjük a sofőrt, hogy álljon meg egy pillanatra, hogy bekukkantsunk. Mivel mostanra már csak mi ülünk a camperóban, szívesen eleget tesz a kérésünknek.
A Nuesta Señora de la Playa-templom
A templom pici. Az oltára ugyanúgy egy sziklában végződik, mint az innen nem olyan messze fekvő Las Lajas-bazilika és az ecuadori Biblián katedrálisának oltára, viszont azokkal szemben itt valóban kivehető Szűz Mária arca. Lövünk gyorsan egy fotót, és irány San Pablo.
Ti is látjátok Szűz Mária arcát?
A falu főterén feltűnik, hogy a szemközti hegyről egy vízesés szakad a mélybe. Letesszük a hátizsákjainkat egy háznál, majd megpróbálunk felmászni a zuhataghoz a mögötte futó ösvényen. Sokáig nem jutunk, mert az ösvény elhal a bozótosban, ami ráadásul tele van öklömnyi pókokkal. Nem baj, gondoljuk, majd a falu másik végében álló Krisztus-szoborhoz sikerül felsétálnunk. Leereszkedünk a Rio Mayo völgyébe, átkelünk a folyón, és nekivágunk a kávéföldeknek, amik mélyén ismét elhal az ösvény. Húsz percen át kutatjuk, hol tévedtünk el, aztán feladjuk: ez nem a mi napunk.
San Pablo főtere és a vízesés a háttérben
San Pablóból akkor indulnak camperók La Cruzba, ha megtelnek. Hiába kéne rajtunk kívül csak négy másik utas, egy diáklányon kívül nem jön senki, így két óra láblógatás után félházasan kelünk útra. A sofőr egy fiatal srác, aki nem kicsit részeg, ráadásul az út alatt folyamatosan rátölt. Felelevenedik bennem az a venezuelai kaland, ahol egy félkarú, részeg fickó mellé sikerült beülnöm, de érdekes módon emellett a kölyök mellett nincs halálfélelmem.
Ennél közelebb nem jutottunk a vízeséshez
La Cruz piacterén szállunk ki a kocsiból. Mindenfelé kofák árusítják a jóságokat, közöttük pedig chivák forgolódnak. Ezeket a teherautóból kiszuperált buszokat egyre ritkábban látni Kolumbia szerte, többségüket elviszik Cartagenába és Bogotába partibusznak. Nariñóban azonban meglepően sokat látunk belőle, csak azt nem tudjuk, hogyan lehetne egy ilyennel rendeltetésszerűen utazni. Merthogy a chivák ma már jellemzően veredajáratok, amik embert ritkán, árut viszont annál sűrűbben szállítanak.
Olyan jó lenne egyszer chivával utazni!
Egy meglepően jó hotelt találunk a piactértől két sarokra. A Hotel Kostazulban 40 000 peso egy éjszaka, ahol van TV-nk, meleg vizes zuhanyzónk és egy olyan kényelmes ágyunk, amihez csak nagyon ritkán van szerencsénk. És hogy miért is jöttünk mi La Cruzba? Két dolog miatt. Egyrészt látni szeretnénk a Tajumbina-vízesést, másrészt meg akarjuk mászni a Doña Juana-vulkánt.
Tajumbina közel van, úgyhogy nem halasztjuk holnapra a kirándulást; lepakolunk a hotelben és már pattanunk is be a piactérről induló ezer éves kisbuszba. A járműben mindenki ránk kíváncsi, azt kérdezgetik, hogy miért nem járnak erre hozzánk hasonló turisták. Nehezen értetjük meg velük, hogy Nariño híre sajnos elég rossz, és a külföldieket amúgy is riogatják Kolumbiával.
La Cruz temploma
Egy La Estancia névre keresztelt veredánál kanyarodunk le a főútról. Azt mondják útitársaink, hogy itt lehet a legjobb tengerimalacot enni a környéken, úgyhogy eltervezzük, hogy visszafelé meg is vacsorázunk a tanyabokornál. A tajumbinai út amúgy nagyon rossz állapotban van, számtalan hegyomlás nehezíti a haladást. A falu határában szépen gondozott kerteket látunk ismerős növényekkel. De hiszen ezek mákföldek!
Tajumbina határában mindenki máktermesztésből él; háttérben a Las Ánimas-vulkán folyton ködben álló csúcsa
- Jobban fizet, mint a koka - bök oldalba a mellettem ülő fickó.
- A mák?
- A mák leve. Tudod, a heroinhoz.
- És ezt lehet errefelé ilyen szabadon?
- Persze, hogy lehet. Nariñóban vagy, barátom - legyint.
Közben befutunk a faluba, amin áthajtunk, majd kiraknak minket a vízeséshez vezető útnál. Kicsit lejjebb két középkorú nő és tini lányaik szedik a belépőt. Csak a termálfürdőért kell fizetni, a vízesésért nem, úgyhogy ingyen besétálhatunk a parkba. Már az útról fantasztikus a kilátás, de lejjebb egyszerűen letaglóz minket a látvány. A Tajumbina-vízesés az egyik legszebb zuhatag, amit Kolumbiában láttam, pedig láttam már néhányat. Az pedig, hogy a lábánál van egy termálfürdő, egészen abszurd. Persze vannak a világban olyan forró vizes források, amik vízesésben végződnek, de nem ekkorában. A Tajumbina majd 50 méter magas.
A Tajumbina-vízesés egészen fantasztikus
Körbefotózzuk a zuhatagot, majd elindulunk visszafelé. A két jegyszedő és lányaik épp zárni készülnek, szívesen sétálnak vissza velünk a faluba. Ők is arról faggatnak minket, hogy miért nem jön hozzájuk egyetlen turista sem. Utána a szót a mákra tereljük. Mikor megtudják, hogy nálunk a mákot megeszik, összerezzennek. Eri elmond nekik egy-két receptet, de meglepődnék, ha lenne merszük odahaza bármelyiket is elkészíteni.
A termálvíz és a felcsapoódó pára örök szívárványt hoz létre a vízesés előterében
A faluba érve kiderül, hogy nincs ma már busz La Cruzba, de szerencsénk van, egy tanárember épp indul a városba a terepjárójával, és szívesen eldob minket. Az étterem La Estanciánál sajnos zárva tart, úgyhogy egész a városhatárig vitetjük magunkat, ahol kiszállunk, mert a lemenő napnak hála gyönyörű színekben pompázik a Rio Mayo kanyonja.
A Rio Mayo kanyonja miatt érdemes lesz plusz egy napot itt tölteni
La Cruz mostanra lenyugodott. A kofák és a chivák rég összepakoltak, a boltok is zárva tartanak. Alig találunk egy helyet, ahol magunkba tömhetünk néhány csirkeszárnyat. A szállóra visszaérve a repeciós azt kérdezi, hogy komolyan gondoljuk-e a vulkántúrát, mert ha igen, akkor rossz helyen járunk. A Doña Juanára ugyanis nem innen, hanem a délre található Las Mesasból lehet feljutni. Arra a kérdésünkre, hogy akkor mi egyéb van La Cruz környékén, azt mondja, a Rio Mayo kanyonja. Jól hangzik...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
